Sőt valószínűleg be sem éri ennyivel. A hivatalos várakozások persze jóval szerényebbek, a deklarált cél Oroszország „kihívása” a második számú sportnagyhatalom pozíciójáért. Az edzőtáborok, a laboratóriumok és a lelkek mélyén azonban általános a meggyőződés, hogy eljött az idő az Egyesült Államok hegemóniájának megtörésére, és ezzel, ha visszafogottabb lelkesedéssel is, de maguk az amerikaiak is egyetértenek. Olyannyira, hogy egyes elemzőik körülbelül nyolcvan kínai aranyat prognosztizálnak, de a szélsőséges kalkulációk jóval száz fölé, akár százötven közelébe helyezik a határt. A jóslat annak fényében is lélegzetelállító, hogy az eddigi csúcsot az Egyesült Államok tartja 83 arannyal 1984-ből, a lista második helyén pedig a Szovjetunió áll 80 első helyezéssel 1980-ból. Mindketten házigazdaként telepedtek rá ennyire a játékokra, és bár jóval kevesebb versenyszám állt rendelkezésükre, a bojkottok miatt a konkurencia is lényegesen kisebb volt.
Kínáról sok minden mondható, csak az nem, hogy hagyományos sportnemzet lenne. Olyannyira nem az, hogy a kommunista hatalomátvétel után évtizedekig szükségét sem érezte, hogy részt vegyen az olimpiai mozgalomban, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) csupán 1979-ben fogadta vissza tagjai sorába. Öt évvel később aztán nem kevesebb mint 353 sportolója árasztotta el Los Angelest, és 15 arany mellett 8 ezüst-, valamint 9 bronzérmet vittek haza. Az össznépi lelkesedést valamelyest lehűtötte 1988 és Szöul, hiszen újra megjelent a szocialista blokk, amely elsősorban – nem véletlenül – a kínai sikersportágakban tarolt, de Barcelona (1992) és Atlanta (1996) egyaránt 16 bajnoki címe, Sydney (2000) 28, majd Athén (2004) 32 aranya már egyértelműen kijelölte a fejlődés irányát és ütemét. Az igazi áttörést mégsem valamely olimpia hozta meg, hanem az 1990-es Ázsiai Játékok Pekingben. Az olimpiai láng ideáját követő fáklyavivő váltóban futóként, szervezőként vagy nézőként 170 millióan vettek részt, maga a versenysorozat pedig olyan katartikus élményt jelentett, hogy az újabb vágy önmagától adódott: olimpiát kell rendezni! A 2000-es kandidatúrának még esélye sem volt, a 2004-es már majdnem nyert, a 2008-asnak pedig nem akadt érdemi ellenfele.
Kína első intézkedésével mindjárt saját magára osztotta a főszerepet. Kijelölte a nagy célt, és emberből, pénzből, időből, szakértelemből végtelennek tetsző mennyiséget áldoz, hogy el is érje. Az 1995-ben elfogadott sporttörvény az állami szerepvállalás és a tömeges tehetségkutatás bástyáin megalkotta a „sportpagodát”. Ennek csúcsán a központi irányelvek szerint felkészített 3200 olimpiai reménység áll – az Egyesült Államokban mintegy ezer hasonló kaliberű sportolót tartanak nyilván –, aztán jön a 16 ezer tartományi és regionális szintű felnőtt versenyző, a 229 elit sportfőiskola 46 ezer hallgatója, alul pedig a 467 kiemelt általános iskolában pallérozódó 380 ezer sport tagozatos. A rendszerhez elég volt megadni a formát, tartalommal szinte magától megtelt, hiszen Kínában, hasonlóan az ötvenes évek Kelet-Európájához, a sport még mindig egyedi kitörési alkalom. A kiválasztott szinte minden áldozatra és kockázatra hajlandó a sikerért. Így tehetik meg, hogy a tehetségesnek ítélt gyermekeket nyolcéves korukban bentlakásos edzőközpontokba viszik, éjjel-nappal a majdani győzelemre nevelik, elszakítva őket a külvilágtól, a családtól. Nyugaton ezt embertelenségnek, fogságnak tekintenék, keleten ez a szerencse kínálta lehetőség. Az elmúlt hét híre is elgondolkodtató: Sanghajban, a tornászok országos bajnokságán, amely egyben az első helyi válogató volt az olimpiára, a versenyzők tudásukon, képességeiken felüli gyakorlatokkal rukkoltak ki, és egyikük, a mindössze tizenöt esztendős Vang Jen egy rontást követően olyan szerencsétlenül zuhant fejjel a földre, hogy eltörött a második és harmadik nyakcsigolyája. Az orvosok szerint csoda, hogy egyáltalán életben maradt, bár mellkastól lefelé megbénult, a kezei sem mozognak.
