Irak 1990. augusztus másodikán lerohanta Kuvaitot. Az agresszió nagy hatással volt a magyar kézilabdasportra. Bizonyos Németh András momentán állástalan edzőnek ugyanis akkortájt lett elege az itthoni semmittevésből, és elfogadta az első külföldi ajánlatot. Amely történetesen Kuvaitból érkezett. Aláírta a szerződést, elintézte a vízumot, átvette repülőjegyét, becsomagolt, aztán az indulás előtt még belehallgatott a rádióba. Amely éppen azt közölte, hogy Kuvait megszűnt önálló államként létezni. Németh mély lélegzetet vett, megeresztett néhány biztonsági rutintelefont, majd kicsomagolt és maradt.
Ha megy, valószínűleg megjárja párszor oda-vissza a Közel-Keletet, előbb üvöltözve, utóbb apatikusan tűri, hogy az arabok akkor méltóztatnak edzeni, amikor kedvük szottyan rá, és körülbelül mostanában tér haza megfáradt, megkeseredett, teletömött zsebű öregemberként. Így viszont 1992 nyarán az akkor a kiesés ellen küzdő Ferencvároshoz került, és az azóta eltelt másfél évtizedben a magyar kézilabdázás egyik legsikeresebb, emblematikus trénere lett. Dicsőséglistáját hét-hét bajnoki cím és kupagyőzelem, az Európai Kézilabda-szövetség, az EHF kupájának elnyerése, a Bajnokok Ligája- és KEK-döntő díszíti, sőt miután 2005 januárjában a válogatott szövetségi kapitányává is kinevezték, most már világbajnoki bronzérmesnek is mondhatja magát.
Németh Andrásnak kezdetben több okból is szerencséje volt, hiszen nemcsak munkát kapott, hanem egy majdnem „önjáró” csapatot is, amelynek minden tagja más okból, de egyformán éhezett a sikerre. Az ősfradista Fiedler nővérek, a vidékről – hiába, a kilencvenes évek elején még működött az országos szintű tehetségkutatás – felhozott Pádár Ildikó és Szarka Éva, az Erdélyből áttelepült Kertész Klári, az agonizáló, majd megszűnő Építőkből, azaz a szomszédból leigazolt Kökény Beatrix, majd Farkas Ágnes és társaik egytől egyig most vagy soha hangulatban álltak a rajtvonalnál.
Az új tréner pedig az első pillanattól különleges eltökéltséggel és elhivatottsággal dolgozott meg azért a bizonyos szerencséért. Nem volt egymást követő két ugyanolyan vagy egyetlen unalmas edzése, nem létezett olyan gyengécske ellenfél, amelyről ne készített volna a legparányibb taktikai fegyvert is elemző és hatástalanító videót, nem akadt olyan külföldi út, amelynek várható látványosságaira és megpróbáltatásaira ne hívta volna fel aprólékosan mindenki figyelmét, az órára lebontott havi programot már az előző hónap végén kiosztotta játékosai között, a meccsek, edzések közti szabad órákra pedig frenetikus vetélkedőket szervezett.
Játszani és nyerni kezdett a Ferencváros női kézilabdacsapata; pályán és pályán kívül egyaránt. Edző és együttese rácsodálkozott egymásra, és e csodálkozás folytatódott: az FTC már az első szezon végén begyűjtötte első serlegét, a Magyar Kupát, egy évre rá bajnoki címig és KEK-döntőig jutott, 1995-ben százszázalékos teljesítménnyel söpörte be a második aranyat, aztán jött a harmadik és a negyedik. A társaság csupán edzésen és mérkőzésen volt profi, a Népligetet egyébként senki nem tekintette munkahelyének, a többieket munkatársának. A modern élsportban példátlan barátságok szövődtek; a kilencvenes évek első felének, közepének Fradija együtt ebédelt, együtt vacsorázott, együtt nyaralt, együtt sírt, együtt nevetett, együtt élt. Németh András, aki egyszerre volt alakítója és kedvezményezettje ennek a légkörnek, egy nemzetközi kupameccset követő fogadás után találóan fogalmazta meg a lényeget: „Mérkőzést már veszítettünk, de bankettet még soha.”
