Olvasóink írták

Fehérvári Béla (Szeged): Hányódtatott sorsú Nemzeti Színházunk 2002. március 15-én tartotta ünnepi megnyitóját. Most volt ötéves. A születésnapot elhallgatták, a köszöntő elmaradt. Csupán egy hír jelent meg. Hogy a kormányzat privatizálni fogja a Nemzetit, több más vagyonnal együtt. Szemérmetlen cinizmus! Eladják? Akkor miért volt annyi keserűség, évszázados harc, s a 2002. március 15-i boldog avatás? A színház építési költségeiben még a Gobbi Hilda által indított közadakozás 1,5 milliárd forintos támogatása is benne foglaltatik. Ezt – privatizálás esetén – fizesse vissza az MSZP-s kormány. Büszke vagyok a színházra, a Nemzetire, amelynek építését Orbán Viktor miniszterelnök rendelte el, és ő is avathatta fel. (Épp azért adják el Hillerék?) Köszönet
a kinevezett kormánybiztosnak, Schwajda György színházigazgatónak, írónak, dramaturgnak és köszönet Siklós Mária építésznek, kiváló tervezőnek, aki emberségével, a kirekesztő támadásokkal szembeni fegyelmezettségével meg tudta alkotni ezt a szép színházat. A kormánynak el kell tudni tartani a Nemzeti Színházat.

Dr. Károly István nyugdíjas (Szentendre): A Magyar Nemzet június 11-i számában Ludwig Emil írt cikket Milyen anyagból gyúrták őket? címmel. Különösen az alcím (Az átjárás régóta folyamatos a szélsőjobb és a szélsőbaloldal között) tetszett. Egyetemista éveim szinte politikai bibliája volt Kornis Gyula professzor Az államférfi című kétkötetes műve. Nos, ő írja a könyvében, hogy a szélsőjobb és a szélsőbaloldal közötti szellemi közelséget már önmagában a parlamenti ülésrend is jellemzi. Hiszen a magyar szélsőbaloldali és szélsőjobboldali pártokat a parlamenti ülésrendben csak egy lépcsőfolyosó választja el egymástól. Szellemileg is szoros egymás mellettiségben vannak. Mindkét párt a szociális elégedetlenség pártja, és mindkettő célja a hatalom megszerzésével egyidejűleg a megdöntött rend, a társadalmi osztályok megsemmisítése. Ismert tény, hogy Rákosi Mátyás kiemelten hatékony népnevelőknek minősítette a volt nyilasokat, hiszen azok, bár kissé átigazított elvi alapon, de nem kevésbé voltak kérlelhetetlenek a kitelepítések, a tsz-szervezések során. Tudták, hogy korábbi, nyilaspárt-tagsági könyvük ott van a kommunista párttitkárok íróasztalfiókjaiban.

Kertész Lajosné (Keszthely): 2002-ben váratlanul, egyik napról a másikra ijesztően megromlott a látásom. A zalaegerszegi szemészetre kerültem, ahol alapos vizsgálatok után Budapestre, a Tömő utcai klinikára kaptam beutalót. Ott tudtam meg a számomra ismeretlen diagnózist: rövidlátás folyamán kialakult „macula degeneratio”. Ez a betegség, ha nem is gyógyítható, de a látás teljes elvesztése speciális szaktudást igénylő, különleges beavatkozással késleltethető. Seres András dr. és munkatársai lézeres kezelése eredményesnek bizonyult. Rendszeres ellenőrzéssel, fényképfelvételek kiértékelésével háromhavonta kapok felvilágosítást szemeim állapotáról, s arról, szükséges-e újabb lézeres beavatkozás, amelyre már három alkalommal került sor. A hasonló betegségben szenvedők körülbelül 80 százaléka az ország különböző pontjairól keresi fel a klinikát. Velük együtt érezve, az ő nevükben is szólok. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az egészségügyi reform jobbító szándéka oda vezessen, hogy mi, akik végigdolgoztuk életünket, szemünkkel ne gyönyörködhessünk gyermekeinkben, unokáinkban, a teremtett világban, s ne válhassunk hasznára azoknak, akik azt még várják tőlünk. Ha megvonnák tőlünk a gyógyítás lehetőségét, az életünket tennék a szó szoros értelmében kilátástalanná. A miniszter asszony is szemüveges. Bízom abban, hogy orvosi esküje és szíve nem engedi, hogy a fehér bot a kezünkbe kerüljön!