Köznapló

Május 24., csütörtök
Megnéztem a végzősök diplomamunkáit a képzőművészet egyetemén. Ott volt Tölg-Molnár Zoltán, az egyik festőtanár. Odamentem hozzá, mert nem tudtam szó nélkül megállni, miért nem látok olyan munkát a falon, amely nem enged tovább, amelyről ordít, hogy festője élet-halál küzdelmet vívott a vásznon. Aki egyensúlyozott a mélység fölött, mint a kötéltáncos, aki alatt nincs háló, s elég egy rossz mozdulat, lezuhan. Miért nincs tétje a diplomamunkának, mi az oka, hogy hármast, négyest, ötöst kaphat a végzős, és megbukni nem lehet?
Míg kérdeztem, Kondor Béla járt a fejemben. Diplomamunkája: rajzai Dózsáról azóta a magyar grafika klasszikus alkotásai. Két óráig állt a bizottság előtt – háborúságban. Támadták munkáját, támadták őt magát, százhúsz percen át védte jelenét és jövőjét. Mindez csak úgy teljes, ha tudjuk, hogy Kondort festő szakra vették fel, ám onnan a szolgalelkűség hiánya s szakálla miatt Bernáthék kirúgták. Ha nincs a nagyszerű Koffán, aki átvette grafikusnak, bizony a negyvenöt utáni magyar képzőművészet legnagyobb tehetsége olyan papírt se tud képzettségéről felmutatni, mint egy általános iskolai rajztanár.
A falnak mindegy, hová verik be a szöget, és mit akasztanak rá. Nekünk nem.

Május 25., péntek
Musilnál olvasom, hogy hóhérállásokat írtak ki Prágában, Budapesten, Bécsben és Pulában. 1929-ben történt, „a pályázók közt igen sok diplomás ember, banktisztviselő és volt tiszt is akadt. Egy nő is.”
Rám ebből a két mondatból csak az volt hatással, hogy hóhérnak jelentkezett egy nő. Próbálom elképzelni, milyen lehetett… Erős alkatú, csontos, akiből kinéz, hogy sok borzalmat látott. Tudja, mi a csatatér, mi a halálhörgés, belőlük lettek régen a markotányosnők. Ezt a gondolatot mégis elvetettem: túl kézenfekvő, és kimarad belőle a történelem. Márpedig azt nem lehet kihagyni.
Mind a négy város pár évvel korábban a Monarchia része volt, és mindet alapjaiban rázta meg, hogy elvesztett vagy nagyon megnyert valamit. Jövőjüknek ez olyan irányt adott, amit az emberek egy része nem tudott ép ésszel elviselni. Aztán ott volt a háború, ahol odavesztek a férfiak. Köztük sok olyan, akit nagyon szerettek. Ha novellát akarnék írni, miért akar hóhér lenni egy asszony, úgy kezdeném, hogy nem jött haza az ura. Vagy szép szeretője fél lábon biceg. Ő pedig azt gondolja, hogy bosszút áll. Kin? Az egész világon. Egy asszony, akitől a sors elveszi mindazt, ami az életét jelentette, egy napon úgy dönt, hogy ő lesz a sors keze.
A nagy irodalmi témák évezredek óta nem változnak, ritmusuk is szinte ugyanaz. Hol magasra csapnak, hol visszahúzódnak, olyanok, mint az árapály. A tenger járását a Hold határozza meg, a Hold pedig a nőiesség szimbóluma. A többit mindenki gondolja tovább, aszerint, hogyan áll a holdja.

