Külföldi elemzők Kádár János munkásságát és életútját vizsgálva nagyjából ugyanezeket a jellemvonásokat vették vizsgálat alá, de szinte mindegyikük kitér egy olyan további területre, amelyet Grósz Károly a sírnál nem említhetett. Kádár János árulásaira.
Eric Hobsbawm, a veterán brit baloldali történész az 1956-os forradalom 50. évfordulóján azt írta (London Review of Books, 2006. november 16.), hogy Kádár János nagy vétkének a felkelés elárulását tartják, pedig ez Hobsbawm szerint az a kivételes – úgymond – „epizód”, amelyre lehet indoklást találni. A többi „epizódra”, elsősorban arra, hogy Nagy Imrét 1958-ban saját elhatározása alapján adta hóhérkézre, nincs mentő ok, de Hobsbawm úgy véli, hogy 1956 utolsó napjaiban Kádár látta, mennyire túlszaladt a forradalom saját lehetőségein, s úgy gondolta, hogy a kíméletlen szovjet katonai beavatkozást követően, Hruscsov jóváhagyásával, fokozatos reformkommunista kibontakozás következhet. E megérzésétől vezettetve fordított köpenyeget, hogy azután – mint Hobsbawm jóindulatúan írja – „a karizmával nem rendelkező, mindig párthű, de nem mindig sikeres kommunista funkcionárius, akit az intellektuelek általában feszélyeztek, mindenki legnagyobb meglepetésére sikeres országvezető legyen”.
Persze tudjuk, hogy Kádár hatalomátvétele nem volt ennyire egyszerű, vezetői működése pedig alapos elemzést igényel, mielőtt kimondható róla, hogy mindent összevetve sikeres volt-e, vagy sem. Valóban reformkommunista elképzelései megvalósíthatóságát remélte Kádár János a megtorlást követő konszolidáció alatt, vagy csak arról volt szó, amit a genfi egyetemi professzor, a sztálinista pesti újságíróból lett reformkommunista Molnár Miklós jegyez meg Budapest, 1956 című, 1971-ben megjelent könyvében? „Egyesek azt mondják, hogy Kádár már régebben hatalomra vágyott. Sohase fogjuk megtudni, így volt-e. Negyvennégy évesen ez a szófukar kis ember […], akit mások, mint Rajk, Rákosi és Nagy Imre mindig maguk mögé szorítottak, megérezte, hogy most őelőtte nyílt meg az út, ő juthat hatalomra.” Immár tudható, hogy az ellenforradalmi vezérszerepre Moszkva Münnich Ferencet is számba vette, s ha ő lett volna a kiválasztott, Kádár további pályafutása talán nem lett volna ennyire sima.
A brit politikai tanulmányíró, William Shawcross 1971-ben sikert aratott Dubcekról szóló aktuális könyvével, és ha már bedolgozta magát a térség tanulmányozásába, nekilátott anyagot gyűjteni Kádár János életrajzához is. A titokzatos Kádárról – akiről külföldi újságíróknak akkoriban rejtélyesen olyasmit mondogattak, hogy „a Balaton mellékéről származik” (ami nem volt egészen igaz), s hogy a pártközpontban nem nagyon akad közzétehető részletes életrajza – nem volt könnyű monográfiát írnia a Sunday Times huszonkilenc éves munkatársának. Kádár személyes találkozóra sem volt hajlandó, nyugatiaknak csak kivételes esetekben nyilatkozott, akkor, ha ezzel valamiféle célja volt. Shawcross tehát nem jelentethetett meg valóban fajsúlyos könyvet, bár Crime and Compromise, azaz Bűn és kompromisszum, Kádár János és Magyarország politikája a forradalom óta című, Amerikában 1974-ben kiadott munkája megírásához olyan hozzáértőktől kapott tanácsokat, mint Ignotus Pál és Schöpflin György. Energiájának nagy része arra ment el, hogy detektívmunkával felderítse a pontos életrajzi adatokat. Próbált testközeli portrét is megrajzolni arról a férfiúról, akit a svéd Dagens Nyheter Budapestre küldött munkatársa 1956 decemberében így írt le: „Szürke öltönyt viselt, alatta szürke szvettert. Az arca is szürke volt. Kicsiny, szürke szeme rezdületlen. Ült benne valami állandó feszélyezettség.” Shawcross portréja persze kevéssé sikerült, és politikai összegzéshez 1974-ben nem lehetett kellő távlata, legfeljebb földrajzi és ideológiai értelemben.
