Cezúra volt a két–háromszáz évre visszatekintő magyar és részben magyar nyelvű tudományos könyvkiadás történetében az 1950-es és az 1989-es politikai fordulat. Az elsőnél a valóságos piac megszűnése, illetve állami irányítás alá kerülése, valamint az ideológiai szempontok minden korábbinál markánsabb térnyerése teremtett a korábbiakhoz képest gyökeresen új helyzetet. A rendszerváltozás pedig a sajátos körülmények között végbement privatizációval, a támogatási rendszer átalakulásával – főként drasztikus csökkenésével –, ezzel egyidejűleg a hazai vásárlóképes kereslet megingásával eredményezte a korábbi struktúrák szétesését.
A szocializmus éveiben monopolhelyzetben lévő kiadók megszűntek vagy átalakultak, s a piaci űrt csak részben kitöltő újak tőkehiánnyal küszködve nem voltak képesek magukra vállalni a tudományos könyvkiadás minden terhét. A helyzetet tovább súlyosbította a kilencvenes évektől nálunk is mind markánsabb információtechnológiai forradalom, amely nem várt nehézségeket gördített a hagyományos könyvkiadás elé.
Először a másológépek elterjedése és a másolatok olcsóvá válása, később az egyéb digitális kalózmásolatok, internetes hozzáférések, fájlcserélő hálózatok nehezítették meg, illetve teszik napjainkban egyre reménytelenebbé a szerzői és kiadói jogok érvényesítését.
E probléma természetesen összefügg a vásárlóképes kereslet gyengeségével. Nem meglepő, hogy a költséges egyetemi jegyzeteket egyes jegyzetboltokban rögtön fénymásolt formában is megkaphatják a hallgatók – az eredeti ár töredékéért. De ahol nincs ilyen különleges „szolgáltatás”, ott megoldják maguk a sokszorosítást. Sokan úgy vélik, hogy a technika fejlődésével kialakult körülmények előbb-utóbb óhatatlanul kikényszerítik a jogi szabályozás fordulatát is. Mások épp ellentétes tendenciák érvényesülésében, a jogi szigorításban reménykednek.
Az Európai Bizottság 92/100. számú, kölcsönzési és bérbeadási jogokról szóló irányelve szerint a szerzőket – műveik könyvtári kölcsönzése esetén is – ellentételezés illetné meg, nem csupán akkor, ha könyveiket megvásárolják, illetve azokból részleteket másolnak le. Ez tulajdonképpen logikus fejlemény: aki megvesz egy könyvet, a vételárral kifizeti a jogdíjat, de aki csak kikölcsönzi a könyvtárból, az nem. Előbb-utóbb tehát nálunk is elkerülhetetlen lesz a Public Lending Right (közkönyvtári kölcsönzési jogdíj) bevezetése, ám a tervek szerint ez az összeg nem a könyvtárakat vagy az olvasókat fogja sújtani, hanem közvetlenül a költségvetést, amely magára vállalja a jogdíjak befizetését. E megoldás nem rontaná tovább a könyvkiadás és a könyvtárügy amúgy is kritikus helyzetét, viszont azt jelentené, hogy olyan adófizetőknek is kellene jogdíjat fizetniük, akiknek eszük ágában sincs elolvasni akár egyetlen sort, könyvtárat pedig még távolról sem láttak. Másképp szólva: vagy a könyvtárakat teszik tönkre egy rendelkezéssel, vagy újabb sarcot vetnek ki, tehát a kultúrpolitikai koncepció súlyos igazságtalanság forrása. Ugyanakkor a nem intézményes, hanem személyes, baráti kölcsönzést továbbra sem terhelnék a szerzői jogokat megjelenítő adóval.
Jelen körülmények között persze nehéz elképzelni, hogy a hazai költségvetést újabb kiadással terheljék meg, az azonban bizonyos, hogy a szerzők számára örvendetes változást jelentene szellemi tulajdonukra vonatkozó jogaiknak a kiterjesztése, hiszen az illegális fénymásolások, digitális fényképezések következtében – különösen a drága szakmai kiadványok szerzői jogainak tulajdonosai – meglehetősen nagy összegtől esnek el.