Május 26., szombat
A második világháború óta ritkul a fontos irodalmi munkák száma. Ezzel párhuzamosan mintha fogynának a korszakos szellemek – nem csupán az irodalomban. Az alkotó ember a demokrácia fogságába esett. Nincs tét, nincs kihívás, szétestek a műhelyek. Helyükön szekértáborokat látni, érdekcsoportokat, ezek célja pedig, ahogy a politikáé: pénz és hatalom.
Megjelennek jó könyvek, a kor kötőanyaga még mindig a tudás, de nem az a fajta, amelyről érezni, hogy a lehetséges jövő felé mutat. A jelen a fontos, azt abszolutizálja minden, a jelszó: „ma”. Az oltárt is áthelyezték, a szószék magasába került. Figyelemre méltó egyéniség csak az lehet, aki jól beszél, fontos író, akinek stílusa egyedi, és nem hasonlít senkiéhez. Tartalom? Mélység? Ami korszerűtlen, nincs helye gyorsforgalmi utakon. Álljanak félre, baktassanak tovább a mezőn, az erdőben, a patakparton, bárhol, de ne ott, ahol a sebesség diktál. A szellemi élet ítélőszéke és az általa hergelt közönség azt teszi, aminél nincs könnyebb: dobozokba rakosgat. Skatulyáz. Nem veszi észre, hogy ezzel maga is egyformásodik. Pete Seeger, a protest-song klasszikusa már a hatvanas években dalolt róluk, ez volt a Little Boxes, de a maró gúny hiába volt. Warhol is pingálhatta őket csúf színekkel, a dobozok maradtak: a Megmondóknak szükségük volt rájuk. Felhatalmazást adtak maguknak, hogy bárkit, aki a nyilvánosság elé lép, gondolkodás nélkül belepréselhessék. Hogy ki melyik dobozba került, máig a szóhasználat és a sváda dönti el, akárcsak a politikában. Jól alakítottál a kamerák előtt? Gyere pajtás, a mi emberünk vagy. Az ott nem úgy szólt, ahogy mi szeretjük? Könyvét lökjétek a kutyák elé, őt pedig az út szélére. Senkit nem érdekelt, hogy vannak, akiknek hallgatása nagyobb értékeket takar, mint azé, aki szavaival lenyűgöz mindenkit?
Így lett korunk két pólusa a „mester” és az „elnök”.
Az előbbinek a tömeg nem tulajdonít jelentőséget. Néha azt sem tudja, hogy létezik. Az elnökért rajong, hisz ő az ékes példa arra, hogyan kell győzni. Legyőzött egy másikat, ő a legjobb, míg a mester minősítése csak annyi, hogy jó. Igaz, hogy ez tegnap sem volt kevesebb, és holnap sem lesz az: rá ez a szó minden időben érvényes, míg az elnök csupán meghatározott ideig számít legjobbnak. Ő versenyben áll, bizonyítania kell újra meg újra.
A mester nem versenyez senkivel, a helyét sem keresi. Miért keresné, mikor mindig rátalál ott, ahol feladata van. Tudja, mit ér, és azt is, hogy a mérce, amelyet az elnök mellé állítanak, a vezércikkírók mércéje. Rá éppúgy nem igazítható, ahogyan a hegyről sem az mondja el a legtöbbet, hány méter magas.
Egy Debreczeni nevű publicista, aki nem (miniszter)elnök, csupán híve annak, tollával két és fél oldalon méricskélt egy költőmestert: Csoóri Sándort. Azt hitte, a szavakon múlik. Nem.
Ez a „nem” olyan, mint az útjelző tábla. Mutatja majd, hogy tévedni két irányban lehet. Lehet a hegy irányába, tehát a magasság felé, de arra is, ahol egy szakadék tátong. A publicista versenyzőt vonzza a szakadék.

