Feladatgazda

Az ismert háromkötetes költőt nehezen értem el, mert nincs telefonja. Azt mondja, elhagyta, másikra azóta sincs pénze. Fizikai munkából tartja fenn magát úgy-ahogy, de nem panaszkodik: úgy látja, mindenki bajban van, nem csak ő. Szerinte a művészek segíthetnek a nemzeten, ha akarnak.

Hogyan lett beteghordó az irgalmas rendi kórházban?
– Tizennégy éve publikálok viszonylagos rendszerességgel, mégsem tudok írásból megélni. Négy-öt évig vidéki lapokba írogattam, belső munkatárs voltam helyi újságokban, korrektúráztam ide-oda, egy program keretében rendhagyó irodalomórákat tartottam középiskolákban kortárs magyar irodalomból, mindebből azonban az albérletemet se tudtam kifizetni. Hát így.
– Az éhező, kódorgó költő figurája már nincs divatban. Vagy még mindig jó imázselem a hányatott sors?
– Szívesen szabadulnék ettől az imázselemtől, de nem azért, mert lejárt a divatja, hanem mert nagyon kényelmetlen. Sokan mondták régebben, hogy írjak valamiféle önéletrajzot; ezt önszociográfiának neveztem el, aztán végül nem írtam meg. Nem akarok olyasmit létrehozni, ami csak rólam szól. S nagyon nem szeretem, ha valakit csupán életrajzi sajátosságok emelnek ki a többiek közül. A mostoha sors nem esztétikai kategória.
– Mostohának tartja a sorsát?
– Tarthatnám annak is, pedig bizonyos értelemben szerencsés vagyok. A szüleim elváltak, kilencéves koromig nagyszüleim gondoskodtak rólam. Akkor halt meg a nagyapám, s ez nagyon fontos esemény volt a számomra, ettől lettem elmélyültebb, visszahúzódóbb gyerek, aki elkezdett verseket olvasni és írni. Nagyapám lelencsorból küzdötte fel magát elismert mesteremberré, nagy cipészműhelye volt Felsőgödön. Fiatalkorában versenykerékpározott, bokszolt, méhészkedett, és arra is emlékszem, hogy rengeteget fotózott. Volt öt gyereke, a harmadik az apám. Én voltam a kedvence, vitt mindenhová, csüngtem rajta. Valószínűleg lelenc korában szedte össze a tüdőbajt, amely elkísérte egész életében, és el is vitte hetvenévesen, 1980-ban. Apám, aki amatőr beatzenész volt, azt mondta: pont azon a napon lőtték le John Lennont. Anyám táncdalénekeső volt, járta az országot, szállodákban lakott, és bárokban lépett fel esténként; aztán, máig sem tudom, miért, otthagyta a pályát, elment takarítónőnek meg konyhalánynak. Egyedül nem tudott boldogulni; a tájékozottságához, tehetségéhez képest méltatlan környezetbe került, számtalan megaláztatáson ment keresztül, míg végül pszichikailag tönkrement. Ma is intézetben ápolják.
– Ilyen körülmények között hogyan tudott iskolába járni? Rossz tanuló volt?
– Mivel nem tanultam egyáltalán, azt sem mondhatom, hogy rossz tanuló voltam. Tizenéves korom tompaságban telt. Az iskolában folyton gúnyoltak, teljes kiközösítésben volt részem, egyetlen barátom sem akadt. Olvastam, vagy egyedül csavarogtam a városban; előfordult, hogy hónapokig nem mentem iskolába. Többször osztályt kellett ismételnem, aztán otthagytam az iskolát. Már első kötetes, díjazott költő voltam, amikor estin befejeztem a nyolc általánost. Később nekivágtam a középiskolának is, de abbahagytam.
