Coming out

Rossz érzéseim vannak: mintha valakik valahol megint agyafúrt forgatókönyveket gyártanának. Veszélyben a demokrácia! – süvölti napok óta az éterbe az uralkodó média a minapi melegverések kapcsán. Egyetértek: valóban veszélyben van. Csakhogy a veszély nem most kezdődött, hanem legalábbis tavaly ősszel, amikor maga a rendőrség páholta el a védtelen polgárokat az utcán – homo- és heteroszexuálisokat válogatás nélkül. Ugyanez a karhatalom az utcai harcok műfajában nyeretlen kétévesnek mutatkozott. Majd jött egy új vezetői garnitúra nagy dérrel-dúrral, de ugyanazt a totális felkészületlenséget mutatta (összehasonlíthatatlanul kisebb léptékben) a melegfelvonulás alkalmával, mint a tévéostromnál vagy a körúti csetepatékban. Nem számítottak volna az összecsapásra? Ez hihetetlen. Létezik, hogy nem olvassák a sajtót vagy a netet? Már napokkal a széleskörűen beharangozott esemény előtt mindenfelé arról lehetett olvasni, hogy balhéra készülődnek az úgynevezett futballhuligánok. Eszükbe sem jutott, hogy a közvetlen útvonal-biztosításon kívül a mellékutcákban, a kapcsolódó rendezvényeken is megeshet ez-az? Az lett volna a dolguk, hogy előállítsák a garázdákat, bármilyen meggondolásból garázdálkodnak is.
Rendfenntartás dolgában javíthatatlanul konzervatív vagyok: az alkotmányosságot úgy értelmezem, hogy ne verjen meg senki senkit az utcán. A csoportos garázdaság köztörvényes ügy, nem pedig politikai – gondolom, a rendőrségen sincsenek tekintettel a szolgálati beosztásnál a nemi identitásra. (Ha tekintettel vannak, elemi szabadságjogokat sértenek.) Azt egy pillanatig nem vonom kétségbe, hogy mindenkinek joga van törvényes keretek között a nyilvános demonstrálásra (Lendvai Ildikóék kedvenc szófordulatával élve: „utcára vinni a politikát”). Éppúgy joga van homoszexuális honfitársaink magamutogató részének felvonulni, mint ahogy joguk lett volna ősszel a Fidesz híveinek is, ha a kormányzati jósda környékéről nem jeleznek előre soha be nem igazolódott terrorisztikus viharfellegeket. De hogy most azok sápítozzák tele a sajtót, akik az őszi polgárverések idején az „Úgy kellett nekik, minek mentek oda?” jelmondat jegyében kacsintottak össze az erőszakos hatalommal, s hallgattak, vagy álszent érvekkel még igazolták is a kommandós vérszomjat – ez mégiscsak arcátlanság.
Hol van most Morvai Krisztina? – hördült fel az egyik humorosnak mondott publicista, ami fölveti a kérdést: és ő vajon hol volt októberben? (Eltekintve persze az alapfelállástól, miszerint korántsem mindegy: fegyveres erők csapnak-e össze fegyvertelen tüntetőkkel vagy civilek civilekkel.) A teátrális kérdés mögött azonban az rejlik: a liberálfundamentalizmus szerint a meleg vér drágább, mint a hideg vagy a langyos. Márpedig ha a bőrszín szerinti (pozitív vagy negatív) megkülönböztetés nemkívánatos dolog, semmi sem indokolja, hogy az ilyen-olyan nemi identitás világgá kürtölése dicsőségszámba menjen. (Beleértve a macsó villogást is.) Megfigyeltem: a meleg büszkeség helyett mindinkább az anglomán gay pride-ot használják már az elszánt propagandisták is – talán mert Gyurcsányék tolvaj szarka módjára időközben a büszke jelzőt is lenyúlták.
De ha komolyan vesszük – s nem iparszerű provokációnak tekintjük – a homoszexuális-, leszbikus-, biszexuális- és transznemű- (sic!) fesztivált, akkor ennek az identitássportnak se vége, se hossza. Miért épp a hálószoba a kivételezett helyiség? Miért nem a konyha? Talán vonuljanak fel büszkén a vegetáriánusok, a húsimádók, a diabéteszesek vagy a bulimiások is? Vagy a fürdőszobát véve alapul: kérjenek rendőri biztosítást a fürdőkád- és zuhanyozáspártiak is? Jól látható: a részhalmazválasztás messzemenően önkényes; s e felvonulósdi homoszexuális honfitársaink jelentős részét (gyanúm szerint a többségét) kifejezetten zavarja, csak nem kívánják e harsány kisebbséggel szemben exponálni magukat. A büszkeséget a provokációval összetévesztők mintha megfeledkeznének arról: nem ez a rendszer az, amely a homoszexualitást bűncselekménynek bélyegezve szabadságvesztéssel büntette; de még csak nem is az, amely nőtlenségi legényadójával duplán hátrányos helyzetbe hozta a homoszexuális párokat. Azt a rendszert a minap ünnepelte a vezető kormánypárt, Genscherestül és Gorbacsovostul.