Május 27., vasárnap
Püfölöm a számítógépet, írok, átírok, ám néha elkalandozom. Az jár a fejemben, hogy most volna az ideje a csalánszedésnek, és bodzavirágot is kéne gyűjteni. Szörpjéhez Németh Ferenctől kaptam receptet, ő volt a csodaló, Imperiál championzsokéja, az ilyesmi jó ómen.
Egy hang munkára hajt, de a természet is hívogat, melyikre hallgassak?
A gyönyörű szúfi könyv, Az emlékezés rózsakertje már magától kinyílik ott, ahol a költő, Rúmi intelme áll: „Mindenkinek, aki ebbe a világba jön, van egy meghatározott feladata, és az az ő célja. Ha ezt nem hajtja végre, akkor semmit nem tett.”
Szorongok, amikor olvasom. Mi van, ha nem azt teszem, és csak áltatom magam, hogy az én dolgom ez? Erről is szól Rúmi: „Azt mondod: »Még ha azt az egyetlen dolgot el is mulasztottam, de nézd csak, mennyi minden egyebet tettem!« De hiszen téged Isten nem azért a többi feladatért teremtett!”
Ilyenkor az ember megáll, és századszor is utánagondol: kapott-e valami jelet, valamit, ami a feladat felé mutat? Vagy érje be azzal, hogy a kert éppúgy Isten adománya, mint a feladat az íróasztalnál, tehát bolond gondolat azt hinni, hogy ellenfelek. Ha összeveszejted őket, semmi kétség, hogy az ördög vezérel.
Jobb hát, ha elhiszem: a küszöb, amely elválasztja a kertet a szobától, nem az éden és a pokol határvonala. Persze van, amikor annak érzi az ember. Amikor órák telnek, és nem jutnak eszébe a pontos szavak.
Ilyenkor jobb fölállni, s kigyomlálni a teraszok alatti rézsű oldalát. Közben káromkodik az ember, miért nő a gaz kétszer gyorsabban eső után, mint a sárgarépa? Ám akinek kertje van, még ha meredek is, mint a miénk, egy jó pillanatban rálelhet a keresett szóra, sőt néha el is neveti magát. A nevetés oka a szentimentalizmus, pontosabban az, hogy szépnek látja a gyomot, mint én a bükkönyt. Botcsinálta kertész az ilyen. Számolhat vele, hogy petrezselyemre előbb lel a váci piacon, mint otthon a gazban.

Május 28., hétfő
Háborúznak a mítoszok. A hírt nem az újságból veszem. A bizonyíték egy opera, a Lohengrin. Egy külföldi tévécsatornán hallgatom, nézem és ámulok. A címszereplő egysoros, fényes zakóban, Grál-lovagját a díszlet szerint egyiptomi piramisok közé is képzelhetem. Minden „modern” és „korszerű”, már csak Wagner zenéje változatlan, de előbb-utóbb azzal is történni fog valami. Nincs béke a színpadokon sem.
A világháború után nem akartak Wagner-műveket hallani Izraelben. Nem csoda: Hitler minden szezonnyitón a bayreuthi nézőtér első sorában ült, az ilyet nem felejtik Tel-Avivban. Egy nap aztán Bernstein azt mondta: elég, a zene nem lehet hibás. Azóta megint hallgat Wagner-muzsikát a világ zsidósága.
Hogy mi köze ennek a tévé-Lohengrinhez? Sok. Az előadásról ordított, hogy a rendező szorong. Talán emlékszik a hisztériára Coppola vietnami filmje körül: a helikoptertámadást a rendező Wagner zenéjével kísérte, s a valkűrök lovaglása néhány kritikusban felidézte a nácikat… De történt más is. A ’99-es osztrák választások után a világ negligált mindent, ami onnan való. A Bécsi Filharmonikusok németországi koncertjén Wolfgang Sawallisch fél ház előtt kavargászta pálcájával a levegőt.
Mikor lesz ennek vége?
Ha a háborúban elfáradnak a szemben állók hitének hősei. Mert tévedés, hogy civilizációk csapnak össze, mint Huntington képzeli. Mózesről van szó és Mohamedről. Rájuk lőnek, őket csúfolják, ellenük játsszák ki az operahősöket is, mintha a demokrácia védelme így kívánná.
Ezalatt a távolban Lao-ce és Konfucius készülődik. Nyugodtak. Tudják, hogy az új felvonásnak ők a főszereplői.