Meggyőződésünk, hogy nem szabad kockára tenni annak a színháznak a jövőjét, amely mind a szolnoki közönség, mind az elmúlt harminc év magyar színháztörténetében meghatározó jelentőségű szerepet játszott – áll a POSZT-nyilatkozat utolsó mondatában, Pécs, 2007. június 12-ei keltezéssel. Aztán a nyílt levél alatt az aláírók következnek, nem ábécérendben. Színházi emberek vegyesen sok ismeretlennel, de azért olyan nevek is szerepelnek, mint Ascher Tamás, Jordán Tamás, Gothár Péter, Csomós Mari, Margittai Ági, Udvaros Dorottya, Csákányi Eszter, Für Anikó. Mind aggódnak a Szolnoki Szigligeti Színház jövőjéért. Egy időben, úgy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a szolnoki színház egyfajta száműzetést is jelentett vezető színészeknek, akiket többnyire politikai okokból helyeztek oda. Így például Szolnokon játszott Mensáros László, Mádi Szabó Gábor, Gera Zoltán és Horváth Sándor. Balázs Péterrel, a kitűnő karakterszínésszel, aki a drámai hősöket, például Marchand (Miller: Közjáték Vichyben) szerepét ugyanolyan hitelesen tudja megformálni, mint a könnyű műfajok Sir Basilját (Lehár: Luxemburg grófja), a szolnoki színigazgatói kinevezése körüli „hullámverésről” beszélgettem egy budai kertvendéglőben.
– Mi a baja a szakmának önnel?
– Azt magam sem tudom, csak sejtem. Furcsának tartom, hogy még ki sem neveztek, amikor az aláírók megjelentették tiltakozásukat. Pedig minden szabályos volt. A kiírt igazgatói állásra hét munka érkezett. Mindenkit értékeltek. Engem is meghallgatott a Szolnok megyei önkormányzat kulturális bizottsága, s a közgyűlés az én színházi elképzeléseimet tartotta a legjobbnak.
– Mielőtt belemennénk színház-átalakítási terveibe, mit szól ahhoz, hogy több olyan kollégája, akivel évekig együtt játszott, nem tartja önt alkalmasnak az igazgatói feladatra?
– Erről nehéz beszélni. Csomós Marival együtt kezdtük a pályánkat Veszprémben. Margittai Ágival is sokat játszottam együtt filmekben, színházi szerepekben is, volt, hogy a feleségemet alakította. Udvaros Dorottya szinte kislány volt, amikor velem szerepelt. Csákányi Eszterrel, de az apjával, Lászlóval is sokat játszottam. Für Anikót többször foglalkoztattam mint rendező. Mindenesetre nem tudom, mivel lehet az embereket arra rávenni, hogy nevüket adják ilyen nyilatkozatokhoz. Szerintem ezek a nevek egy körből kerülnek elő, és bizonyos emberek – gondolom, Ascher Tamás, Jordán Tamás, Gothár Péter vagy Zsótér Sándor – zsebében ez a névsor állandóan ott lapul, és adandó alkalommal előveszik, majd azt mondják: ezek a személyek aláírták. Ezen a pécsi színházi találkozón is valószínűleg ez történhetett. Kiálltak a pódium elé, és megkérdezték, ugyan már, ez a Balázs Péter milyen alapon lehet Szolnokon színházigazgató? Mert ugye a szakmai kuratórium az önkormányzati döntés előtt bizonyos Anger Zsolt színész pályázatát tartotta a legjobbnak.
Balázs Péter Anger Zsolt támogatottságát összefüggésbe hozta azzal, hogy a fiatal színész Egerbe került Csizmadia Tibor színházigazgatása alá, aki a Magyar Színházi Társaság vezetőjeként támogatta pártfogoltját. Mindenesetre Balázs Péter úgy érzi, hogy ez a szakmai zsűri az ő ellenében jött létre. Mert amikor Rátóti Zoltán visszavonta pályamunkáját Szikora János, az előző igazgató sorozatos sértő kijelentései miatt, akkor már-már saját jelöltjük látszott győztesnek. Az önkormányzat azonban érvénytelennek nyilvánította a régi pályázatokat, és új pályázat kiírása mellett döntött. Ez viszont megzavarta úgymond a szakma elképzelését, s mint légy a levesbe, Balázs Péter került a képbe.
– Mit gondol, miért éppen önt támogatta a város?
