Kádárnál

Az angol, német és spanyol kiadás után immár magyar nyelven is olvasható az európai parlamenti képviselők személyes vallomásait tartalmazó Az én ötvenhatom című interjúkötet. A beszélgetésekből kiderül, egy régi vágású baloldali is lehet antikommunista, s akad olyan politikus is, aki még nem tett le a második nürnbergi perről.

Michel Rocard meglehetősen kalandos körülmények között találkozott Kádár Jánossal. Francia mezőgazdasági miniszterként utazott Magyarországra 1984-ben, hogy tanulmányozza a termelőszövetkezetek rendszerét, majd budapesti tárgyalásai során megkérdezte, találkozhatna-e Kádárral is. Először azt a választ kapta, be kell érnie a vele egy rangban lévő miniszterrel, Váncsa Jenővel, illetve egy rövid látogatás erejéig Lázár György kormányfővel. „Természetesen tudtam, hogy Kádár sok ember meggyilkolásáért felelős, és nem kifejezett bajnoka az emberi jogoknak, így egy pillanatra sem kevertem össze valamelyik nyugat-európai demokratikus politikussal. Ugyanakkor […] azt is érzékeltem, hogy ő az a pártvezető, aki a szovjet blokkban a legnyitottabb politikát folytatja, és egész egyszerűen kíváncsi voltam a személyiségére.”
A miniszterelnökkel való találkozó közben aztán egyszer csak kinyílt az ajtó, belépett Kádár, majd a francia politikust betessékelte a szomszéd szobába, ahol csaknem másfél órát tárgyaltak. A jelenleg az Európai Parlament (EP) szocialista frakcióját erősítő Michel Rocard az interjúkötetben így folytatja budapesti élményeit: „Persze már akkor sem voltam különösebben naiv, és volt elegendő politikai tapasztalatom, hogy átlássak a szitán. Tisztában voltam vele, hogy a nyugati politikusokat megpróbálja levenni a lábukról, a Szovjetunió felé pedig nyilván a másik arcát mutatja. Ezzel együtt úgy éreztem, beszéde híven tükrözi az egész keleti blokkban szinte páratlanul nyitott gondolkodásmódját – ebben ugyanis nagyon nehéz hazudni.”
Hogy Rocard valójában mennyire naiv, azt nehéz volna egy interjú alapján eldönteni, ám vallomása újra felerősíti a gondolatot, hogy hiába a jóindulat, a nyugati politikusok, főként a baloldaliak még mindig nem igazán tudnak mit kezdeni a keleti blokk negyven évével, s bár voltak személyes tapasztalataik a szögesdróton innen, inkább elméleti, mintsem empirikus úton közelítenek a tényekhez. A filozófia pedig olykor csalóka képet fest a valóságról. A francia politikus mégis a tisztábban látók közé tartozik, az impozáns kötetben például bátran szögezi le, hogy magát szociáldemokratának s „masszívan antikommunistának” vallja, nemcsak az emberi jogok érvényesítése miatt, hanem azért is, mert – meggyőződéses piacpártiként – elutasítja a szélsőbal gazdasági modelljét. Rocard jól tudja, hogy Nyugat-Európa nagyon sokat köszönhet 1956-nak, amely után (Camus szavaival élve) becsületes ember nem lehetett kommunista, a szélsőséges mozgalmak pedig elveszítették támogatottságukat, ám mégsem érti, értheti pontosan, mit úsztak meg igazából a Lajtán túl. Franciaországban a baloldaliság gyakran jelentette a kommunizmussal való cimborálást. A politikus, aki 1988 és 1991 között miniszterelnök volt, azonban legalább ki mer mondani olyan tényeket például, hogy a kommunizmus világbotrány volt, a munkásmitológiáról vallott sajátos nézeteit mindenféle megalapozottság nélkül szajkózó Sartre csapnivaló politikusnak bizonyult, az ENSZ emberi jogi bizottsága pedig gyáván viselkedett, amikor egyetlen kommunista országot sem ítélt el a rendszerváltozásig. Éppen ezért – furcsa érzéseink ellenére – Rocard vallomásait nyugodt szívvel ajánlhatjuk párt- és elvtársainak. És nemcsak idehaza, hanem abban a Franciaországban is, ahol – s ezt már a néppárti Alain Lamassoure fogalmazza meg – sokan mind a mai napig nem gyógyultak ki teljesen a kommunizmus betegségéből. „Mindenki az ellene elkövetett bűnöket tartja a legförtelmesebbnek. Franciaországban a baloldal mindeddig sikeresnek bizonyult abban, hogy a szocializmust nemes célnak és a legszebb politikai eszmének tüntesse fel, amelyet csak sorozatos balszerencse rontott meg a Szovjetunióban, Kínában, Kubában, Etiópiában, Kambodzsában, Észak-Koreában” – fejti ki a Nicolas Sarkozy belső köréhez tartozó Lamassoure, alátámasztva, hogy a kommunizmus megítélése a gulágok ismeretében is sokkal kedvezőbb a mai napig, mint a nácizmusé. Talán ezért sem történhetett meg az elszámolás, „a második nürnbergi per”.
