Nem könnyű irodalomtörténetet írni. A Gondolat Kiadónál megjelent új háromkötetes munka – utolsó darabja a könyvhéten jelent meg – első kötete a kezdetektől 1800-ig, a második 1800-tól 1919-ig, a harmadik pedig jelenünkig tárgyalja a magyar irodalom történetét. Létrehozása több okból is nagy feladatnak ígérkezett: leginkább azért, mert el kellett dönteni, hogy milyen formában, milyen hangsúlyokkal szülessen meg a magyar irodalomtudománynak ez a fontos alapműve: vagyis először meg kellett határozni a módszert, szellemiséget és az alapvetést. Talán ezért is telt el negyven esztendő az előző munka, a közismert „spenót”, azaz a hatkötetes A magyar irodalom történetének kiadása óta: az új koncepcióhoz az irodalomelméleti gondolkodásnak is meg kellett újulnia.
Az előszóból kiderül, hogy a mű önmagát a spenóttal szemben határozza meg, de elismeri annak érdemeit. Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztő leírja azokat az újfajta szempontokat, amelyek alapján megszületett az új irodalomtörténet. A „vörös fonállal” ellátott spenóttal ellentétben talán az a legfontosabb különbség, hogy az egyes fejezetek nem hierarchikus rendben, hanem egyenrangúan sorjáznak. A megfogalmazás szerint a munka szerzői „nem ugyanannak a célelvűségnek a szellemében gondolkoznak”. Vagyis mindenki a saját szemléletét érvényesíti, s esetenként egymással is szembehelyezkednek a tanulmányírók.
A spenót kiegyenlített munka volt, egységesített stílussal, egységbe erőltetett eszmerendszerrel és irányzattal, az új mű viszont önálló, egy-egy évszámhoz kapcsolódó fejezetekből áll. A spenót percíz és ellentmondást nem tűrő korszakolását, valamint fogalomrendszerét az új kötetek igyekeznek a múltba száműzni, ennek azonban éppen a tartalom az akadálya: a legtöbb szerző ugyanis éppen a spenót által felállított hagyományon belül gondolkodik (bár akadnak olyanok is, akik éppen ezt a fogalomrendszert, időhatár-kijelölést kérdőjelezik meg tanulmányukban). Ami a kötet legfőbb erénye, éppen az az oka kezelési nehézségének is: a mellérendelések miatt nincsenek hangsúlyos részek, a tanulmányok több esetben is inkább vitaindítók, s előfordulhat, hogy némelyik a későbbiekben kiesik az irodalomtörténet-írás történetéből. A rendszerré építés hiánya miatt megtörténhet, hogy önmagában nem használható az új munka, csupán koros elődjével együtt.
Új és hagyományos szemlélet váltakozik, előbbire példa rögtön az első fejezetben olvasható, és a magyar ősköltészet, ősi irodalom – meggyőzően bemutatott – kutathatatlanságát (vagyis az irodalomtörténeti kánonból elhagyásának szükségességét) bizonyítja. Valószínűleg nagy port fog felverni az első kötetben Horváth Iván tanulmánya is, amelyben a székely rovásírás ősiségét kérdőjelezi meg. S hogy az egyenlő rangú munkák közül melyiket érdemes kiemelni, melyik fontosabb, jobb, mely ítélhető felejtésre – ezt döntse el az olvasó.
(A magyar irodalom történetei, I–III. Főszerk.: Szegedy-Maszák Mihály. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. A kötetek ára: 6000 forint)
origo.hu
Ők az ukrán kémek, akiket Magyarország kiutasított
