Köznapló

Június 14., csütörtök
Fontos a helyszín: a Hajós utca az Opera mellett. A forró júniusi nap elől itt tértem be egy antikváriumba, hűvöse maga a mennyország.
A padlóra szorult könyvek közül válogatok. Egy darabig guggolok, majd, mikor a térdem elunja, kiegyenesedem. A jó antikvárium a testmozgást is segíti, értésünkre adja, hogy fenn és lenn egyformán lelhet kincsekre az ember. A torna benne van az árban. Ketten nézelődünk, egy pápaszemes férfi a térképek közt kotorász. Az ilyet mindig megnézem, hátha akad köztük ismerős szakmabeli, de sosem. A szenvedélyes gyűjtő civil, szemében egy ragadozó madár és egy áldozati galamb tekintete kevereg.
Csend, por és kölcsönös várakozás ül mindenen. A könyvek is abban bíznak, amiben mi: várják az egymásra találás nagy pillanatát. Egy ilyen bolt valóra válthat évtizedes álmot, és okkal mondja, aki rálel arra, amit már régen keres, hogy a polcok fölött angyalok szárnysuhogását hallotta. A könyvek közt persze kevés, amelyik angyalokat tud odacsődíteni. Sok a tucatáru. Olyanok, mint a téren ücsörgő öregemberek. Várják, hátha megszólítja valaki őket. De miként a könyvek borítóján, az ő gúnyájukon és tartásukon is látni, mire számíthatsz, ha egyikükkel szóba elegyedsz. Álruhás király nemigen van köztük, ahogy a polcokon sem találsz ilyet. A könyvek elitjét az aukciókon látni.
Az író első dolga, ha betér egy antikváriumba, hogy megnézi, van-e könyve ott. Sérelmezi, ha van, de azt is, ha nincs. Ha talál egyet, arra gondol, hogy könyvét valaki megunta, nem tetszett, eladta, így került a polcra Palotai Boris regénye mellé – rossz társaság. Bezzeg ha nincs, rögtön az jut eszébe, hogy amikor eladásra hozott valaki könyveket, az antikvárius biztos kipöckölte az övét, és megjegyzést is tett: „Ezt az írót senki nem olvassa…” Az is bántja a szerzőt, ha gyönge árat írnak könyve hátuljára, holott pár perce még azon háborgott: milyen drága az a Mednyánszky-album.
Hogy némelyik könyv évekig ott rostokol a polcon, nem jelent semmit. Mindig eljön a madár, mondta a félegyházi ócskás, mikor ráböktem egy hitvány képkeretre. Igaza volt. A pécsi antikváriumban magam láttam, mikor egy középkorú férfi megvette Rákosi beszédeit. Normális volt-e? Abszolút. Ha ilyen kérdést hallok, csodálkozom. Illenék tudni, hogy ma Magyarországon az antikvárium az egyetlen demokratikus hely. Minden eladó, ez Wajda egyik filmjének a címe, és tényleg így van, ha a bolt gazdája okos.
Strachey könyvét hoztam el végül, Erzsébet és Viktória királynőről írta. A pénztárnál eltűnődtem, a szerző homoszexuális, ám ez cseppet sem zavar. Ahogy Viscontinál vagy Béjart-nál sem izgat. Bezzeg dühítenek parádéik Berlinben, vagy az, ami pár napja volt Jeruzsálemben. Ordítanak, felfújható műpimpilit lóbáznak – miért provokálnak ellenszenvet maguk iránt? Az agresszív homoszexualitás elviselhetetlen. Akinek öszszes érve kimerül egy műpimpiliben, azt nagyon rászedték. Elhitették vele, hogy bármi, amit föl lehet fújni, elég. Nem. Fel kell mutatni még valamit. Ahogy Lytton Strachey a könyveit, Visconti a filmeket, Béjart izgalmas táncait. De lehet jól céget vezetni, világcsúcsot futni, autót javítani – ezek feljogosítanak nagyon sok mindenre. A műpimpili semmire.