Európában, Amerikában, Ausztráliában, de Japánban is az elitképzés egy formája a nemzetközi klasszisok felkészítése, a Távol-Keleten azonban valósággal termelik, tenyésztik a bajnokokat. A rendszer több eleme a hetvenes, nyolcvanas évek NDK-jának sportját idézi, azzal a különbséggel, hogy csaknem százszor nagyobb ember-, illetve nyersanyagra támaszkodhat. A központi sportvezetés kijelöli azokat a sportágakat, amelyekben csekélynek ítéli a konkurenciát, így relatíve nagynak a nyerési esélyt, majd mindent mozgósít a siker érdekében.
E gondolkodásmód egyik legjobb példája a női kézilabda-válogatott menedzselése. Az agytröszt úgy véli, a kínaiak fizikai és genetikai adottságaikat tekintve labdarúgásban, kosár- és röplabdában egyértelmű hátrányban vannak, emiatt kézilabdában érhető el leghamarabb a legnagyobb áttörés, az európaiakat itt győzheti le a gépies ázsiai stílus. Ezért 2001-ben szövetségi kapitánynak szerződtették a távol-keleti térség egyetlen világszintű edzőjét, a Koreai Köztársasággal korábban két olimpiai bajnoki címet nyert Hjung Kjuncsungot, és közölték vele: hét éven át azt kér, amit csak akar, tőle viszont nem kérnek semmit, csupán a pekingi aranyérmet 2008-ban. A közelmúltban még lesajnált csapat jó úton halad efelé, hiszen a legutóbbi tétmérkőzésen mindössze egy góllal kapott ki Koreától.
A kézilabda persze abban a tekintetben nem igazán hatékony sportág, hogy majdnem húsz ember megfeszített munkája és felkészítése szükséges egy árva bajnoki címhez, míg például úszásban egyetlen klasszis is halmozhatja az aranyakat. Arról nem beszélve, hogy míg a csapatsportokban a stílus, a taktika, az összeszokottság hosszú éveken át csiszolandó, és az eredmény még így is erősen ellenfél- és játékvezető-függő, addig az egyéni sportoló sokkal biztosabb alany. Ha megvan a tehetsége, a szorgalma, a kitartása, elvégeztetik vele a nemzetközi szakirodalomból lemásolható edzésmunkát – a trénernek nem is feltétlenül kell géniusznak lennie, elég, ha hajcsárnak tökéletes –, illetve annál valamivel többet, és megkapja a szükséges orvosi rásegítést, már-már garantált a siker.
E tétel bizonyítására először az 1994-es római vb-n csodálkozott rá a nagyvilág. Az addig soha semmiféle eredményt el nem érő, fizikai paramétereikkel viszont a jetiket idéző kínai úszóhölgyek ugyanis taroltak, egyikük, bizonyos He Ci-hong kedvenc számaiban verte a két évvel korábban ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztinát. Egér majdnem vissza is vonult, de aztán erőt vett magán, maradt, visszavágnia mégsem sikerült. Atlantában ugyanis egy méreteiben is felére zsugorodott He Ci-hongot láttunk viszont, aki a döntő közelébe sem került. Az első, római kétkedésekre és burkolt gyanúsítgatásokra az ázsiaiak pökhendi módon azt felelték: tiltott szerekről szó sincs, ősi kínai recepteket alkalmaznak, például teknőcvért isznak. Úgy látszik, ez Atlantára átmenetileg elfogyott.
