Két fél haj

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Lakodalom van a mi utcánkba’,
Idehallik zengő muzsikája,
Hivatalos vagyok oda én is,
Nem mennék, ha százszor üzennék is.

Vége van már a lakodalomnak,
Nagy bánata van a menyasszonynak,
Forgatja a karikagyűrűjét,
Sajnálja a régi szeretőjét.

Móra Istvánnak ez a remek kis verse Hoppe Rezső hozzá méltó színvonalú dallamával, szinte népdallá válva, máig a legnépszerűbb lakodalmas nóta. Juhász Gyula szellemes aforizmájában azt írta: a legtöbb költő azért ír egy életen át, hogy egy verssel halhatatlanná lehessen. Móra Istvánra ez tökéletesen érvényes. Ám életművének nem is a népnemzeti irány képviseletében van jelentősége, amelyet Ady 1906-ban jogos önbizalmán alapuló, de jogtalanul hetyke hangján „a mórák és a pósák” lírájának lebecsülésével fogadott, hanem egyrészt prózájában, másrészt öccsének, Ferencnek bátorításában. Prózájában, amelynek egyik érdekes darabja, a Párbaj (Szegedi Napló, 1895. nov. 27.) Móricz Zsigmond klasszikus elbeszélésének, a Barbároknak (1931) nyújtott ihlető forrást, sorozata pedig (Hazaemlékezések, 1929) a szépirodalomnak és a népéletleírásnak ugyanazon a határmezsgyéjén mozog, amelyen Tömörkény elbeszélései a szegedi tanyavilágból, Kiss Lajos társadalom-néprajzi helyzetképei a vásárhelyi szegény ember meg a szegény asszony életéről, illetve Györffy István Nagykunsági krónikájának (1922) történeti néprajzi miniatűrjei. Írásai igazolják vallomását: „Véréből születtem ennek a népnek, kenyerén nevelkedtem, búja-bajának emberkoromig részese voltam. Eszem járása lett az emberek eszük járása, szívem szándéka a szívük szándéka, nyelvemé a nyelvük.” (Szegedi Napló, 1898. ápr. 2.)
A Nap, ha fölkel, elhomályosítja a Holdat; elfelejtjük, hogy a Hold is ad fényt. Móra Ferenc mögött háttérbe szorult a nála másfél évtizeddel idősebb bátyja. Pedig Móra István életműve önmagában is érték, elsősorban a nyelve, stílusa. Elbeszélései, emlékezései a félegyházi népélet megörökítői. Ahogy Ferenc írta 1931-ben bátyjának: „azért vagyunk mink egy diónak a két fél haja”. Ferenc verseskötetét, a Könnyes könyvet (1920) így dedikálta Istvánnak: „Bátyámnak, tanító mesteremnek.” S azután, mint annyiszor megtörtént az irodalom, a művészet, a tudomány történetében: a tanítvány a mestere fölé nőtt. Ferenc híre elhomályosította Istvánét, különösen 1922 után, amikor már nem középszerű poétának, hanem klasszikussá nőtt elbeszélőnek ismerte meg az egész ország, sőt, mint Tamási Áron nekrológjából tudjuk, a határon túli magyarság is. István, aki majd egy emberöltővel élte túl öccsét, nem bánkódott Ferenc sikerei, a maga elhalványulása miatt, sőt büszke volt arra, hogy öccse túlszárnyalta. Igaz, jólesett neki, amikor élete alkonyán Illyés Gyula még ráirányította az utókor figyelmét. „Egy méltatlanul nem emlegetett, derék magyar tollforgatónak” minősítette a kilencvenéves Móra Istvánt az Irodalmi Újság 1954. december 21-i számában Levél az ablakba című kolumnás írásában, amelyben közreadta az idős író legidősebb fiának, a szintén pedagógus Móra Józsefnek (1888–1962) édesapjáról beszámoló levelét.
Ferenc a félegyházi foltozó szűcs és a kenyérsütő asszony tíz gyermeke közül a nyolcadik, István a második. István 1864-ben, Ferenc 1879-ben született. Móra Mártonék fiúgyermekei közül csak ők ketten maradtak meg: két János és egy Ferenc, valamint László nevű testvérüket elragadta a gyermekek akkori réme, a torokgyík.
István volt az első, aki kiemelkedett családjából, osztályából. Elvégezte helyben a gimnázium négy osztályát, azután 1879-től a kecskeméti piaristáknál mint szolgadeák még kettőt, majd újra szülővárosában a tanítóképzőt. Oklevelet 1885-ben szerzett. Mint fiatal tanító kezdte verseit írogatni. Öccse a Szegedi Napló történetéről írva fontosnak tartotta leszögezni bátyja pályakezdéséről: „Sokat köszönhet a Naplónak, az födözte föl a horgosi tanyákon a fiatal tanítót, akit versei hamarosan megszerettettek Szegeden.” Legtöbb verse a Szegedi Naplóban jelent meg. Önéletrajzi ihletésű elbeszélő és lírai költeményeiben ugyanazt a világot érezzük, mint Móra Ferenc Daru utcai tárcáiban, gyermekmeséiben. Néhol még ismerős szavak, mondókák is megütik a szemünket (mint a körtemuzsika, a szóló szőlő, csengő barack vagy a jellegzetes szólás: nem fog rajta csudám), sőt kiderül, hogy Homokország szintén István tájneve volt 1894-ből, ha nem ugyanarra a vidékre érvényesen is. István is tanúskodik – még Ferenc előtt – a félegyházi gyermekség nyomoráról:

