Köznapló

Június 21., csütörtök
Régen gondolkodom egy álságon. Miért játsszák el az aggodalmast a politikusok az olajhiány vagy a globális fölmelegedés miatt? Miért félnek szólni arról a veszélyről, ami azok részéről fenyeget, akik minden eszközzel útját akarják állni a Nyugat gyilkos terjeszkedésének. A világ számítás- és híradás-technikai rendszerére gondolok. Mi lesz, ha valakik megbénítják és összedől? A különbség a nyugati és a feljövőben lévő ázsiai népek lehetőségei között ez esetben szakadékká mélyül, és ennek fő oka a kézműves kultúra.
A damaszkuszi bazárban arab fiatalemberek kézzel-lábbal működtetett faesztergájukon páratlan formákat alkotnak. Kínai falvakban évszázados tapasztalattal tenyésztenek selyemhernyót, s a kincset érő szálakat olyan módszerrel gombolyítják le, amelyet mi Európában primitívnek mondunk, de ha utánuk kéne csinálni, csak állnánk. Van itthoni példa is, sajnos halott. A kapolcsi völgyben még a XX. század közepén is működtetett a patak malmokat, gattereket és áramfejlesztőket. Mára mind eltűntek. Az Eger-patak úgy folyik tovább, hogy energiáira senki nem tart igényt.
Modern korban élünk, ez az indok. Igaz, csakhogy ebbe fog a „fejlett” világ beledögleni. Az előbb azt mondtam valamire, hogy primitív. Hiba volt. Gőgös európaiak szavajárása ez, akik mobiltelefonnal szeretnék megfőzni a kávéjukat is, de bajban volnának, ha be kéne gyújtaniuk egy kályhába. Mi lesz, ha egy nap elnémulnak a mobiltelefonok? Ha egyszer csak nem működik a világháló?
A nagy misztikus Gurdjieff szerint azzal, hogy „az emberek kivonják a természetből a villamos áramot, és felhasználásával megsemmisítik azt, immár egyik fő okává vált élettartamuk megrövidülésének”. Rövidül mindenünk. Egyre hosszabb viszont a szarvunk.

Június 23., szombat
Eltűnt a szemérem, már álca sincs, nyíltan üzennek hadat az urak. Új igazgatót nevez ki Szolnokon az önkormányzat, a színház fenntartója, a döntés azonban csípi a szemét az úgynevezett szakmának. Ők akarták megmondani. És mert nem az ő szavuk döntött, tiltakoznak. Aláírásokat gyűjtenek. Micsoda? Hogy Balázs Péter? Az a „színházi ószeres”?
Olvasom, kik tiltakoznak. Ascher, Jordán, Gothár. Mindegyiken díjeső. (Ugyan Jászai Mari hány díjat kapott pályája során?) Tőlük tudjuk, ők a szakma krémje. Az elit. Ha ez tényleg igaz, baj van. Akkor értem már, miért nem tudtam végignézni az új Nemzetiben Az ember tragédiáját. Miért nem hallom a hátsó sorokból, mit mond a fiatal színész. Miért volt lelkemben ünnep, amikor láttam Uljanovval a III. Richárdot Moszkvában. És az is nyilvánvaló, miért képtelenség az idelátogató Szmoktunovszkij vagy Maja Morgenstern produkcióit összehasonlítani a hazaiakéval. Akkora a különbség a javukra a szakma szeretetében és a mesterség ismeretében, hogy jobb, ha erről hallgatok.
