Különös házasság

Az SZDSZ kezdeményezésére a kormány be kívánja vezetni a „melegházasságot”, és megadni a jogot a homoszexuálisoknak, hogy gyereket nevelhessenek. Közben elfelejtenek néhány egyszerű tényt. Például hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetsége; nem kitalált intézmény, hanem az élet természetes rendje alapján alakult ki. Egyedül a férfi-nő viszonyra igaz, hogy a felek – mily csodálatos – épp annyira összeillenek, mint amennyire különböznek egymástól, mind anatómiai, mind lelki értelemben. A házasság célja ennek az egységnek a megélése, ezáltal utódok nemzése és nevelése. S mert a házasság és a család nem pusztán jogalkotás útján jött létre, az alternatíváját sem lehet rendeletekkel létrehozni. Csak a szélsőséges liberálisok képzelik, hogy jogi eszközökkel megváltoztathatják az élet törvényeit.
– Ha megváltoztatjuk a házasság definícióját, ezzel semmiféle jogegyenlőséget nem teremtünk, csak önkényesen kísérletezni kezdünk a társadalommal: megváltoztatjuk a fogalmak jelentését – írja Ryszard Legutko lengyel filozófus Homoszexualitás mint politikai orientáció című esszéjében. – Lehet definiálni a házasságot úgy is, hogy közeli rokonoknak is engedélyezzük, követelve, hogy ne zaklassák a párokat a vérfertőzési tilalommal. Át lehet definiálni a sakkot is úgy, hogy a játékosok botot ragadhassanak, és fejbe verhessék egymást…” Csakhogy az már nem sakk.
A homoszexualitás, akár a drogfogyasztás, a mai liberálisok számára a szabadság szinonimája. Sőt egyes szószólóik szerint a homoszex felsőbbrendű, mint a heterokapcsolat; feloldja a béklyót, amelybe a hagyományos nemi szerepek kényszerítik az emberiséget. Azt állítják, nincs nagyobb öröm, mint áthágni a természeti és erkölcsi rend korlátait. 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság levette a homoszexualitást a pszichés rendellenességek listájáról, de nem valamely tudományos vizsgálat eredményeként, hanem politikai nyomásra. S bár a liberális tudósok hangsúlyozzák, hogy az emberiség négy-öt százaléka „másnak” születik, erre máig nincs perdöntő bizonyíték. Igaz, ezt az utat többnyire nem „választják”. A homoszexuálisok többsége serdülőkorában veszi észre, hogy a saját neméhez vonzódik. Viszont számos kutatás szerint nem biológiai fátum, hanem a pszichoszexuális fejlődés zavara okolható ezért, kiegészülve a mindenkiben jelen levő, egyesekben esetleg erősebb hajlammal. James Dobson pszichológus írja: „Homoszexuális férfiak százaival beszéltem. Nem találkoztam köztük olyannal, aki azt állítja, szereti és tiszteli az apját.” S nemcsak a családi háttér, hanem a tágabb környezet mintái is befolyásolhatják a szexuális érdeklődés irányát. A melegség eltanulható; gondoljunk a zárt szubkultúrákra – börtönökre, diákotthonokra, laktanyákra –, amelyekben ez a viselkedés úgy terjed, mint a tűz.
Akik a homoszexuálisoknak az örökbefogadás jogát követelik, egyedül a gyermekek (alkotmányos) jogára nincsenek tekintettel: arra, hogy nem szabad megtagadni tőlük az egészséges pszichoszexuális fejlődés lehetőségét. Nálunk kevéssé ismert tény, hogy Amerikában létezik az Exodus nevű szervezet, amelyhez több százezer (!) egykori homoszexuális tartozik. James Dobson állítja: azok a kollégái, akik a homoszexuálisoknak igyekeznek segíteni, hogy helyreálljon a nemi orientációjuk, zaklatásoknak és fenyegetéseknek vannak kitéve.