Persze akad a megszólalók között olyan is, aki nagyon jól tudja, hiszen a saját bőrén tapasztalta, milyenek voltak a kommunista munkamódszerek, s aki már fiatalon tisztában volt azzal, hogy „a szovjet hatóságok egyetlen szavát sem” szabad elhinni. Vytautas Landsbergis volt litván elnök, jelenleg néppárti képviselő leszögezi: „A szovjet blokk országainak ellenállói Európáért küzdöttek, azért az Európáért, amelyet akkor minden ellenkező híreszteléssel szemben meg lehetett volna szabadítani a totalitárius kommunizmustól, ha a nyugati hatalmak másként viselkednek.” A sokat látott Landsbergis azonban nemcsak egyszerűen árulásról beszél, hanem szavainak olvasása közben is érződik afelett érzett dühe, hogy a bűnösök felelősségre vonása nem történt meg. „Ezért az egyes országok csak annyit tudnak tenni, hogy a nemzetközi szervezeteknek és a világ közvéleményének újra és újra elmondják a történteket. Ez azért is fontos, mert azok az emberek, akik nem ismerik történelmüket, gyermekek maradnak – a gyermekeket pedig könnyű manipulálni. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy nemcsak azért beszélhetünk még ma is kommunizmusról, mert a világon továbbra is léteznek kommunista rezsimek, hanem mert vannak államok, amelyeket ma is kommunista észjárású emberek igazgatnak” – hangzik Landsbergis félelmetesen valós igazsága.
Továbblapozva a könyvben ezen gondolatok után különös bosszúsággal töltheti el az olvasót, hogy éppen az Európai Parlament külügyi bizottságának elnöke, a Magyarországon is sokszor megfordult néppárti Elmar Brok nyilatkozik úgy, hogy a nyugati államok nem nyújthattak volna több segítséget a magyar forradalomnak, s azt mondja, nem támogatná a kommunista vezetőket felelősségre vonó pert sem. Brok javára legyen mondva, a vele készült interjú végén azért kifejti azt is, pártolná, hogy Európában „a kommunizmus áldozatainak emléknapja az 1956-os magyar forradalom leverésének kezdetét jelentő nap, a szovjet csapatok bevonulásának dátuma, november 4-e” legyen. Kíváncsian várjuk, hogy a bizottsági elnök szavainak lesz-e foganatja.
A kötet további szereplői: a liberális brit Bill Newton Dunn, akinek magyar felesége a forradalom leverése után érkezett Angliába; az osztrák Agnes Schierhuber, aki gyermekként a határ közelében találkozott a menekültekkel; a Szolidaritás mozgalom egyik alapítója, Bronislaw Geremek; a társadalomtudós elemző higgadtságával nyilatkozó „idegenlégiós”, Schöpflin György; a Szovjetunió első nem kommunista pártját megalapító észt Tunne Kelam; a totalitárius rezsimek megbélyegzését régóta sürgető Hans-Gert Pöttering, aki most az Európai Parlament elnöke; valamint az erdélyi Kónya-Hamar Sándor, akit 1956 megtanított nem félni. Az összeállítás közepén található archív fotók leplezetlenül vallanak arról, milyen is volt a személyes ötvenhat. A kötetet Szőnyi Szilárd szerkesztette, a Szabad Európa Központ adta ki, az előszót Szájer József néppárti képviselő, a bevezetőt Josep Borell Fontelles, az EP volt elnöke írta.