Kádár két évvel e könyv megjelenése előtt ünnepelte, természetesen puritán körülmények között, a hatvanadik születésnapját. Sokan a forradalom utáni konszolidáció megteremtőjén túl a magyar gulyáskommunizmus Moszkvával szemben ügyesen manőverező politikusát látták benne, nyugaton is kialakult efféle mítosza. De William Shawcross előzőleg, mint említettük, Alexander Dubcekról írt könyvet, s e két kommunista politikust összehasonlítva jutott arra a figyelemre méltó következtetésre, hogy merészebb kelet-közép-európai pártvezető társától eltérően Kádár sohasem akart teljes mértékben szakítani a sztálinista múlttal, és ami még ennél is fontosabb: meg sem próbált kitörni a Moszkva által meghatározott alantas helyzetéből. Eszébe sem jutott, nem úgy, mint Dubceknak, hogy a Kremllel egyenlő partner legyen. Shawcross megjegyzi Kádár-életrajza végén:
„Ha az oroszok most [1974-ben] engedékenyebbek a magyar törekvésekkel szemben, ha valamivel kevesebb ukázt adnak Kádárnak, mint amennyit Rákosinak adtak, ha az irányításuk Magyarország felett egyáltalán valamivel lazább, az csak azért van így, mert ez nekik hasznos. Talán respektálják, hogy a magyarok temperamentumosak, nem szeretnék, ha 1956 megismétlődnék, de mindez szinte egyáltalán nem Kádárnak köszönhető. Kádár minden egyes lassú és óvatos lépését szovjet jóváhagyással, nem pedig kremlbeli elvtársai akarata ellenére tette meg.”
Persze Dubceknak végül a fejére ütöttek, s ez oda vezetett, hogy 1974-ben Magyarország valamivel több szabadságot élvezett, mint Csehszlovákia. Közben, írja Shawcross, Kádár János a nép számára elfogadhatóvá vált, „hiszen sok olyan magyar van, aki hozzá hasonlóan maradi, kevés az ambíciója, mindig a biztonságot kereső, érdektelen ember lett, csendben hízik és öregszik”.
Akinek olykor alkalma nyílt, hogy szemtől szemben láthassa Kádár Jánost, az Bryan Cartledge történész, az Egyesült Királyság hajdani budapesti nagykövete. Ő alapos, jól szerkesztett és tárgyilagos könyvet adott közre 2006-ban ezeregyszáz éves történelmünkről The Will to Survive, azaz A túlélés akarása címmel. Kádár szerepének elemzésére is sort kerít. Többek között ezt írja:
„Nem könnyű meghatározni élettapasztalatának és politikai gondolkodásának gyökereit, amelyekből a magyar történelem második nagy kiegyezése nőtt ki. Ezt a kiegyezést, miként az 1867-es elsőt is, éppúgy tekinthetjük politikai tour de force-nak [meggyőző teljesítménynek], mint hitvány megalkuvásnak. Óvatos következtetésem, hogy hozzásegíthet Kádár megértéséhez Koestler mesterművének, a Sötétség délben című regénynek a központi főalakja, Rubasov. Kádár legszentebb és legátfogóbb célja a magyar kommunista párt szolgálata volt. Ellentétben Rákosival, Gerővel és Münnichhel, nem a Szovjetunióhoz fűzte mindennél előbb való hűség. Lukács Györggyel és más pártintellektuelekkel szemben nem tekintette magát a világszerte terjesztendő ideológiai aktivizmus hívének. Kádár politikai ösztönzői sokkal inkább egyetlen dologra, a Magyar Kommunista Pártra (MKP), a Magyar Dolgozók Pártjára (MDP), majd a Magyar Szocialista Munkáspártra (MSZMP) szűkíthetők, amelyekről hitte, hogy a magyar nép érdekeit védik, jólétét segítik elő. Minden mást – tehát a moralitást és a becsületet is – háttérbe szorított a párt érdekeivel szemben. Beletörődve fogadta letartóztatását 1951-ben mint kellemetlen, de szükséges áldozatot a párt magasabb érdekeiért. Hogy megkínozták-e Péter Gábor celláiban, arra se pró, se kontra nincs bizonyíték, de Kádár, Nagy Imrével ellentétben, készségesen aláírta koholt vallomását és önkritikáját úgy, ahogy a párt megkívánta. Szabadlábra helyezése után a jelek szerint nem voltak ellenérzései Rákosi iránt, jámboran elfogadott egy kisebb beosztást a budapesti pártapparátusban. Nem érintkezett a Nagy Imre körüli reformerekkel, csak akkor állt melléjük, amikor a forradalom hatalomra juttatta őket.”