Gyanús forgatókönyvet azért emlegettem, mert a kormányzás permanens botránya idején ennek a hatalomnak rendre a kezére játszik a szerepéből kiesett titkosszolgálat. A titokkal pedig szembeállíttatik a nyilvános kiállás, a coming out, aminél képmutatóbb és károsabb gesztust alig lehet kieszelni egy forrongó demokráciában. A homoszexualitását nyíltan megvalló egyént valami totális félreértésből bátor aktivistaként ünneplik, holott csak totálisan lehomofóbozza azt a társadalmat, aminek maga is része. Ez nagyjából ugyanaz a logika, mint a bűnös nemzet, vagy az utolsó fasiszta csatlós. Ha Horn Gyula vallja meg a nyilvánosságban pufajkás kötődéseit, attól egy liberális kénytelen-kelletlen elhatárolódik – érthetetlen, hogy a homoszexuális politikusok teátrális coming outja, amellyel a feltételezett hátrányból nyilvánvalóan előnyt remélnek kovácsolni, miért szalonképes politikai tett. A nemi identitás ugyanis messzemenően magánügy – ha valaki politikai meggondolásból előáll vele, akkor egy sajátos adottságát állítja megengedhetetlenül valami egyéb cél szolgálatába. A legutóbbi coming outot nem akárki: a kancellária személyügyi államtitkára produkálta. Egy kormánytag. Ám olyasvalaki, aki a kormányzat periferikus pontján helyezkedik el – nem csoda, hogy a sajtónak sem igen került eddig a látóterébe. Ha itt befejezi, bocsánatos a bűn a magánélet és a közélet keverésének dolgában. Ám nem fejezte be: interjút adott többek között egy liberális hetilapnak. Nem érdektelen, miként vélekedik közös dolgainkról a hirtelen jött reflektorfényben.
Nos, szerinte „az ellentüntetés szervezett volt, hetekkel előbb lehetett tudni, hogy készül valami. Lehet, hogy a beszédem fokozta a szélsőségesek indulatait, amitől nem érzem jól magam, de sajnos tisztában kell lennünk azzal, hogy tavaly szeptember 19. óta más országban élünk, mint addig. Ha jól megfigyeljük, az Árpád-sávos zászló, az arcok, a szimbólumok ugyanazok voltak most szombaton, mint akkor. Ez egy nem nagy, de hangos és kihívóan viselkedő szélsőjobbos csoport.” Szóval itt vagyunk egy más országban, ahol a személyzeti államtitkár mindenkit arcról ismer – elvégre ezért személyzetis. A szélsőjobbosok meg kihívóan viselkednek, szemben a büszke homoszexuálisokkal, akik „szerények”. S hogy miért a vallomás? „Mostantól egyszerűbb lesz a dolgom: nem kell hazudnom senkinek.” Szép elhatározás, ettől a kormányzattól ugyanis köztudomásúlag idegen a hazudozás. De vajon kitől származott az ötlet; s tudott-e róla a nagyfőnök? „Magam is vacilláltam egy-két hétig, mielőtt elvállaltam a felkérést, és természetesen megkérdeztem a miniszterelnököt.” Aha. Tehát felkérés volt, a legfőbb hatalmi körökkel egyeztetve. Magas rangú munkáltatójának amúgy is tudnia kellett e másságról, elvégre ilyen pozícióba csak komoly átvilágítás után kerülhet az ember. S hogy mit csinál ezután a coming outra felkért államtitkár? „A jövő héttől a kormány személyügyi kérdéseinek reformján dolgozom tovább.” No, hát ez derék dolog. Jól meg kéne ritkítani az állományt, de véletlenül sem a nemi identitás alapján.
Ha karrierszempontból előnyösnek számító coming outra alkalmatlan állampolgárként érdekes a véleményem: én olyan országban, olyan kormányzás alatt szeretnék élni, ahol homoszexuálisnak lenni nem szégyen. De nem is dicsőség.