Mit mondanak az urak? Hogy a felsorolt színészek a szakma csúcsához tartoznak? Igaz, de ne felejtsék, hogy pár évtizede a mieink is e csúcs magasságában játszottak. Sulyok Mária Warrennéja, Latinovits Mariója vagy Darvas őrültje semmivel nem maradt le mögöttük. Ma ki játszik nálunk ezen a színvonalon a tiltakozó urak szerint? És hogy ne felejtsük a rendezői mesterséget sem: hol vannak ma, akik olyan eleganciával, szenvedéllyel és hatásfokkal csinálnak színházat, ahogy Németh Antal, ahogy Várkonyi vagy Harag György tudott? Ha nincsenek ilyenek, rossz a kiválasztás. De miért is lenne jó, mikor kontraszelekció dúl hatvan éve. Modern urambátyámtempó, amit inkább kéne brancsvircsaftnak hívni. Ez a tempó tesz tönkre mindent, ráadásul éppoly feudális, mint vármegyei elődje volt, a különbség mindössze annyi, hogy a mostani nem földalapon működik. Működése ellentmondásos, ám hatásfoka kétségtelen… Elérte, hogy Latinovits, a földbirtokos-ivadék ne rendezhessen fővárosi színházban.
A szisztéma működik fordított előjellel is… Már-már mosolyt fakasztott, ahogy a filmes szakma egy része próbálta tisztára mosni Szabó Istvánt, amikor kipattant, hogy a főiskolán besúgta évfolyamtársait. Az akció nem sikerült, de az erejét a brancs demonstrálni tudta. Az esetet követően elhívták a filmszemlére a kormányfőt, álljon ki a rendező mellett, és mit ad isten? Gyurcsány Ferenc kiállt. A brancs szerint így kell működnie a magyar demokráciának. Ezen az úton jutunk el a tiszta közéletig.
A vircsaft bajnokai nem csak a színházi szakmában építettek ki állásokat. Divat lett az ezoterika, tehát pénz van benne, elfoglalták hát az összes széket, amelyre olyan ülne le, aki ért hozzá. Bizonyíték? Van.
Korábban is gyanítottam, ám Darabos Pál filmje óta tudom: a magyar népesség nagy része Hamvas Bélának a nevét sem ismeri. Hogyan is ismerné, ha évtizedeken át csak Lukács Györgyről hallott, az ő mércéje mellé állítottak mindenkit: költőt, politikust, gondolkodót, pedig botfüle volt a minőséghez, mint egy sámfának a cipőboltban. Mégis ő a kánon máig, míg Hamvast, aki látta az összefüggéseket az emberiség kultuszai és kultúrái között, aki pontos magyarázatát adja könyveiben szufizmusnak, taoizmusnak, és megalkuvás nélkül leírja, mik a szellemi lét minőségi feltételei, vagy éppen, hogy válhat brahmanná valaki – őt nem olvassák.
Pedig kész felüdülés kézbe venni a Babérligetkönyvet vagy a Magyar Hyperiont – ez a két könyv arra példa, hogy olvasásukhoz nem kell előképzettség. Vízparton is élvezhetők, árad belőlük a szellem, a derű.
Mit olvasnak helyette mégis? Müller Péter, Kornis Mihály és Popper híg, olcsó portékáit. Második kiadás, ötödik, tizedik kiadás, ilyen feliratokkal átkötve reklámozza őket a sok kirakat és a hangos bulvár.
Vagy itt az egészséges életmód ügye. Ki foglalta el ennek játékterét? Egy sajtókreálmány: „Norbi”, akitől két eredeti mondatot nem hallott még az ember. Hogy van-e helyette más? Hajjaj! Például Edmond Bordeaux Székely. Kolozsvár unitárius püspökének unokája a párizsi egyetemen doktorált, négy ókori, tíz élő nyelv ismeretével indult kutatni a vatikáni könyvtárba. Elfelejtett kultúrák tudáskincse érdekelte. Miután beutazta az öt világrészt, Mexikóban 500 hektáron organikus farmot létesített. Arra volt kíváncsi, mik a táplálkozás ősi módszerei. Kísérletére 33 évet szánt, és tapasztalatait nyolcvan könyvbe foglalta. Egy magyar házaspár azért települt haza Kanadából, hogy Székely életművét közkinccsé tegye. Könyveit előbb lefordították, aztán kiadták, árulták is, de hírük, értékük reklám híján nemigen jutott el a közönséghez. A férj azóta meghalt, az asszony visszavonult, feladta a hiábavaló küzdelmet.