Cartledge így folytatja: „Úgy vélem, Kádár azért volt hajlandó beülni Münnich mellé 1956. november elsején a Moszkva felé induló repülőgépbe, mert azt hitte, hogy jelentéstételre hívja a szovjet politbüró, és ha eleget tesz a szovjet meghívásnak, azzal a magyar párt érdekeit szolgálja. Átfogó, viszonylag tárgyilagos és egyáltalán nem önös érdekeket szolgáló kétnapos moszkvai beszámolója inkább ezzel a feltevéssel hozható kapcsolatba, mint azzal, hogy saját karrierje építése céljából hagyta cserben Nagy Imrét és a forradalmat.” (Bryan Cartledge véleménye tehát ezen a ponton eltér Molnár Miklósétól. De olvassuk tovább az idézetet!) „Moszkvában azután Kádár tapasztalhatta, hogy a Szovjetuniónak eltökélt szándéka a forradalom legázolása. Amikor elfogadta Hruscsov döntését, hogy ő legyen a Moszkvát szolgáló új magyar rezsim vezetője, bizonyára úgy gondolta, hogy a magyar pártot csak az építheti újjá, akiben Moszkva megbízik, és a sors rendelése szerint ez ő és nem más. Egész életét annak szentelte, hogy kitartással és figyelemre méltó ügyeskedéssel megfeleljen e feladatnak, bár élete végén a hatalom savai, talán együttesen a személyes bűntudat terhével, szétmarták ítélőképességét és meggyengítették szellemi integritását.”
*
Bryan Cartledge természetesen említi Kádár első nagy árulását, amelyet harcostársával és barátjával, Rajk Lászlóval szemben követett el. Mint tudjuk, a váratlanul letartóztatott és képtelen vádak alá helyezett miniszter a kínzások ellenére egyre hangoztatta ártatlanságát, mire beküldték a cellájába Kádárt, aki biztatta, hogy valljon nyugodtan, ugyanis el fogják ítélni, de azután kicsempészik a Szovjetunióba, talán a Krímbe, ahol csendben élhet tovább. Kádár hazudott Rajknak, akit kötél általi halálra ítéltek a Bjelkin NKVD-tábornok által levezényelt tárgyaláson. Kádárnak végig kellett néznie a kivégzést. Az immár akár osztrák történésznek is nevezhető Lendvai Pál írja a magyarok ezer évéről szóló könyvében (Die Ungarn. Ein Jahrtausend Sieger in Niederlagen, 1999), hogy a barátját eláruló belügyminiszternek ez megrendítő élmény lehetett, s az ötvenes években, különösen a saját bebörtönzése után egyre az járt a fejében, hogy mindenek között legfontosabb dolog a túlélés.
A görög tragédiába illő történet ihlette meg az amerikai forgatókönyvírót, Robert Ardreyt, aki 1957-ben Shadow of Heroes, azaz Hősök árnyéka címmel ötfelvonásos színművet írt a Rajk házaspárról és Kádár Jánosról. Meglepve tapasztalhattam 1958-ban a londoni Piccadilly színház nézőterén ülve, hogy élő személyekről is előadható olyan színdarab, amelyik az emberi kvalitások kendőzetlen ábrázolását használja fel a drámai történet elmondásához. A darabban Rákosi, Gerő, Farkas Mihály és Péter Gábor szintén szerepelt. Robert Ardrey színműve sikert aratott Londonban 1958-ban, már csak azért is, mert Peter Hall rendezte, és Rajk Júlia szerepét a kor ünnepelt színésznője, Peggy Ashcroft alakította nagy beleéléssel. Megjegyzendő, hogy a Hősök árnyéka nálunk szinte előadhatatlan volna kisebb történelmi pontatlanságai, közhelyes dialógusai és nem utolsósorban túlzó pátosza miatt, de a téma adott és feldolgozható.
Robert Ardrey a harmadik felvonás csúcspontján idézi fel Kádár és Rajk párbeszédét, ahogyan Kádár szavát adja, hogy ha a perbe fogott Rajk aláírja az ellene felhozott hamis vádat, azt, hogy elárulta a pártot, akkor csak színjáték lesz az ítélete, hiszen a pártvezetésben mindenki tudja, hogy ártatlan. A tépelődő Rajk a priccs szélén ülve kezébe temeti arcát, s ezt kihasználva Kádár gyorsan az órájára pillant. Rajk megérzi, hogy Kádár sietteti, mielőbb szabadulni akar rettenetes feladatától, egyben megsejti, hogy elvbarátja álnokul hazudik.