A tudományos könyvkiadás hazai helyzetének számtalan tőlünk független külső, valamint a hazai átalakulás elhibázott lépéseinek következtében kialakult belső oka van. A jelen nehézségek közvetlen kiváltója viszont egyértelműen anyagi természetű – áprilisban meglehetősen nagy vihart kavart a további megvonások, a támogatási rendszer várható leépítése. A hazai tudományos könyvkiadás váratlanul az érdeklődés kereszttüzébe került; sokféle ellentétes vélemény fogalmazódott meg. Egyesek szerint fölösleges az anyanyelvű tudományos könyvkiadás fenntartása, hiszen túlságosan kicsi a magyar piac, és más nyugat-európai országban is van példa arra, hogy saját szakkönyveiket angolul adják ki. Mások úgy vélik, megkerülhetetlen az állami beavatkozás, és súlyos, beláthatatlan következményekkel járna a teljes anyanyelvű tudományos könyvkiadás elsorvasztása.
A probléma megértéséhez vissza kell térnünk a rendszerváltás idejéig, amikor sorra dőltek össze a hazai tudományos könyvkiadás korábban monopolhelyzetben levő cégei, és – méltatlan körülmények között bár – kialakult a jelen struktúra. A leglátványosabb átalakulás, sokak szerint bukás, az Akadémiai Kiadó tulajdonszerkezetében történt változás volt. A tudományos könyvkiadás fellegvárának megmentésére tett sikertelen kísérlet legfontosabb szereplője Zöld Ferenc, aki a részleges tulajdonosváltás előtt, a huszonnegyedik órában igazgatta fáradságot nem kímélve a válságos helyzetbe került nagy múltú intézményt. Ma is aktív résztvevője a könyvszakmának, közepes méretű könyvesboltot vezet Budapesten, egyetemeken tart szemináriumot, és legfőképpen, könyvesboltja révén, a határon túli magyar könyvkiadás látványos és jelentős reprezentációját végzi. Jóformán egyedüliként a fővárosban. A könyvkereskedelem e szegmense ugyanis kevésbé keltette fel a nagy hálózatok figyelmét, a kultúrpolitika pedig nem tett megfelelő ösztönző lépéseket.
Zöld Ferenccel könyvesboltjában beszélgettünk az Akadémiai Kiadó rendszerváltás utáni éveiről. Még ma is tud örülni minden kis hajdani „részsikernek”, amely – akkor legalábbis úgy tűnt – közelebb vitt a kiadó megmentéséhez. De lehetetlen nem észrevenni hangjában a végtelen keserűséget, hiszen az a hatalmas munka, amelyet az Akadémiai Kiadó megmentéséért tett, nem volt elegendő ahhoz, hogy a döntéshozók százszázalékos tulajdonban őrizzék meg a nagy múltú intézményt.
– Végigjártam 1991 elején az Akadémiai Kiadó raktárait. Hatalmas raktárkészletek voltak, még ötvenes évekbeli kiadványokból is tároltak. Emlékszem például a Sztálin és a nyelvtudomány kérdései című munkára, amelyből még a kilencvenes évek elején is tároltak remittendát. Hosszú ideig olyan rémálmaim voltak, hogy a Nyugat eladatlan reprinthalmai reám omolva maguk alá temetnek és meghalok. Nyilvánvaló volt, hogy ezeket a raktárakat meg kell szüntetni, mert a fenntartásuk igen költséges. Győrben, Szegeden, Miskolcon, Pécsett és Erdélyben fél áron árultuk az Akadémiai kiadványait. De nem csak a raktárak vitték értelmetlenül a pénzt. Igen rossz volt az Akadémiai Kiadó gazdasági helyzete, amikor átvettem, több mint háromszázmillió volt az adósságállományunk. A terjesztők rengeteg pénzzel tartoztak, és a kintlevőségek behajthatatlanná váltak, mert a partnerek tönkrementek. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy legalább külső nyomdának nem tartoztunk, mert az Akadémiainak saját nyomdája volt. Igaz, teljesen korszerűtlen, inkább múzeum, mint ma is használható nyomda, így azt is fel kellett számolni.