– Azt mondják, a hajléktalanszállókon vastag, kötélfüles szatyorral járt-kelt, amely könyvekkel volt tele…
– Körülbelül tizennyolc éves koromig megszakításokkal Csepelen dolgoztam, és munkásszállón laktam. Aztán a kilencvenes évek elején csakugyan volt egy többéves periódus, amikor az utcán éltem. Ez elég keserves állapot. Nem tudtam azt sem, mit akarok. Tíz használható versem volt talán, néhány már megjelent tizenéves koromban az Ifjúsági Magazinban. Igazából nem is tudtam még írni. Szerencsére megismerkedtem költőkkel, Vári Attilával, Németh Péter Mikolával, akik foglalkozni kezdtek velem. Tizenhét éves koromtól sokat segített Tornay Mari költőnő, akivel azóta is barátságban vagyok. És valahogy megtanultam írni. Tornay Mari közbenjárt értem a dolinai munkaterápiás intézetben; a főorvosnak csak annyit kellett mondanom, hogy költő vagyok, azonnal felvett. Egy évet töltöttem Dolinán. Itt dolgozott könyvtárosként Timár Róbert, akinek korábban megjelentek versei és novellái a Vas Népében. Szobatársam, Csapó Sándor egykötetes író volt, később egy irodalmi lexikonból tudtam meg, hogy kilencvenhétben meghalt. Lakott itt egy másik író is, állítólag Kossuth-díjas, de a nevét nem tudom ma sem. Éjszakánként hárman írtunk a munkaterápiás intézet folyosóján, egymástól kis távolságra. A Kossuth-díjas nagyon gyorsan írt, A4-es lapokra. Csapó, mint valami pedáns hivatalnok, négyzethálós spirálfüzetbe, kényelmesen rótta a sorokat. Én néhány áthúzott sor fölött üldögéltem órák hosszat, egyik cigarettáról a másikra gyújtva…
– Aztán a kilencvenes években jelentős irodalmi lapokban publikált, az Élet és Irodalomban, a Mozgó Világban; az induló Törökfürdő körül is föllelhető volt, a József Attila Körbe is belépett. Milyen volt a légkör ezekben a berkekben?
– Hadd tegyem hozzá, kilencvennégytől az Alföldben jelentek meg verseim. Légkör a berkekben?
– Arra vagyok kíváncsi, érzékelhetők voltak-e már az íróvilág kettéválásának jelei…
– Ebből nem sokat fogtam fel, bár feltűnt, hogy egyes körökben lesajnáló, dehonesztáló megjegyzésekkel illetik azokat a költőket-írókat, akiket gyerekkorom óta példaképeimként tiszteltem, akiket a magam szerény módján követni akartam; például Csorba Győzőre, Csoóri Sándorra, Bella Istvánra, Utassy Józsefre gondolok, és hosszan lehetne folytatni a sort. Második kötetem megjelenésekor Tarján Tamás az ő vonulatukhoz sorolt, és ez jólesett. De az említett irodalmi társaságok többségében kicsit árvának éreztem magam. Nem voltam a helyemen.
– Most a helyén van?
– Igen, azt hiszem. Annak idején egy Ács Margit-tanulmányt olvastam a Hitelben, amely nagyon fontossá lett a számomra. Azt a kérdést feszegette, hogy a fiatal költők-írók miért nem folytatják az egykor népnemzetinek nevezett hagyományt. Ács Margit arra jutott, hogy a feladat előbb-utóbb megtalálja a gazdáját. Én meg arra jutottam, hogy magam leszek a gazda, akit a feladatnak meg kell találnia. Jelentős változáson mentem át, és a második könyvem, amelynek Félárbocon a címe, már ennek az eredménye. Valószínűleg nagyapámtól örököltem a politizálásra való hajlamot, mely genetikai bombaként robbant huszonéves koromban.
– Sokan úgy vélik, a művészet templomának ajtaját kulcsra kellene zárni, hogy ne osonjon be a politika…
– Bár nem vagyok politikai, csupán politizáló költő, sokszor elmondom irodalmi esteken és mindenfelé, hogy a politikai témájú vers ugyanolyan, mint a többi. Nem alacsonyabb vagy magasabb rendű egyik verstéma a másiknál. Vannak jó és rossz versek. S szerintem a művészet templomának ajtaját nem szabad bezárni. Platón azt mondta, a politika a királyok művészete. Ez igaz is, legfeljebb akik most művelik, nem királyok és nem is művészek. A politika azonban önmagában nem rossz. A politika az ideák szolgálata, arra való, hogy ki lehessen alakítani a jó élet, a boldogság gyakorlatát. Ez nagyon magasrendű lehetőség, amelyet sáros emberek lerángattak a sárba. Szabó Dezső megkérdezi egy írásában, miért van az, hogy mindenki politizálhat a péktől a fodrászinason keresztül a lakatosig, csak épp a költőnek akarják megtiltani, aki pedig a legnagyobb hatást tudná kifejteni…
– Úgy látszik, Szabó Dezső korában az emberek még olvastak verseket.