Ebbe a merengésbe hasított bele egy szoprán. Az operaházból zúdította ránk Violetta áriáját a Traviatából. Zongora kísérte, gyakorolt. Nem bírta a magasságot, kevés volt a levegője, a hamis hangokról nem beszélve: azokat minden szakmában rosszul viselem. Viszont ennyiből is kiderült, hogy az irodalom demokratikusabb műfaj. A könyvek hallgatnak, csupán a szerzők zajongnak néha, ők is csak akkor, ha lovat ad alájuk a politika. Stracheyből is néha előtört a kommunista, de lám, megcsöndesedett, és kénytelen hallgatni, míg hazaérek és ki nem nyitom. Akkor is miről szól majd? Királynőkről.
Kedvelem az ilyen kommunistákat. Nem csak a zászlót lengetik.

Június 15., péntek
Ahhoz, hogy szidják, hozzászokhat egy kormány, ám az védhetetlen, ha nevetségessé válik. Márpedig a miénk azzá vált Rómában. Az ok pedig a téves képzet: ha otthon nem megy, külföldön kell babért aratni. Igen, a Botticelli-malőrről van szó. Mert jókora kulturális malőrként értékelhető az a sajtótájékoztató, amelyen az artikulációs gondokkal küszködő Hiller, a miniszter közhírré tette: Esztergomban föltárták a mester korai freskóját. Hogy mindenki odafigyeljen, a bejelentést közvetítette a Kossuth rádió.
Az adó műsorát nemrég megújították. Azóta mintha madárkereskedésből szólna. Valaki papagáj módra folyton a mikrofonba rikácsolja: „a szavak ereje, a szavak ereje”. Nos, a megújult Kossuth rádió tudósítót is küldött az olasz fővárosba. Váradi Júlia azzal jelentkezett a Déli krónikában, hogy „a freskón több éve dolgozik Hiller István és a két régész”; majd gyorsan igazított: „Illetve a freskón csak a két régész.” Ahol a szavaknak erejük van, nem szívesen kötözködik az ember, de elárulom: a két régész se stimmel. Egyikük művészettörténész… De nézzük inkább a freskót.
Vele is az történt, ami a madárinfluenza elleni szérummal. Siker híján a kormány politikai üggyé dagasztott egy szakmai ügyet, de kevés volt benne az élesztő, lapos maradt. Még emlékszünk, mint fecskendezték a szérumot kamerák előtt az akkori és korábbi egészségügyi miniszter karjába, hadd lássa a világ, milyen jó a matéria, és mily bátrak a magyar szakpolitikusok. Látta, de volt az ügynek egy kis szépséghibája. Az, hogy a madárinfluenza nem betegség, hanem kiagyalt politikai eszköz, amellyel Ázsiát lehet sakkban tartani. Sikeréhez port kellett hinteni a gyanútlan európai szemekbe.
Ó, hogy mondták! Jönnek majd a vándormadarak, s hozzák a tollukon, a csőrükben meg a csuda tudja még, melyik részükön a szörnyű kórt, és mindent megfertőznek. Azóta megjött a gólya, a fecske, átrepült a magas égen több tízezer vadliba – ám madárinfluenza sehol. Miért? Mert most nincs szüksége rá a világpolitikának.
Esztergom rejtőzködő Botticellijéről szólva, gyöngélkedő kormányunknak olyan szüksége lett volna rá, mint Robinsonnak az együgyű Péntekre, csak hát a kinti művészettörténészek nem együgyűek.