– Személyzeti problémák is voltak?
– Természetesen. Hatalmasra duzzasztották az Akadémiai Kiadó személyi állományát, és bizony, munkafegyelmi problémák is adódtak. A szerkesztők közül sokan csak elvétve jártak be, nagy erőfeszítésbe került annak elérése, hogy megjelenjenek legalább hetente egy alkalommal. Elkezdtem a létszámleépítést, ami a világ legkeservesebb munkája.
– Nem próbálták sikeres kiadványokkal helyrebillenteni a mérleget?
– De igen, így jelent meg a Larousse, amelynek első kötete százezer példányban kelt el. Csak ennek a nyeresége tisztán hatvanmillió volt. Az akadémiai körök persze fanyalogtak, miért kell kiadni a Larousse-t, és én sem állítom, hogy ez a világ legjobb enciklopédiája, viszont anyagilag sikeres volt. Elsősorban a kereskedelemben láttam a kitörési lehetőséget, ezért új boltokat nyitottam, mert a terjesztők bizonyos kiadványokat nem voltak hajlandók forgalmazni. Az Erdélyi szótörténeti tárból a nagy terjesztők nevetségesen alacsony példányban vettek át, viszont a saját boltjaimat köteleztem ezek árusítására. El is keltek. Olyan könyvet, amelyik nincs ott a könyvesbolt polcán, nem lehet eladni. Igyekeztem befejeztetni a sorozatokat. Nagy büszkeségem, hogy a Világirodalmi lexikonból húsz év alatt kilenc kötet jelent meg, az én igazgatásom hét éve alatt viszont újabb tíz kötet, és ezzel be is fejeződött az a sorozat, amelyről mindenki azt gondolta, örökre torzó marad. De az adósságunk ennek ellenére csak nagyon lassan csökkent.
– Ilyenkor szokott következni a felszámolás.
– Ahogy az lenni szokott, először létrehoztak bizottságot, amelyik felülvizsgálta az MTA intézményeinek gazdálkodását. Ugyanis nem csak a kiadónak voltak anyagi nehézségei. Ennek a bizottságnak a vezetője vetette fel, hogy egyáltalán miért van szüksége az Akadémiának saját kiadóra. Sajnos csak ketten álltak a kiadó mellé, Fülöp Géza és Pálinkás József. Jellemző e testület tagjainak naivitására, hogy volt közöttük olyan, aki kifejezetten lelkesedett a kiadó külföldi tulajdonba kerüléséért, azt gondolván, hogy így könnyebb lesz értékesíteni a hazai szerzők műveit a kinti piacokon…
– Az eladáskor pályázatot írtak ki?
– Erről nem tudok. Az MTA nem közvetlenül adta el a holland Wolters Kluwernek a kiadó egy részét. Akkoriban a Capital Rt. a nagy terjesztők adósságának üzletrésszé alakításával is foglalkozott. Mi is próbálkoztunk ezzel, de sem sokra mentünk. Részvényeket bocsátottunk ki, hogy időt nyerjünk, de amikor lejártak a részvények, ki kellett fizetni a részvényeseket, és az adósságállomány még mindig csak mintegy százmillióval csökkent négy év alatt. Ezt ugyan eredménynek tartottam, de nem volt elegendő. Végül, miután az akadémiai grémium döntött a kiadó eladásáról, a Capital Rt. vette meg a cégünket, de úgy, hogy akkor már tudta, kinek adja tovább szinte azonnal. Hogy mennyiért vásárolta meg az Akadémiai Kiadót a Capital Rt., azt velem nem közölték.
– Igazgatóként bizonyára alá kellett írnia az eladást.