Fekete kenyér volt ínyem csemegéje
Mesebeli kalács lelkem édes álma;
A ringató bölcsőm édesanyám térde,
Az altató nóta sűrű zokogása.
Nehéz idők voltak, drága volt az élet,
Az eső megfagyott, mégis kisült minden…
Utolsó darabját ettük a kenyérnek –
Szegény édesanyám könnybe’ mosta ingem.
(Emlékek)

Ferencnek, aki az ő példájára készült kiemelkedni a Daru utca világából, István csak félelmeit, keserveit sorolta, s a visszahúzódást tanácsolta:

Hanem te, jókedvű cselédem,
Maradj is rejteken tovább,
Ne hagyd el a szegény kis házat
És szilvafáink sátorát.
De megsiratnád azt a fészket!
Soha, soha ne hagyd el, lelkem:
És jó apánkat, jó anyánkat
Csókold, öleld, ápold helyettem!
(Öcsémnek)

Ferenc nem tudta megtartani e passzivitásra szólító intelmet: nála nagyobb erők, a társadaloméi vitték fölfelé. S nem véletlen, hogy harminc év múltán, 1924-ben, már a Horthy-korszak tanulságainak fényében, a Georgikon Epilógusában Ferenc majdnem szó szerint ezt üzente Homokországba Messzi Imriskének, a tanyai csodagyereknek. Az osztályából kiszakadt, felelősségétől, lelkiismeretétől zaklatott, önvádtól mardosott értelmiségi keserű lemondása, a „tülekvő úri falkában” helyét nem találó költői lélek fölsírása ez a prózai remeklés, amelyben Móra Ferenc vallomásos szavakkal szólt a népi tehetség sorsáról. S amelyet szó szerint idézett Parasztok (1938) című társadalomrajzában Erdei Ferenc.
Ezt a rossz közérzetet mindkét Móra testvér magával hurcolta egész életén át. Pedig István pályája is fölívelt. A tehetséges horgosi tanítót, oroszlánkörmeit mutató költőt, írót a Szegedi Napló szerkesztőségében Pósa Lajos meg Békefi Antal támogatta, és a javaslatukra Singer és Wolfnernél megjelent verseskötete (Földszint, 1894) és elbeszélésgyűjteménye (Atyámfiai, 1898) oly sikert hozott neki, hogy fölfigyeltek rá a főváros oktatásának irányítói. Bizonyára a verseit, elbeszéléseit ismerő, közlő nagynevű földijének, a Magyarország című függetlenségpárti napilap alapító főszerkesztőjének, Holló Lajosnak is szerepe volt abban, hogy 1895-ben az akkor már Zentán tanító Móra Istvánt fölhívták Budapestre a Rökk Szilárd utcai elemi iskolába. Onnan helyezték át 1898-ban a Lajos utcai polgári leányiskolába.
A polgári iskolát az 1868. évi 38. törvény hozta létre. Szaktanítóinak képzéséről azonban nem gondoskodott, az elemi népiskola tanítóinak külön vizsgát kellett tenniük. Wlassics Gyula vallási és közoktatásügyi miniszter Móra István kérelmére irodalmi munkássága alapján vizsga nélkül ismerte el alkalmasságát, és följogosította polgári iskolákban a magyar nyelv és irodalom tanítására. Utóbb igazgatói címmel is kitüntették. Pedagógiai, egyebek közt tankönyvbíráló munkássága életművének szintén méltányolandó hatalmas szelete. Nyugállományba 1925-ben vonult.