– Sőt! Takáts Gyula még a nyolcvanas években is leírhatta, hogy a pénztárosnő a pult alól elővette a kötetét, és kérte, hogy dedikálja. Ma ilyen már nem történik, a rendszerváltás után megváltozott a világ. De azért, hogy az emberek nemigen olvasnak verset, a költők bizonyos hányada is felelős; rengeteg zagyvaság jelenik meg versként. Mikor az ember elveszti a fonalat a második sornál, elmegy a kedve az egésztől. Ugyanakkor vannak Magyarországon költők, akik ha eljutnának az olvasókhoz, például ha a napilapok közölnék a verseiket, országosan ismertek lehetnének.
– De ha egy vers érthető, ráadásul tradicionális formát választ a költő, nem válik korszerűtlenné az úgynevezett szakma szemében?
– Nem hiszem, sőt a hagyományos versformák újra divatba jöttek. A nemzeti elkötelezettségű olvasók kifejezetten konzervatív beállítottságúak, nem véletlenül van Wass Albertnek kultusza. A szakma különben nem érdekel. A szakmától én fel is fordulhatnék. Emberekre van szükségem, az olvasók széles tömegeire, ha szabad így fogalmaznom.
– Szabad, de attól még a szakma dönti el, ki költő és ki nem.
– Mikor a Kossuth téren kétszázezer ember előtt felolvastam a tévészékház ostromáról írott versemet, nem volt a szakma sehol. Soha nem éreztem még azt, amit akkor. De az a vers a Hitelben is megjelent, egy profi irodalmi lapban, tehát átment autentikus szakmai szűrőn. Persze a mai elitnek mindenki dilettáns, aki nem az ő táborukból való.
– A művészet folyamat, a legeredetibb alkotók is csupán hangok egy kánonban. Ha nagyon jók, némiképp átalakíthatják a kánont. De nem lehetnek függetlenek attól, mert elvesztik érvényességüket. A kánont mindig az elit hitelesíti, míg a széles tömegek sokszor nem is értik, miről van szó…
– Ez nem feloldhatatlan ellentmondás, hanem olyan dilemma, amellyel naponta meg kell küzdeni. Goethe mondta: előbb bonyolultan írunk és rosszul, aztán bonyolultan és jól, aztán egyszerűen és rosszul, végül egyszerűen és jól. Ez a negyedik szint a cél. Egyébként pedig az emberek nem olyan hülyék, mint amilyennek az értelmiségi elit hiszi őket. Nem hiszek az egyszerű ember mítoszában, akinek azt lehet mondani, hogy mi vagyunk a zseniális elit, te pedig menj a plázába. Hogy patetikus legyek, az értelmiség nem taszíthatja el magától a népet, amelyből vétetett. Vissza kell hódítani az embereket a szellem számára.
– Ilyesmi volna a művészet, amely már politika, illetve a politika, amely már művészet?
– Ilyesmi. Egyébként nem vagyok a demokrácia híve, amennyiben demokrácián azt értjük, ami itt folyik. Ezt a lassan húsz éve tartó szörnyűséget az úgynevezett emberek sem érzik demokráciának. Sinka írja gyönyörűen, hogy a feudalizmusban egy egész megye dolgozott egy család fizikai jólétéért. Hasonló történik ma Magyarországon: demokrácia címszó alatt több millió család tart el néhány ezret. Közben mindenki azt hiszi, hogy a társadalmi válság valahogy kívül esik rajta. Pedig a társadalom mi vagyunk. Nem Magyarország van válságban, hanem az egyszerű vagy bonyolult emberek mind, a beteghordó, az orvos, a költő, a tanár. A változáshoz kollektívebb rendszerre lenne szükség, közösségekre, akiket lelkesíteni, tanítani, bátorítani kell, és ez lehetne a művészet feladata.