– Azért, mert Szolnokon rendeztem Molnár Ferenc Delila című darabját, amelyben szerepeltem is, és óriási sikere volt a városban. Állva tapsoltak, bekiabáltak: bravó, végre egy színdarab! Ugyanis olyan avantgárd darabokat mutatott be az addigi vezetés Szikora János igazgatásával, amelyek nem kellettek a közönségnek. Egy színházszerető városnak sok ez a modernkedés. Emiatt keresett meg a szolnoki polgármester, Szalay Ferenc, aki tanúja volt a színházi a sikeremnek. Megkérdezte, nincs-e kedvem megpályázni az igazgatói széket, mert ilyen színházat szeretnének. Azt válaszoltam, hogy előbb megkérdezem a feleségemet, aki azt mondta: ha bírom, vállaljam el, mert büszke rám, hogy ennyi évtized színészi munkája után még mindig vannak ambícióim. Abban a pillanatban, hogy elindultam a pályázaton, a támadások kereszttüzébe kerültem. Pécsett, az országos színházi találkozón az egyik színházi rendező azt mondta rólam: „Át akarják játszani a színházat egy színházi ószeresnek.” Az ilyen alantas megjegyzésekre nem voltam hajlandó reagálni.
Balázs Pétertől az elmúlt negyvenkét év alatt egyetlen bántó szót nem lehetett hallani színésztársaira. Leginkább az fáj neki, hogy oly sokszor elutasították a kinyújtott kezet. Bár engedték játszani, a Vígszínházban számos kiváló alakítása volt, mégis megtűrt személyiségnek számított. A kitüntetéseknél mindig kihúzták a nevét, a legmagasabb elismerést a Jászai Mari-díj jelentette. Ha nem is volt kedvezményezett, népszerű emberré vált. Ezért elhatározta, ha egyszer pozícióba kerül, akkor nála a szereposztásnál csak a tehetség számít, és nem az, hogy kinek milyen a pártállása. Most is rezignáltan idézte a szakma ítéletét: „Nem Balázs Péter személyével, hanem a hovatartozásával van baj.” Majd így folytatta kicsit mérgesen:
– De hát ők is tartoznak valahová, nem? Nekem nem ez okoz gondot, hanem a képességük. Olyan színházat csinálnak, ami avítt és rossz. A mindenáron való újítás nem lehet cél egy rendezői elképzelésben. Persze kell az újítás, a műhelymunka, de ezek csak eszközök a nemes cél eléréséért, a szórakoztató, a közönségbarát színház megteremtéséért. Vannak olyan rendezők, akik korokat kevernek össze. Például a szolnoki színház játssza Gogol Revizor című darabját. Ez egy bűbájos darab a XIX. századi orosz korrupcióról. Ebben a rendezésben viszont olajoshordók között mai ruhákban, géppisztollyal rontanak be az emberek, marmonkannákból isszák a vodkát. Ha ezt egy nem túl tájékozott fiatal látja, azt hiszi, hogy ez Gogol, és soha többet nem néz meg egy klasszikus orosz szerzőt. De olyan is előfordult Szegeden a szabadtéri színpadon egy Verdi-operában, hogy azt énekelték olaszul: kihúzom spádém (kardom), állj elém! Majd előrántott az énekes egy géppisztolyt. Egy olasz színházi ember ezt látva és hallva, a fejét fogva kirohant a nézőtérről. A XVIII. századi történetből elfelejtették a spádé szót kihúzni. Ez nem modernség, hanem hülyeség! Ezt így nem lehet tovább folytatni. Jelenleg sok avantgárd művet játszik a színház, amit a közönség jelentős része már unalmasnak, nézhetetlennek tart. Ezekre a darabokra csupán egy virtuális közönség vevő. A helyeket ugyan eladták a bérleteseknek – Szolnok és az agglomeráció közönségének –, de azok inkább nem nézik meg a darabokat. Tehát csak papíron van telt ház, egyébként a nézőtér félig üres. A közönség ezt a stílust nem díjazza. Az avantgárdot nem akarom kitiltani a színpadról, csak nem szeretném, hogy ez uralja el a város és a megye egyetlen teátrumát. Van egy szobaszínházunk is. Ide országos avantgárd pályázatot íratok majd ki, hogy a modern művészek itt valósítsák meg újító elképzeléseiket. Biztos vagyok benne, hogy az erre érzékeny közönség meg fogja tölteni végre a kis színházat.
Nem lesz könnyű dolga Balázs Péter új színházigazgatónak. Hiszen Hiller István kulturális miniszter például a következőket mondta a POSZT-on: olyan döntés, amely a szakmai véleményt negligálja vagy azzal szembemegy, lehet jogilag megfelelő, de hogy hosszú életű, sikeres marad, azt erősen kétli. Balázs Péter elképesztőnek tartja a miniszter megjegyzését, úgy érzi, hogy a politika beleavatkozott a színházi életbe, Szolnok város demokratikus döntését kérdőjelezték meg. Akkor, amikor több városban – Veszprémben, Békéscsabán, Győrött, Debrecenben – bajok vannak a színházvezetéssel, pénzügyi hiányokat állapítottak meg, és emiatt felfüggesztették tisztségükből a színházigazgatókat, méltatlannak érzi, hogy megkérdőjelezik az ő tisztességes szakmai múltját. Persze akadt olyan színházi kollégája, aki gratulált a kinevezéséhez. Balázsovits Lajos, a Játékszín igazgatója telefonon kívánt minden jót, Léner Péter, a József Attila Színház igazgatója szintén gratulált. Sőt megkérdezte: „Ezek nem tudják, hogy országos hírű színész vagy?”
