Visszatértem

Hogyan lettem ateista
Elsírtam én ezt már nem is egyszer. Ötéves voltam, és a harmadik szomszédunk két fiával jártam minden héten a rókusi templomba. Pista volt a nagyobb, Lacika volt a kisebb. De ő volt a hitbuzgóbb. Darab ideig a nővéremmel jártam másik templomba a belvárosban, ahol ő minden alkalommal elszédült a tömjénfüsttől, úgy kellett hazavonszolnom.
Akkoriban nekem nagy templomnak tűnt a mi kis istenházánk, s nem tudtam bizony, hogy eredetileg még kisebb kápolna volt a helyén. Azt sem tudtam, hogy Rókust Kukoricavárosnak hívták hajdanán, mert valamikor kukoricaföldek feküdtek volt itt, amelyekre rátelepültek a disznóhizlalók. Az a gúnyoló is elveszett már, hogy: Rókus város jó’ csinálja, akolba jár papja, nyája. Merthogy az első kápolna, Szent Rókus kápolnája fából épült bizony (Szent Rókus a betegek gyógyítója volt). Rókus a rosszlányokról is híres volt, valamint arról is, hogy itt telepedhettek le a XVIII. században jött zsidók. A korábban jöttek már a Palánkban laktak, némelyikük virilista is volt. Talán ezért is nevezték el az új kerület egyes részeit bibliai nevekkel: Názáret, Kálvária, Jerikó, de volt itt Róma és Velence nevű rész is. A szegediek ízes névadását a Szűkgatyaszár meg a Tyúkbögy őrizte, ez utóbbi környékén volt az akkori Sár, ma Tündér utca, ahol születtem. Voltak itt juhvágók, tímárok, bocskorosok, szappanfőzők, napszámosok. Az egész városban nem volt annyi korcsma, mint errefelé. Az erkölcs ennek megfelelően igen laza volt.
De térjünk vissza az én kis történetemhez. Ötévesen az ember nem tudja, hogy több besúgó járt akkoriban a templomba, mint hívő a legkatolikusabb magyar városban. Nem tudja, hogy az édesapja állásával játszik, aki egyedül nem volt párttag Szeged tizenkét általános iskolai igazgatója közül. Aki csak névtelenül vagy álnéven fizette az egyházi adót.
A mise után az oltártól jobbra eső sekrestyében imákat és szent énekeket tanultunk. Szerettem, jó hangom volt. Azután jött a kor videója, ami nem volt más, mint a… – mindig angolul jut eszembe először – a slide projector, vagyis a diavetítő. Nem is kevesen ezért jártak a gyerekek közül a templomba. Különben olyan jó kis filmeket láttunk (alul a szöveg, már annak, aki tudott olvasni, de különben valaki, legfőképp az atya, mindig elolvasta a képhez illő szöveget), hogy a jó kisfiú ad a koldusnak alamizsnát, és szerencséje lesz, a rossz kisfiú nem ad, őt meg balszerencse éri.
Egyszer az életben szerettem volna jó helyről nézni a diát, mert a nagyfiúk mindig megelőztek és kiszorítottak, alig láttam valamit. És akkor keresztülrohantam az oltár előtt. Vagyis nem térdeltem le. És akkor a plébános meglátott. És akkor kiűzött a templomból, mint Jézus tette a kufárokkal. Hogy az ilyen ne jöjjön ide többet, azt mondta.
El lehet képzelni azt a szégyent és bűntudatot, ami egy idő után haragot és tagadást szül egy kisfiú szívében. Hogy ezért nem lehettem elsőáldozó, ebből következően bérmálkozó sem, nem fogtam föl. Már nem érdekelt. A dolgok kezdtek roszszabbra fordulni: a nővérem is csak Kecskeméten tudott bérmálkozni, mert ott nem ismerhették.
Vad anyaghívő, vagyis materialista lettem anélkül, hogy felfogtam volna, az anyagnak nincs szüksége arra, hogy higgyenek benne.
