Nyár van. A régi könyveket bemutató kiállítást az ELTE Egyetemi Könyvtár dísztermében is felváltja egy könnyedebb divattörténeti kiállítás a fűzőkről. A Budapesti Történeti Múzeumban 2003-ban láthatott hasonlót a nagyérdemű, igaz, akkor nem csak a fűző volt terítéken.
Fabó Edit könyvtáros, szociológus, a kiállítás rendezője húsz éve dolgozik a könyvtárban. Sajtótörténetből, ezen belül nőtörténetből doktorál. Tőle tudom, hogy a fűző a közhiedelemmel ellentétben nem csupán női ruhadarab. Viselete az 1840-es években a férfiaknak is kötelező volt a frakk, a redingote alá.
Eredete állítólag a XII. századra tehető, bár a XVI. században Itáliában vált közkedveltté, hogy aztán egész Európában elterjedjen. (Gondoljunk csak a Shakespeare idejében élő I. Erzsébetet ábrázoló festményekre!) Magyarországon is divat lett a darázsderék, amit fűzőhasználattal értek el, és aminek egészségtelen volta már II. Józsefnek, a kalapos királynak is feltűnt. Korlátozni szerette volna használatát, rendeletet is hozott, de nem sok eredménnyel. A fűző annak ellenére terjedt el, hogy ártalmairól számos értekezés látott napvilágot. Az egyik munkát a francia Bonnaud jegyezte az 1770-es évek végén, a könyvre az Egyetemi Könyvtárban lelt rá Fabó Edit. A szerző az előszóban leírta, hogy nem vár csodát művétől, bár reménykedik a józan észben.
Hogy vágya sokára teljesült, azt egy magyar orvos által írt, 1901-ben megjelent könyv is mutatja. Thanhoffer Lajos elborzadva ír a 40–45 centiméteresre összeszorított női derekakról. Felhívja olvasói figyelmét, hogy az „erős nyomás következtében hátfájdalmak, hideg kezek, ugyanilyen lábak, vivőeres csomók, aranyér stb. keletkeznek”. Teljes egészében nem vetette el a fűzőhasználatot, de kikötései voltak: „1. megfelelő hosszúságú legyen; 2. megfelelő anyagból készüljön; 3. a test csontos vázára odafeküdjék és 4. minél kevésbé szorítson.”
A divatlapok szerkesztőit azonban, úgy tűnik, nem érdekelték az ártalmak. Az 1870–1890-es években kifejezetten a női alak kecsességét akarták érzékeltetni annak megnyújtásával. Az illúziókeltés érdekében a szoknya csípőtől lefelé enyhén bővült, amelyhez hátul kapcsolódott az előző korszakból maradt uszály. Később e toldalék elhagyásával kívánták felhívni a figyelmet az egyéb gömbölyded idomokra.
Az 1800-as években egyre több újság foglalkozott a fűzővel, divatot teremtve. De mi is a divat? Hiúság? Tetszeni vágyás? Fabó Edit szerint a divatos ruhadarabokat viselő ember egyszerre akar megfelelni az éppen adott társadalmi normáknak, ugyanakkor jelezni kívánja az egyéniségét is. A divat városi jelenség, amely az iparosodással, a gyárak, az üzemek, a varrógépek elterjedésével mind szélesebb néprétegek számára vált elérhetővé. A XIX. században sorra jelentek meg az irodalmi lapokkal együtt a divatlapok és
-tudósítások.
Ebben a században vált el egymástól élesen a nők és a férfiak ruházatának stílusa is. A férfiak hétköznapi öltözete egyszerűsödött, a nőké viszont egyre változatosabb lett. Az elsősorban reprezentálásra késztetett nők tabukat sértettek a divat védőszárnyai alatt. Dekoltázsuk mélyült, a szoknyájuk rövidebb és szűkebb lett, a bokák és a lábak láthatóvá váltak. A divat szabályaival, változásával főként az arisztokrácia és a városi (nagy)polgárság hölgyei foglalkoztak. A nők társaságában fogadták el a szabályokat, itt mutatták be, hogyan illik viselni a ruhát, s egyúttal milyen kapcsolattartási, érintkezési módok érvényesülhetnek. A cselédlányok a nagysága öltözködési stílusát utánozták, nem mindegy persze, hogy szegényebb ügyvéd felesége volt az úrnő vagy a prefektusé. Közös volt azonban bennük a fűző kedvelése, ezen belül is a halcsontos örvendett nagyobb népszerűségnek a XIX. század végéig.