Kádár János tehát elárulta Rajkot, elárulta a forradalmat és elárulta a munkásosztályt, amikor a forradalom után szabad eltávozást ígérve a Parlamentbe hívta a Nagy-budapesti Központi Munkástanács vezetőit, akiket azután a helyszínen letartóztatott. Több nyugati elemző foglalkozott a munkástanácsot sújtó kádári árulással. A tekintélyes francia politikai filozófus, Raymond Aron állapította meg, hogy a proletariátusnak ez az önálló szerveződési formája, a munkástanács sértette létezésével az 1917 óta érvényben lévő forradalmi doktrínát, miszerint az egyetlen vezető tényező csak a párt lehet – tehát a munkástanácsokat eliminálni kellett. Ezt Kádár mellett Gomulka is megtette. Kádár ebben a szellemben erősítette meg a párt uralmát 1956 után, tehát, mondja Raymond Aron, ha valakit ellenforradalmárnak nevezhetünk, az ő volt. Elvégre visszahozott a hatalomba egy olyan rezsimet, amelyet a népakarat forradalom útján távolított el. Ergo Kádár János éppúgy ellenforradalmárnak nevezhető, mint XVIII. Lajos (The Meaning of Destiny in Ten Years After, London, 1966).
Egy morálisan értéktelen és a pártért mindenre képes ember került az ország élére, kemény megtorlásba fogott, majd fokozatosan kialakultak az új magyar állapotok, megkezdődött a Kádár nevével fémjelzett korszak. Mint említettük, Bryan Cartledge ezt nem látta olyan napsugarasnak, mint mások, és ami pozitívan értékelhető e korszak vívmányai vagy fejleményei közül, annak az elérését vagy a bekövetkeztét nem tartja feltétlenül Kádár érdemének. (Így vélekedett egy londoni konferencia-előadása során Schöpflin György is, hangoztatva, hogy a javuló magyar állapotok szovjet jóváhagyással álltak elő.)
Nyugaton azonban elterjedt az a nézet, hogy a Kádár-korszakban élhetővé vált az élet, és nem volt ez olyan rossz szakasza a magyar történelemnek. Az országban felületesen szétnéző nyugati látogatót meglepte, hogy nem orwelli körülmények közé érkezett.
Az 1957 óta Bécsben élő, de mindenkor baloldali Lendvai Pál azt írja korábban már idézett könyvében, hogy Kádár ugyan nem valósított meg Magyarországon demokratikus többpártrendszert vagy igazi függetlenséget, de ez nem is lehetett a célja. Viszont Lendvai szerint Kádár a XX. századnak – Bethlen István mellett – nemcsak a leghosszabb ideig hatalmon lévő, de legsikeresebb magyar politikusa is. Állandó rögtönzésekkel operáló, óvatos reformokkal kísérletező politikája a hatalmi monopóliumot nem csorbítva, 600 millió dolláros szovjet és szovjetblokk-kölcsönnel megtámogatva egy időre viszonylagos jólétet, tehát elégedettséget teremtett. Így volt ez mindaddig, amíg be nem következett a gazdasági válság, s elő nem állt az igény valódi demokráciára és függetlenségre.
Elemzi ezt a korszakot az ugyancsak magyar származású, de véleményem szerint Lendvainál tárgyilagosabb torontói professzor, Bennet Kovrig is Communism in Hungary from Kun to Kádár (Kommunizmus Magyarországon Kuntól Kádárig) című tanulmányában, és megállapítja:
„Kádár, a Rákosi-klikkel ellentétben, feladatának érezte a tömegek életszínvonalának szem előtt tartását, és tisztában volt azzal, hogy az elődei által alkalmazott módszerek teljesen elidegenítették a népet a párttól. Kádár a pártra tette fel az életét, és szentül hitte, hogy a megtisztított élcsapat a szocializmus magasabb fokának eléréséhez vezetheti az országot. De elég realista volt ahhoz, hogy belássa: pártutasításokkal nem szerezhető kellő legitimitás a nép részéről. Mi volt tehát az alternatíva? Egyrészt a politikai hatalom gyakorlását kellett némileg kivonni az ideológia szférájából, másrészt meg kellett nyerni a nagyrészt apolitikus középosztályt, hogy segítsen a közérdekű célok elérésében.” Történelmi kiegyezés született – mint Kovrig Bence írja – Kádár pártja és a magyar nép között.
Könyve összefoglalója előtt még visszatér a témára, és megjegyzi: „Szövetségi politikájával és gazdasági reformjával Kádárnak sikerült elfeledtetnie, hogy külföldi hatalom juttatta az ország élére, mégpedig brutális erőszakkal. Ennél is figyelemre méltóbb, hogy egyfajta modus vivendit tudott kialakítani, amelyben a nyugati értelemben vett legitimitás nélkül ért el olyan fokú egyetértésen alapuló politikai stabilitást, amelyhez foghatót a térség egyetlen szocialista állama sem tudott felmutatni. A magyar nép pedig készségesen csatlakozott az ország modernizálásának munkájához.”