Aztán új idők jöttek, kevesebb bankettel, több mérkőzéssel. És persze más játékosokkal. Fradi-szívre és -lélekre építve már nem lehetett nyerni, ezek mellé, részben ezek helyére lépett a szakma és a ráció. Németh András játékosként fiatalon megsérült, és edzői pályafutása kezdetén sem jutott neki nemzetközi szintű feladat, ezért első ferencvárosi éveiben, miközben egymást érték az eredmények, spontán még mindig tanult. Tűzben égni. És amikorra legjobban kellett, ott állt teljes vértezetben. Egy-egy eredeti húzásával meccs közben is képes volt fordítani, nyerni, míg korábban elvitte olykor a szurkolói énje. „Ahol Kökény Bea, ott a magyar bajnok” – szólt a kilencvenes évek kézilabdás aforizmája, de az irányító, majd a másik Fradi-halhatatlan, Pádár Ildikó visszavonulása, valamint az egyre súlyosabb anyagi válságba sodródó anyaegyesület a harmadik évezredre vadonatúj helyzetet teremtett. Németh ehhez is igazodott. Az őt körülvevőket egyre inkább jelenbeli hasznosságuk alapján osztályozta; a régieknek ez néha fájt, az újakkal viszont így lehetett jutni valamire. No meg úgy, hogy mindegyiküknek kizárólag az erényeire összpontosított, azokat igyekezett a lehetőségek végső határáig fejleszteni. A gyors ember még gyorsabb lett, a lövő egyre pontosabban és színesebben lőtt, a beállós gladiátorrá fejlődött. Az idei bajnokság megnyerése után – a Győr megelőzése csak a 2000-es bravúrhoz, az 1999-ben Bajnokok Ligája-győztes Dunaferr előtt megszerzett aranyhoz mérhető – Németh András négy játékosát emelte ki: Kirsner Erikát, Tóth Tímeát, Lucia Uhrákovát és Katarina Mravikovát. Azt viszont nem tette hozzá, ha nincs ő és nincs a Ferencváros, e négy klasszis egyike sem lett volna képes még csak megközelítő kiugrásra sem.
Persze az sem véletlen, hogy a ledolgozott másfél évtized egyetlen kontinentális kupadiadala (EHF) sem a hőskorban, hanem tavaly született meg. A mostani Németh András feltehetően 1994-ben KEK-győzelemre, egy-két évre rá pedig minimum BEK-döntőbe vezette volna a Fradit, ellenben a tíz-egynéhány évvel ezelőtti tréner a 2007-es kerettel nemigen nyert volna bajnokságot.
Amikor a szövetség elnöksége 2005 elején új szövetségi kapitányt választott, nem is volt kérdés, ki, mi a megoldás. Németh Andrást nem egyszerűen kinevezték, hanem pajzsra emelték. A generációváltás utáni válogatottnál ugyanaz a feladat várt rá, mint klubjában, és ezt is pazarul megoldotta: a szentpétervári világbajnokságon Magyarország bronzérmet nyert. A kettős minőségben is dolgozó mester azonban képtelen volt akár egy fikarcnyit is engedni saját szakmai igényszintjéből; ha Mázaszászvár együtteséből kellett volna felkészülnie, akkor is olyan összevágott videoanyagot rittyent, mint a vb-aranyérmes ellen. Csakhogy így besokallt, és ennek nyilvánvaló jelei megmutatkoztak már a tavalyi svédországi Európa-bajnokságon. Miután az addig jobbára elpáholt németektől súlyos taktikai és mentális vereséget szenvedett a magyar csapat, Németh válaszút elé állította magát: a két teherből egyet le kellett dobnia.
Némi tépelődés után a Ferencvárost hagyta ott. Ebben persze vonzás és taszítás egyaránt szerepet játszott, hiszen kecsegtető ajánlattal hívta az osztrák Hypo, az FTC pedig jó tízmilliós tétellel tartozott, tartozik neki, és ő nem látta az esélyt a törlesztésre. Hiába tartotta a közhiedelem, hogy a Népligetből vonul majd nyugdíjba, két évre Bécsbe, pontosabban Südstadtba szerződött. A búcsú a hetedik bajnoki arannyal, a Győr elleni pünkösdvasárnapi rangadóval, az azt követő eszement ünnepléssel, sírva vigadással inkább illett volna egy túlpoentírozott amerikai film forgatókönyvébe, mint a mai magyar valóságba, mégis így alakult.
Németh állítja, innentől könnyebb lesz, kívánjuk, legyen is. De akadnak kételyeink, hiszen a nemzetközi élmezőny leghomogénabb csapatát váltja a legheterogénabbra, a koreaitól brazilig mindenféle nációt felvonultató Hypóra, ráadásul együtt kell dolgoznia a sportág legnagyobb despotájával, Gunnar Prokoppal, miután itthon úgy hozta a jó sorsa, hogy sohasem volt igazi, klasszikus feljebbvalója. Közös ügyünkről, a válogatottról pedig még nem is beszéltünk.
De száz szónak és 853 ferencvárosi mérkőzésnek is egy a vége: Németh András 1990 után megint külföldre készül. És most megy is, mert Irak bizonyára nem fogja lerohanni Ausztriát.
origo.hu
Jogerős Karácsony Gergely pride-parádéjának betiltása