Legutko szerint nem valószínű, hogy a homoszexuálisok elkülöníthetők mint egységes társadalmi-politikai csoport, akiknek jogokat lehet adni vagy jogokat lehet tőlük megtagadni. Azt hiszem, igaza van. Nem létezik külön homoszexuális világnézet, és az erőltetett identifikációs kísérletek mögött pusztán arról van szó, hogy ki mit művel a hálószobában. Ez pedig nem politikai, hanem magánéleti kérdés. A homoszexualitást a liberálisok rángatják ki az intim szférából a politikai küzdőtérre, rendkívül ízléstelen módon. A liberális pártok ugyanakkor félrevezetik a homoszexuálisokat, politikai fegyverként használva őket. Egyrészt, mert a téma – jellegénél fogva – sokak figyelmét leköti, míg a háttérben maradhatnak az aktuális, ronda politikai mutyik; másrészt, mert a politikai erőtér szinte minden országban kétpólusú lett, s sokan úgy gondolják, hogy az a párt, amely hatékonyan szólítja meg a homoszexuálisokat, két-három százalékos vokstöbblettel számolhat, ami a fej fej melletti versenyben döntő lehet. (E lehetőség szerencsére csak elméleti. Aki feltűnően törleszkedik a homoszexuálisokhoz, a társadalom hagyományosan gondolkodó, nagyobbik részéből veszít támogatókat.)
Nyilvánvaló, a hazai purparlé mögött is ott a figyelemelterelés szándéka. Tessék mondani, most, hogy az ország a szoclib koalíciónak köszönhetően romokban hever, s csonttörésig és vérfakadásig megszorítják a társadalmat, nincs nagyobb bajunk, mint hogy nem házasodhatnak a melegek? Hogyne lenne! Ám a kormány az utóbbi hónapok ádázul szabadságellenes tevékenységével, valamint a legutóbbi, kínos Horn-üggyel alaposan elmaszatolta liberális önképét, s így kihívta azon szabadelvű (és antikommunista) értelmiségi csoportok roszszallását, amelyeket eddig elfelejtett vagy nem tudott megvásárolni. Most fel lehet venni a szabadságharcos pózát. Szetey Gábor államtitkár kimódoltan spontán vallomása nem volt más, mint kezdőrúgás egy újabb politikai meccsen.
Öngól. A Szetey-akció épp azt illusztrálja, hogy a homoszexuálisokat senki nem különbözteti meg hátrányosan nálunk. Tehetnek, amit akarnak. Váltogathatják a partnereiket, vagy lehetnek monogámok. Járhatnak bárjaikba, vagy ülhetnek otthon. Rázhatják a feneküket az utcákon (nagyobb bajokat is látott már ez a város); üzemeltethetnek honlapot, bármilyen állást betölthetnek, lám, akár államtitkári posztot is. Hol a hátrányos megkülönböztetés? Épp ellenkezőleg: az, hogy egy „melegparádé” megnyitóján ott ül a fél kormány, a pozitív diszkriminációt mutatja. Mely társadalmi csoportra fordít ekkora gondot a koalíció? A nagycsaládosok rendezvényein feltűnnek vajon? A mezőgazdaságból élők összejöveteleit megtisztelik a jelenlétükkel?
Legutko írja: „Kitalálták a homoszexuálisok pártját, ahogy egykor kitalálták a proletariátus pártját, és most forradalomra készülnek, arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy sérelmeket szenvedett csoportot képviselnek, és akik minden szimpátia nélkül tekintenek rájuk, azokat mint elnyomókat meg kell akadályozni, hogy befolyásolhassák a közéletet.” Innen nézve azok, akik dobálták és szidalmazták a szombati felvonulás résztvevőit, igen sokat használtak nekik: biztosították nekik az ártatlan áldozat státusát. Nem véletlen, hogy a balliberális fórumok a támadások durvaságáról kiabálnak.
A dolog nem tojásdobálást, nem is politikai hőzöngést, hanem tapintatot és őszinteséget igényel. Hogy homoszexuálisnak lenni mennyi testi-lelki kínlódással jár, arról legtöbbet az érintettek tudnának mesélni; azok, akik fesztiváljaik alkalmával igyekeznek elhitetni önmagukkal és velünk, hogy boldogok – ám ha lehetne, sokan közülük szabadulnának kényszerítő ösztöneiktől. S köztük is elenyésző azok száma, akik házasságra vagy gyerekre vágynak. Fölösleges természetellenes törvényeket hozni a fejük felett. Embertársainkról van szó, akiket szeretettel lehet fogadni, s akiken lehetne segíteni is, ha a változás igényét, akikben ez valamennyire is felmerül, nem égetné ki belőlük a politikai aktuálpropaganda. Talán egy igazán demokratikus (konzervatív) fordulat az ő helyzetükön is segítene.