Egy alföldi művészről mondta sok éve festő barátom: „Az a baj vele, hogy a város határain túl már nem érvényes, amit csinál.” Borzasztó fontos dolgot fogalmazott meg. Végtére ugyanez a helyzet a magyar futballal, a magyar útkövezőkkel, a magyar éttermekkel s bizony-bizony a magyar színházakkal is. A tiltakozók helyében ezért nem aláírásokat gyűjtenék, hanem mesterfogásokat. Az a blöffről árulkodó, idejétmúlt avantgárd ugyanis, amit ma látni magyar színpadokon, csupán Hegyeshalom és Záhony között érvényes. Mert NB II. – Celldömölk SE, Tuzsér meg ezek. Szóval ne Balázs Péteren bosszulja meg a szakma „elitje”, ha rossz a közérzete. Vélhetően azért rossz, mert nagy elődeik lába nyomába nem illik az övék.
Arra nincs garancia, hogy a szolnoki direktor a Tisza partján megváltja a magyar színházművészetet. De arra igen, hogy több örömet szerez majd közönségének, mint a tiltakozók blöffgyárosai. Azokra gondolok, akik egymást ajnározzák a lapokban, a tévében, meg díjosztókkal diskurálva a kávéházak teraszán. Szeretném őket valamire emlékeztetni, mert lehet, hogy elfelejtették. A színház nem az önmegvalósítás terepe, ahol ilyen-olyan díjas rendezők szórakozhatnak szakmai kísérlet címén. A színház a közönséget szolgálja. Az ő örömére van. Ha nem arra van, akkor rossz. Ilyen egyszerű.
Koltai Tamás, a színikritikus Szolnok kapcsán az ÉS-ben „újbarbarizmusról” ír. Ó, igen. Mintha nálunk csak a tiltakozóktól s az ő színházaiktól lehetne remélni szellemet, kultúrát. Koltai tudja, hogy a mai magyar teátrum nyomába se lép a korábbinak, hogy avantgárdjuk provinciális, de ha ezt leírja, becsukhatják a kócerájt. Így aztán folytatja, amit eddig tett: fényesíti a tiltakozó urak cipőjét és azok produkcióit.
Pompás lakkot és jó egészséget kívánok hozzá!

Június 27., szerda
Naponta fullad valami vízbe gyerek, felnőtt – szomorú bizonyítvány. Azt hiszem, baj van az úszásoktatással. Tanítják még az iskolában?
Apám testnevelő tanárként legalább ezer gyereket megtanított úszni. Ha hozzáteszem, hogy soha nem láttam úszni, iránta való csodálatom még nagyobb. Egyszer a Császárban voltam, amikor megérkezett. Legalább ötven gyerek volt vele. A frász jött volna rám, ha én felügyelem őket, hisz egyik se tudott úszni. Hihetetlen erő és határozottság áradt belőle. Egy lyukas kulcs volt a kezében, azzal fütyült, ha bárki elfelejtette volna, miért van ott. Nála csak Ölveczky Vilmost csodáltam jobban.
A hivatásos tréner produkcióját a szigeti uszodában láttam – hasonlót azóta se. A falatnyi medence körül összegyűlt csaknem száz gyerek. Volt köztük ugrabugra, volt vacogó, bár legjobban a szülők vacogtak. Kicsi ember volt Ölveczky, tán ezért kiabált. Ha kieresztette a hangját, a túlparton egymásnak mentek az autók. Balczóékat is edzette, s tudtam, hogy félnek tőle, de az semmi volt ahhoz képest, ahogy az a száz gyerek állt előtte. Hipnotizálta őket. Mindenki elnémult, várta, mi következik. Még a szigeti busz is lelassított.
Sípszó hangzott, és a rengeteg gyerek beözönlött a medencébe. Annyian voltak, hogy nem lehetett látni a vizet. És mégis. Eltelt két hét, és minden gyerek úszott. Jobban féltek Ölveczkytől, mint a víztől. Ezért.
Ugyan hol vannak ma az úszás népművelői?