Érdekes, hogy a fűző a szecesszió korában, vagyis az 1890-es évektől az első világháború kitöréséig volt a legszorosabb, ekkor a derék mindössze 45 centiméter volt. Hogy ez már túlzásnak számított, mutatja, hogy valóságos mozgalommá terebélyesedett a használatát korlátozó reformnézet. A romantikában gyökerező tanok lényege, hogy Isten szépnek teremtette az emberi testet a maga természetességében. Előtérbe került a mozgás, az étrend fontossága és az egészség. A női emancipációval a ruhák is kényelmesebbé váltak, ugyanakkor takartak. A divatteremtőket kezdte érdekelni a test, amelyet immár esztétikusnak tartottak. Az elfogadható és tetszetős ruhamodellek kidolgozása azonban nem ment könnyen, néhány elképzelés meglehetősen jellegtelenre, idomtalanra sikerült. A fűző lassan elfelejtődött, csak ritkán visszatérő ruhadarab lett. Például Elizabeth Taylor és a pályatársai is visszahozták egy rövid időre.
Ma újra divat a fűző, igaz, a nők már kívül hordják – halcsont nélkül. De ne szaladjunk ennyire előre az időben. 1904-ben Szerb Zsigmond a szoborszerű test hóbortját okolta azért, hogy a tavaszi fürdőpihenőből hazatért asszonyok, lányok nagy lelki megrázkódtatáson mentek keresztül, amikor szembesültek azzal a borzalommal, hogy felszedett súlyfeleslegüket sem a szabónő, sem a háziorvos nem tudja eltüntetni. Némelyiküket a munka, a takarítás rémképével fenyegették, míg végre eljutottak fűzőkészítőjükhöz, aki egy csapásra megoldotta a lehetetlent: karcsúra varázsolta a bajbajutottakat. Egy visszaemlékező (1930) szerint a XIX. századi fűzők igen változatosak voltak. „Reggeli fűző: kis batisztujjas, kevés halcsonttal. Napközi fűző: legalább három darab s pedig egy fekete, egy halványkék, egy rózsaszín szaténból. Nyáron: batiszt vagy nyersselyem. Estélyi fűző: a ruháknak megfelelő színből, igen erősen összeszorítva. Éjjeli fűző: szarvasbőr, halcsont nélkül. Alkalmi fűzők: utazáshoz tág, szabályozható kapcsokkal. Lovagláshoz erős nyersvászon, az ágyék körül rugalmas gumirésszel. Tengeri fürdőhöz pánt nélkül. Áldott állapot nem várt esetére igen bő, kevés pánttal, könnyen engedő gumiszalagokkal.” Megdöbbentőek azok a leírások és minták, amelyek arról tanúskodnak, hogy egyéves leánygyermekeknek is készítettek fűzőt.
– A divat arról is szól, hogyan legyünk sikeresek. Hogyan viselkedjünk, hogy szeressenek bennünket – magyarázza Fabó Edit. A felvilágosodás végén a fűzőviselet mellett az amatőr pszichológián alapuló viselkedésitanács-adó irodalom is virágzásnak indult, bár Erasmus óta foglalkoztak a rendi korlátokat átlépő illemszabályokkal. Knigge után Gottfried Immanuel Wenzel 1801-ben kiadott Der Mann von Welt című könyve a filozófiai és lélektani megalapozottságú társasági oktatóirodalom egyik legnépszerűbb műve lett, amelyet erősen átdolgozva magyar nyelven is olvashatunk. Az eredeti kiadás egyik példánya látható lesz az Allgemeine Modenzeitung, a Honművész, az Életképek, a Családi Kör, a Divatcsarnok, Hölgyek Lapja, Magyar Szalon, Új Idők egy-egy példányával egyetemben a június 27-től augusztus 31-ig nyitva tartó kiállításon.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