Az amerikai Gáti Károlyról, azaz Charles Gatiról tudjuk, hogy szeret teóriákat felállítani. Hungary and the Soviet Bloc (Magyarország és a szovjet tömb) című könyvében kifejti a kádárizációról szóló elméletét. Gáti szerint politikai reformot csak igen kis mértékben hozott a Kádár-rezsim. Ha nem történt szerkezeti változás, akkor miben állt a különbség Magyarország és más egypárti kommunista vezetés alatt álló országok között?
Abban, adja meg a választ a szerző, hogy mindenek ellenére voltak a magyaroknak politikai reformigényeik, jóllehet a tömegek meglehetősen depolitizálódtak. Maroknyi másként gondolkodó mozgolódni kezdett. Gáti Károly megjegyzi, hogy a kádárizáció több a viszonylagos politikai engedékenységnél. Kádár János nyugati mércével mérve nem volt sem teoretikus, sem intellektuel. Populista volt.
Gáti rámutat könyvében, hogy amit ő kádárizációnak nevez, az nem gazdasági, hanem politikai természetű jelenség. Ám mivel egy ideig javultak az országban a megélhetési viszonyok, Kádár úgy hitte, hogy ő indított el olyan gazdasági folyamatot, amely az ideális szocializmus kialakulása felé vezet. Mikor e folyamat a csúcspontján állt, tehát mielőtt a gazdasági csőd bekövetkezett, erősen tartotta magát a „Kádár-misztika”, hogy Gáti kifejezésével éljünk. Ezt Gáti szerint többek közt ravasz manipulálóképességével érte el Kádár, aki belpolitikai téren emberek kinevezésével és leváltásával, előléptetésével vagy oldalra szorításával operált. Elvégre a pártvezér jól tudott ultizni és sakkozni.
A forradalom harmincadik évfordulóján, a Kádár-korszak alkonyán a The Times hasábjain a neves angliai politológus, George Urban, azaz Urbán György elemezte a kádárizmust. „Kádár íratlan társadalmi szerződése arról szól, hogy »biztosítjuk számotokra a kedvezőbb gazdasági állapotokat, némi szólásszabadságot is, utazhattok külföldre, és olvashattok, amit akartok. Ezért viszont megköveteljük, hogy fogadjátok el a szovjet irányítású kommunista párt uralmát, mégpedig elégedetlenkedés nélkül.« Nos – írta 1986 őszén Urbán –, ez az a falat, amely megakad a magyarok torkán, s ez az, ami egyre elfogadhatatlanabb lesz a felnövekvő fiatal nemzedék számára, amelyet már nem nyomaszt 1956 emléke, s nem tudja elképzelni, hogy a brutális diktatúra valaha is visszatérhet.”
A már idézett brit történész, Sir Bryan Cartledge budapesti nagykövetként az alábbi jelentést küldte a londoni külügyminisztériumba:
„Itt járt a varsói nagykövet kollégám, és alig néhány órai tartózkodás után megjegyezte, hogy a magyarok, úgymond, nem »spirituális« emberek. Igaza lehet. A magyarok vallása és kultúrája a nemzettudatuk. Egy nagyobb országban talán akár ízléstelen, sőt aggasztó a nemzeti érzés ilyen foka. De ez az ország területileg egyharmada Angliának, lakossága csak egyharmaddal több, mint Londoné. Legázolták tatárok, törökök, osztrákok, németek és oroszok. Az utóbbi 500 évben minden háborúját elvesztette. Azt tehát, hogy a nemzeti érzés itt ilyen erős, én nagyon dicséretesnek és megnyerőnek találom.”
Cartledge hozzáfűzi: „Ehhez igyekezett idomulni a Kádár-rezsim anélkül, hogy közben sértse a Szovjetunió érzékenységét.”
Kiáltó jellemhibái, árulásai és nyilvánvaló Moszkva-függősége ellenére nyugati elemzők szerint a nép jelentős része elfogadta Kádár rezsimjét, amíg az biztosítani tudta a tűrhető gazdasági viszonyokat, és amíg a magyarok úgy érezték, hogy a pártfőtitkár külön úton vezeti az országot. Kérdés, mennyi volt ebben Kádár János részéről a párturalom fenntartása érdekében kisakkozott taktika és mennyi a nemzettudat tisztelete.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