Közben más kritikák a szolnoki színházi munka jövőbeni komolyságát féltik, attól tartanak, hogy a színész-rendező vezetésével kommersz operettszínházat faragnak belőle. Balázs Péter szerint ettől nem kell tartani. Pusztán arról van szó, hogy a pályázatában igyekezett a közönség többrétegű igényét figyelembe venni. A százhuszonöt éve született Kálmán Imre Zsuzsi kisasszony operettjével kezdődne az évad. A következő premier, egyben díszelőadás Kiss József Az angyalok nem sírnak című ötvenhatos drámája lesz október 23-án. Aztán színre kerül többek között Carlo Goldoni Két úr szolgája című vígjátéka, Hunyady Sándor színműve, a Feketeszárú cseresznye és Somerset Maugham A színház című vígjátéka. Az új színigazgató szinkronstúdiót is szeretne telepíteni a színház mellé, amely folyamatos pénzkereseti forrás lenne a művészeknek és a kezdő színészeknek. Ezt már Bor Zoltán üzletember, kommunikációs igazgató „vezényli”, aki ezzel Szolnokra hozna filmutómunkákat is. A tervek között szerepel egy színészegyeztető iroda, hogy megkíméljék a művészeket a felesleges utazgatásoktól. Balázs Péter – mint kifejtette – színész- és közönségbarát igazgató szeretne lenni. Azt is megfogalmazta, hogy a sok nehézség ellenére mindig a napos oldalán járt ennek a pályának.
– Voltak, vannak sikereim, a közönség szeret, az utcán rám köszönnek az emberek. Én ennek a boldog színészi létnek az örömét szeretném átadni Szolnokon játszó fiatal munkatársaimnak. Legyenek ők is híresek, keressenek pénzt, ne kölcsönből kelljen élniük. Érezzék azt, hogy milyen egy jó színházban dolgozni jeles, nagy színészekkel. Én ezt akkor tudtam meg, amikor Várkonyi Zoltán leszerződtetett Veszprémből a Vígszínházba. Várkonyi színházában sem világnézeti, sem felekezeti dolgok nem számítottak. Egyedül a tehetség volt a mérvadó. Ezt a magatartást, szemléletet akarom továbbadni.
Az új igazgató az intézmény pénzügyi helyzetéről elmondta, hogy még tart a teljes körű vizsgálat. A színház nagy költségvetéssel, jelentős önkormányzati támogatással dolgozott, mégis említésre méltónak tartja, hogy évek óta semmiféle felújításra nem futotta. A színháznak nincs vagyona, ugyanakkor csaknem százmillió forintot költöttek jelmezek, kellékek, díszletek kölcsönzésére.
Beszélgetésünk végén a család is szóba került. Édesanyja, Mednyánszky Henriette balerina volt. Még most is táncot tanít. Édesapja, Balázs János szintén a színészmesterséget gyakorolta, bár amikor Balázs Péter bejelentette, hogy színész lesz, akkor csak ennyit mondtak a szülei: édes fiam, te nem vagy normális! Feleségét, Botár Csillát a gimnáziumban ismerte meg, a diákszerelemből házasság lett. Kislányuk Bianka, fiuk Bence. Az új direktor azt mondta, az élettől most két szép ajándékot kapott: az egyik, hogy színházigazgató lett, megvalósíthatja a terveit, a másik, hogy nemsokára negyvenedik házassági évfordulójukat ünnepelhetik feleségével.
– Kiktől kíván megválni a társulatból? – kérdeztem végül.
– A közgyűlés előtt is kijelentettem, senkit nem akarok elküldeni az első évben a színháztól. Majd a szezon alatt kiderül, hogy ki szereti az ilyen színházat. Az úgymond avantgárd rendezők visszaszorították a színészi játékot. Ott csak a rendezői gondolat, a félgondolat számít. Az ilyen darabokban állni kell, furcsán beszélni, a földön hemperegni, esetleg olyan aktusok ajánlatosak, amelyek érdekessé teszik az erre hangolódott nézők számára a művet. Ez nem színészet. A színészet más. A figurát el kell tudni játszani, élővé kell tenni. Ars poeticám is az, hogy játszani tudni kell, játszani szeretni kell, játszani muszáj.
origo.hu
A nyolc éves Elina fél szívvel is mindig mosolyog, de ott a könny a szemében