– Igen, de ez mind a korra, mind a nemzetközi befektetőkre jellemző módon történt. Egy péntek este az Akadémián elém tették a papírokat. Amikor látták, hogy aláírás előtt átfutom a szöveget, és keresem a szerződésben a vételárat, ezt azonnal letakarták az ujjukkal. Kérdeztem, hogy miért. Nagyon egyszerű, válaszolták. Ha nem írod alá, megnézheted magad.
– A magyar tudományos könyvkiadás két halálos döfést kapott: a rendszerváltás körüli zűrzavart és az elektronikus könyvkiadást.
– A kilencvenes évek előtt a hazai tudományos könyvkiadás fő pillére az Akadémiai Kiadó volt, amely körülbelül a munkák kilencven százalékát jelentette meg. A maradék tíz százalékon osztozott a Gondolat Kiadó, amely elsősorban kiváló filozófiai munkák megjelentetésével jeleskedett, és az Európa Kiadó, elsősorban történeti munkák révén. Ez a rendszer szétesett, és napjainkra nincs vezérhajó. Az Osiris, az Argumentum, a Balassi és a Typotex kiváló tudományos könyveket jelentetnek meg, a Tinta Kiadó pedig szótárakat, és az egyetemek mellett is működnek kiadók, de ezeknek a kiadványai nem kerülnek a szélesebb nyilvánosság elé. Nem az a baj, hogy több kiadó is foglalkozik tudományos könyvkiadással, hanem hogy nem működik a józan ész diktálta munkamegosztás.
– Ez részben a terjesztés problémája is, hiszen a könyvek egyáltalán nem vagy csak igen drágán jutnak el az olvasókhoz.
– Ez a terjesztők tőkeerősségének függvénye. Egy nagyobb terjesztő csak ötvenhárom százalékért vesz át könyveket. Mi megelégszünk ugyan harminchárom százalékkal, s kis tételben is forgalmazunk, de a nagyok szóba sem állnak olyan aprócska kiadóval, amelyiktől nem vesznek át mondjuk legalább hárommillió forintot meghaladó rendelést. Ezek a körülmények rendkívüli módon gátolják a tudományos és ismeretterjesztő könyvek kiadását, illetve drámai színvonaleséshez vezetnek.
– Nem lenne ésszerű egységes piacban gondolkodni, a határon túli vásárlókat is megcélozni?
– Próbálkoztam ezzel, így jött létre a Pallas Akadémia és az Akadémiai Kiadó dunaszerdahelyi boltja. Az elgondolásom az volt, hogy a lényegesen jobb helyzetben lévő Akadémiai Kiadó vállalja magára a kinti terjesztők ideiglenes tartozásait. Vagyis az Akadémiai Kiadó tartozzon a Pallas Akadémia helyett azoknak a hazai kiadóknak, amelyektől könyvet rendeltek, de tőke híján nem tudták azonnal kifizetni. Sajnos azonban annyira gyenge volt a fizetési fegyelem, olyan mértékben nem folytak be a pénzek, hogy hamar kiderült: ez az út járhatatlan. Ma már talán kissé megváltozott a helyzet, és volna ráció ilyenfajta piacbővítésben, hiszen most már működnek a határon túli magyar egyetemek, csak még mindig nagy a különbség a hazaiak és a határon túl élők között fizetőképességben. A barterüzlet meg annyira bonyolult, hogy senki sem vállalja.
– Akkor a hazai tudományos könyvkiadás halálra van ítélve?
– Ezt nem mondom, de rendkívüli módon csökkenni fog a példányszám, ami áremelkedést hoz majd magával. A magasabb árakat pedig még kevesebben tudják megfizetni.
– Ha a szakkönyvek valamilyen világnyelven jelennek meg, esetleg sokkal nagyobb piacra számíthatnak.
– Ez általában nem oldaná meg a művek sorsát, bizonyos humán tudományterületeken pedig elképzelhetetlen a határon túli terjesztés. Ha az állam nem támogatja a tudományos könyvkiadást, lassan el fog sorvadni, és ezzel elvész a magyar tudományos szaknyelv is.
Folytatjuk
origo.hu
Kapu Tibor régi bizonyítványa került elő – meglepő dolog derült ki