Minden fővárosi lakását nem ismerjük. Azt tudjuk, hogy sokáig – például 1901-ben, amikor Ferenc öccse néhány napig nála húzódott meg – a Zsigmond utca 49.-ben lakott már népes családjával. 1887 és 1900 között születtek gyermekei: István, József, László, János, Mária, Mihály és Katalin. A kétszobás lakásban szűken voltak. „Lakni hát Ferim – emlékezett – az egyetemre hogy fölszármazott, nem lakhatott nálunk, csak kosztra járhatott.” Rómaifürdőre költöztek 1934 körül; 1941-ben Óbudára. Nyolcvanévesen már olvasni nem tudott, így csak üldögélt pipázgatva. Unokája, a szintén pedagógus Magda kérdésére, hogy nem unatkozik-e, elmondta, hogy kedves verseit mondogatja magában, sőt ha dallamuk van, dúdolgatja. Magda megkérdezte nagyapját irodalmi sikereiről is, amelyeknek nyomait a tisztelőitől kapott, dedikált könyvekben látta. Móra István mosolyogva ennyit mondott: „Fiam, én hét gyereknek kenyeret írtam.”
A tragikus sorsú, az oroszok bejövetele utáni fenyegetettségben feleségével együtt a halálba menekülő Móra László (1890–1944) nemcsak a tanári, hanem a költői pályán is követte édesapját.
A mai Vajdaság is számon tartja Móra István írói örökségét: bár nem önálló kötetben, hanem még három bácskai író társaságában, 1971-ben Bori Imre Föld és mag címmel közkinccsé tette kilenc elbeszélését, köztük a már említett Párbajt is. Szülővárosa, Kiskunfélegyháza sem feledkezik el a hozzá hű írástudóról: 1979-ben szerény külsőben, de gazdag tartalommal kiadtuk Hazaemlékezések című kis kötetét; 1989-ben fölavattuk a hajdani Széles utcán, a Deák Ferenc utca 28. alatt található szülőházán emléktábláját. Tíz éve a szülőváros küldöttsége elzarándokolt sírjához, leróni kegyeletét, az Óbudai temetőbe, 2000-ben pedig megjelentették Móra István Urbán Miklósné szorgos munkájával összeállított bibliográfiáját.
A mi föladatunk sem változott: legjobb verseit szigorú, de méltányos válogatásban kell megmentenünk a következő nemzedékek számára; prózai írásaival viszont bőkezűbben bánhatunk: ezek vaskosabb kötetet is megérdemelnek. Az emléktáblák – az is, amelyet Móra István halálának ötvenedik évfordulójára, a napokban avattunk – csak jelképek: arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az írói életművekkel élnünk, belőlük gazdagodnunk kell.