Egyikük, egy Rómában élő magyar a „felfedezőktől” annyit kért csupán, mutassanak olyat, ami igazolná, hogy járt Magyarországon az itáliai mester. Nem volt ilyen bizonyíték. Azóta már hallottam a régi nótát: a pasas ellendrukker, nem akarja az ország sikerét, az ellenzékkel fúj egy követ. Ettől csak egy lépés, hogy találjanak egy rokont, aki kulák volt, netán nyilas, de az is jó, ha egy katolikus legényegylet tagja. Attól fogva a történet a kabarék színpadán folytatódhat. Fog is. Fennhangon röhög majd mindenki, aki jegyet váltott a műsorra.
Olaszországban jegy nélkül röhögnek rajtunk. Kiülnek a kávézó teraszára, maguk elé terítik az újságot, aztán átszólnak a szomszéd asztalhoz: „Olvastad, Giulio? Méghogy Botticelli…”

Június 19., kedd
Interjút olvastam Angelina Jolie-val. Nem érdekelnek a moziszínészek dolgai, de észrevettem néhány kiemelt mondatot, azokra odakaptam a fejem. „Világpolgár vagyok, legalábbis annak tartom magam, és ez amekkora öröm, legalább akkora bánat is. Évente tűnnek el nyelvek a világból. Kényszerből olvadnak kultúrák más kultúrákba, mert másként nincs módjuk a túlélésre. Nincs szomorúbb annál, mint amikor egy nép elveszti nemzeti karakterét, mert leépül saját szellemi kincse.”
Ha ezt már egy hollywoodi sztár is így látja, ideje szólni a láz népről. És persze Wolfgang Feursteinről a fekete-erdői Schopfloch faluban, aki ha nincs, ma aligha tudunk erről a „nacionalizmus előtti nemzetről”, így nevezik őket a társadalomtudománnyal foglalkozók.
A lázok kevesen vannak, alig negyedmillióan. Korábban a Fekete-tenger keleti partjánál éltek. Volt arra olyan piac, ahol hetven nyelven beszéltek egymással az árusok, de aztán jöttek a „felszabadítók”, az egyik orosz, a másik török egyenruhában, s a lázokat elűzték a tenger partjáról. Saját nyelvük mindig volt, írásuk sosem. Ez a kis nép meg akart maradni, alkalmazkodott hát a többségi nemzethez. Otthon a maguk nyelvét beszélték, ha elhagyták falujukat, akkor a többiekét.
Feursteint az indította a lázokhoz, hogy hallotta, mi történt az ubikkal. Ezt a kaukázusi népet úgy semmisítették meg, hogy előmozdították nyelvük kihalását. Az utolsó ubit, aki beszélte nyelvét, Tevfik Esencnek hívták, 1992-ben halt meg.
Feursteint a szíve vitte a lázok közé, Törökország keleti felébe. A kora hatvanas években járt először náluk, megtanulta a nyelvet, a dalaikat, meséiket, és hazatérve úgy döntött, hogy meg fogja menteni ezt a népet.
Előbb ábécéjüket szerkesztette meg, majd iskolai tankönyvet írt. A buzgalom persze nem kerülte el a törökök figyelmét. Mikor újra a lázok közé indult, a határon letartóztatták. Megverték, lecsukták, majd rövid fogság után kiutasították. Attól fogva tizenöt évig csak emigránsokkal tudott láz nyelven beszélni, de ez sem szegte kedvét.
Elkészítette az első láz szótárt, és amire végképp felfigyelt a világ, 1992-ben egy isztambuli tüntetésen a diákok láz betűs transzparenseket emeltek a magasba. Két év múlva török és láz nyelvű újság jelent meg, és hiába fogták le a kiadót meg a szerkesztőt, hamarosan megjelent a lap második száma.
Tanulságos, hogy mi lett a jutalma Feurstein erőfeszítéseinek.
Nyugati akadémikusok szerint a fekete-erdői „amatőr” ártott a lázoknak: felébresztette nacionalizmusukat. Feurstein véleménye más. Gyalázat, hogy a nyugati világ csendben szemléli, mint tűnnek el nyelvek és velük egész népek a történelemből, mondja.
Össze kéne hozni a szép szájú amerikai sztárral.