Vallások
Azért húsz év fölött már nem olyan ostoba az ember, hogy ne vegye számba az embernél magasabb dolgokat. Erre költők, írók és barátok is tanítottak. Hiszem, mert lehetetlen, mondá Tertullianus. A hit először a filozófia köntösében kopogott az ajtómon, amely mindig nyitva állt a szellemi kalandozások előtt. Először a buddhizmus is filozófiaként fészkelt a szívembe, csak azután lettem a tizenkét iskola közül a legkeményebb, a tibeti buddhizmus híve. Hamvas Bélát már kiolvastam, mire divat lett. Akkor jött a taoizmus, nem kis mértékben Weöres Sándor hatására, meg aztán a kínai utam sok mindent megváltoztatott. Szerencse, hogy rám ragadnak a nyelvek (a mélyen vallásos anyai nagyapámtól kaptam ezt a képességet, nem tettem érte semmit). De voltam én mohamedán (a Korán az egyik legfontosabb könyv, de én itt meg szufista lettem) és a judaizmus hívője is egyben, és persze itt is a nehezebb utat kerestem. Például a Zóhárt, a ragyogás könyvét is szerettem (a Kabbalával együtt), amelyet nem tartanak hitelesnek az Ószövetség hívői és a Talmud követői. Közben az egyetemen, de inkább kívüle megismerkedtem a magyar és más, Ázsiából jött ősvallásokkal, a különböző indián hitekkel és kultúrákkal. Táltosokkal és sámánokkal. De voltam én hindu is.
Talán azt kéne elmondanom, mi nem voltam. Konfuciánus meg sintoista. A konfucianizmus, az csak a kínaiak ruhája. De nem a lelke. A sintoistákban azt becsültem, hogy fából építik templomaikat (lásd Szent Rókus-kápolna), mert ha huszonöt év múlva nem jön egy következő nemzedék, amelyik hisz, hiába építik betonból a szentélyeiket.
Végül is az volt a meglátásom (még a többismeretlenes vallások esetében is), hogy Isten egy és ugyanaz az egy.
A kereszténységről
Miközben a fél világot és egész lelkemet beutaztam, rájöttem, hogy én egy fordított Xavéri Szent Ferenc vagyok. Ő odavitte keletre a hitet, én meg onnan hoztam ide. De a lelkem mélyén éreztem (ez nem tudható), hogy én igenis keresztény vagyok. Csak olyanfajta, aki idegenben látogatja az Isten házát. Először franciául gyóntam Párizsban, a Quartier Latinben, a Saint-Étienne-du-Mont templomban. (Visszafelé jövet: „A Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. / Nem hagytalak el gyönyörű / vad ifjúságom, hangod mintha a tárna / visszhangzana, szívemben szól ma még.”) Egyedül voltam a templomban (miután a negyedénél otthagytam egy iszonyatosan rossz pornófilmet), és az atya azt hihette, hogy lopni akarok. Ehelyett gyóntam. (Persze nem mondhattam meg, hogy nem voltam elsőáldozó. Tehát hazugsággal kezdtem az igazmondást.) Londonban is gyóntam. Amszterdamban, a Szent Miklós-templomban. Aztán San Franciscóban, a légiesen szép St. Mary-katedrálisban.
Minél jobban figyelmeztem a kereszténységre, annál inkább rájöttem egyetemes voltára. (A megveszekedett orosz kommunisták is ellopták a fölépítést, a nemzetközi hálózatot és hitet, csak egy vérbajos senkiházit, Lenint helyezve az Isten helyére.) Miként Tozer írta: Hogyha a szívünk békéjét azzal nyerjük el, hogy nem vesszük magunkra az emberiség jármát, és nem halljuk meg panaszát, lehetünk mi degenerált sztoikusok, de semmi közünk a kereszténységhez vagy a sztoicizmushoz. Camus írta: Míg ha a kereszténység pesszimista az egyént illetőleg, optimista az emberiséggel kapcsolatban. Én pont fordítva hiszem.
Egy katolikus nem lehet pesszimista, mert maga a vallás radikálisan optimista. A kereszténység, azon belül a katolicizmus megtanítja, hogy a szeretet többet ér, mint a szellem és a műveltség.
Aki visszavitt
Az nem volt más, mint Judit költő, író, ójapán szövegek, no drámák és Von Bingen, a nagy német misztikus fordítója, maga is misztikus. Valamikor szerelmes voltam belé, két évig és egyoldalúan. A barátság megmaradt.
Egyszer azt mondja nekem: Mit nyavalyogsz itt évek óta a te meg nem értett kereszténységeddel. Életgyónást kell tenni. Visszamenni a nyájba.
Életgyónást? Ötvennyolcadik évemben?! Igen, mondta Judit.