Savanyú a szőlő – válaszolhatnák konkrét bizonyítékok nélkül a vesztes vádaskodására, de azért csak nézzük, hogyan zajlik egy magyar és egy kínai úszó doppingellenőrzése! A nemzetközi ügynökség, a WADA munkatársai Bécsben autóba vágják magukat, bő két óra múlva megérkeznek a magyar csapat balatonfűzfői edzőtáborába, és bekopognak mondjuk Cseh László szobájának ajtaján. Ezzel szemben, ha Kínába mennek, először vízumért folyamodnak, az űrlapon pontosan feltüntetik, mikor hova és milyen céllal utaznak, majd ha többhetes várakozás után – időt adva a fogadóknak – megkapják a beutazási engedélyt, állandó kísérő társul hozzájuk, aki elvezeti őket céljukhoz, ahol több tucat, számukra ismeretlen és kinézetük, nevük alapján azonosíthatatlan úszóval találkoznak. Kijelölik, kit ellenőriznének, erre kilép a sorból valaki. Talán mondanunk sem kell, kínai sportolót a felkészülés során nemhogy megbuktatni, tesztelni is képtelenség. Vagy mint a fentiekből kitűnik, még elérni, látni is. A különféle nemzetközi versenyeken azért fel-feltűnnek az ázsiaiak, de többen állítják, amit látunk, az csupán a második vonal, mert az első a kontinensnyi ország eldugott edzőtáboraiban, rejtve a világ szeme előtt készülődik. Soha egyetlen olimpián sem avattak még annyi ismeretlen bajnokot, mint Pekingben fognak.
Mi azért is tarthatunk ettől, mert a magyar sport felségterületei egyre szűkösebbek, de a közelmúltig, a Janics és Fábiánné közötti konfliktus kirobbanásáig azért úgy számoltunk, hogy női kajakban mindhárom arany a miénk lesz. Csakhogy úgy hírlik, a sportágat Kína is kinézte magának. Ezt támasztja alá, hogy Josef Capousek egykori német sikeredzőt, az aranyhalmozó Birgit Fischer hajdani mesterét és élettársát nyerték meg szövetségi kapitánynak. Mint a német újraegyesítés óta a világversenyeken mintegy 160 érmet besöprő tréner elmondta, ellenállhatatlan ajánlatot kapott, és valószínűleg tényleg ez a jelző a legpontosabb.
Miután rögzítették, hogy a 28 olimpiai sportág közül Athénban az Egyesült Államok húszban, Kína ellenben csak tizenhatban szerzett dobogós helyezést, kiadták a jelszót: szélesíteni kell a palettát! Ma már ott tartunk, hogy kínai tenisz-, kenu-, birkózó-, gátfutó- és hosszútávfutó-bajnokokkal ismerkedünk. Ráadásul az idő is nekik dolgozik: a 2004-es kínai olimpiai delegáció átlagéletkora 23,3 év volt az amerikaiak 27,1-es adatával szemben, az ázsiaiak nyolcvan százaléka újoncként jutott el az olimpiára, azzal a céllal, hogy tapasztalatokat szerezzen Pekingre. Az aranycsatát így is csak 35:32-re nyerte az Egyesült Államok.
Valószínűleg utoljára. Mert napjainkban megdőlni látszik az a tétel, mely szerint az ember nem gép. A két kategória közé ugyanis be kell iktatnunk egy átmenetit, a kínai élsportolót. Aki folyamatos mozgást végezve távolodik az embertől, és közeledik a géphez.
origo.hu
Magyarországon lesz a BYD központja; megvan Polt Péter utódja; jön a fordulat az orosz–ukrán béketárgyalásokon