Ezzel a kérdés eldőlt. Hogy miért jártam én a Pasaréti téren lévő ferences templomba és kolostorba, miközben ötven méterre lakom egy másiktól a Margit körúton, ím, ez a magyarázat. Judit tizenhét éve mindennap Óbudáról (kezdetben talán a Gábor Áron utcából) járt ebbe a templomba és közösségbe. Mindenkit ismert. A lelkem meg elcsöndesült már a mise kezdete előtt.
Azt mondta, hogy Grácián testvér lesz a jó számomra, mert kemény és karizmatikus pap.
A találkozás
Amikor Grácián testvérrel találkoztam, és egymás szemébe néztünk, tudtam, hogy minden rendben lesz. Hogy befogad, akár a többi katolikust. Úgy kell hinni, mint a napfölkeltében: nem azért, mert látom, hanem mert általa látom a többit is.
Olyan évszázadban, ahol a hitet a Szentlélek nélkül akarják elérni keresztények, lassan már Krisztust is kitudnák belőle, a megbocsátást megbánás nélkül akarják elérni, az üdvözülést meg újjászületés, megújulás nélkül, a mennyországot meg pokol nélkül (miként William Booth, az üdvhadsereg megalapítója írta), nehéz szolgálat papnak lenni. De amikor a nálam jó tíz évvel fiatalabb férfi rám nézett, a szemében az volt: jó hírt hozok neked. Ez rám is fért. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy átlát rajtam. A miséi példaértékűek voltak, egyszerűen prédikált, hogy mindenki megértse.
Ettől kezdve minden héten a mise után biblialeckék voltak, nem tett be egy bérmálkozó csoportba. Jól érezte, hogy ezt a lelket külön kell kezelni. Amikor fölhívtam a figyelmét Máté evangéliumának 3 csoda+2 beszéd szerkezetére, csak csóválta a fejét.
Tudod, én író vagyok, mindig a szerkezetet nézem először.
Annyit mondott rá: Hallom, népszerű is vagy, ez nagy felelősség, tudod?
Tudtam.
Eljő a nap
Judit egy rózsafüzért mondott miattam. Sőt Katiért is imádkozott, és fölhívta a figyelmemet, hogy misét kell mondatni érte. Minden misén együtt vettünk részt, sok liturgiai elemet (is) tőle tanultam. Aztán elgondolkodtam azon, hogy aki minden éjjel Jézussal társalog (és le is írja), vajon annak örülnek-e egy gyülekezetben. Örülni kéne.
Nagyon féltem ettől az életgyónástól. Grácián testvér azt mondta, beszéljek a jó cselekedeteimről is.
De amikor több a bűnöm, mint csillag az égen, mondtam. Nagycsütörtök volt, nagy szükség volt rá máshol is. Már harmadszor kopogtak a gyóntatószoba ajtaján. Kirótta a penitenciát. Fölállt, már indult. Egyszer csak megfordult, a csuhája ujjából előhúzta a szentelt olajat. Fejemre tette a kezét, imát mormolt. Együtt mondtunk egy másikat. A homlokomat, a kezeimet megjelölte a kereszt jegyével, és megáldott. Aztán elővarázsolt egy ostyát.
Krisztus teste.
Azonnal odaragadt a szájpadlásomhoz.
Maradj még egy kicsit, mondta. Ne siess. Elmélkedj.
Amikor kimentem a templomból, ugrálni lett volna kedvem. A terhek egy részét otthagytam, valahol.
A bérmálkozás
Ez pünkösd vasárnapjára esett, és féltem, hogy kinevetnek a fiatalok: mit keres itt ez a hosszú, ősz hajú, kövér hippi. De senki nem nevetett rajtam. Azt hittem, lesz harminc bérmálkozó. Voltunk vagy százötvenen. A rokonok, ismerősök, hívek egyszerűen nem fértek be a templomba. Judit ott volt, de megbántódott, hogy férfi bérmaszülőt, jelesül Janót választottam. Janó (akinek a nagybátyja, szegedi püspök lévén, avatta föl a szegedi dómot) eléggé rozoga állapotban volt, de azóta rendbe jött.
Judittal csak két nap után mertem beszélni. Megbocsátott. Nekünk, katolikusoknak ez a dolgunk, sőt kötelességünk. Nincs ellenségem többé.