Most nézzem vagy hallgassam?

Ha azt mondom: Aroldo, hány olvasó kap a szívéhez? S ha azt: szűkebb verzióját Stiffelio néven ismerjük? Pedig nem is rétegzene, Giuseppe Verdi műveit – mert nincs belőlük számolatlanul, mint néhány grafomán elődnél – könynyű nagyjából kézben tartani. Mégis egy momentum dereng: a Stiffelio az összoperai repertoár egyetlenje, amely első képében minden szereplőt felsorakoztat, és meg is énekeltet.
Apropó, kompozíció: nemcsak a trieszti cenzorok alakítottak rajta, Verdi maga is, és ezt követően az utókor is vette a bátorságot. Azonban előkerült 60 ívnyi vázlat, amely a partitúrát visszahozhatta eredeti állapotába, s erre építették a Metropolitan 1993-as előadását.
Itt, ahol a gyémántpatkót nagyothalló – és nagyot adakozó –, szmokingos, ősz-kopasz urak és nejeik népesítik, sikertelen műveknek vagy kosztümös filmek áporodott stíljétől eltérő rendezéseknek nemigen jut hely. Nagy merészség, hogy a legalábbis kétes sorsú Stiffeliót kitűzik: másfél száz évvel korábban biztos bukta volt, most pedig kasszasiker! Mi lehet ennek a titka, mármint Giancarlo del Monaco levendulaszagú rendezésén kívül? Biztos nem a különösen tehetséges szüzsé. Stiffeliót, az üldözött protestáns lelkészt távollétében megcsalja asszonya a család barátjával. Mindenki tudja, a lány apja, de még a cselédség is, s drukkolnak, ki ne derüljön a félrelépés. Márpedig kiderül, és eztán már a kettes számú sablon szerint zajlanak az események. (A gaz csábítót ledöfik, de az asszony megmenekül – sőt, bármily hihetetlen pszichikailag, még házasságuk is.)
A kortárs siker titka inkább az énekesekben keresendő. Domingóban először is, aki sokoldalúságát most reverendában, és általa sosem énekelt szerepben bizonyítja. Komoly, egyensúlyban tartott alakítás: csak a nehéz, koronás csúcspontokon énekes, minden más esetben színész. Vlagyimir Csernov testét Gremin-jelmezbe bújtatták, parókáját liszteshombárba, mégsem sikerült hitelesre öregíteni. Viszont szédületesen énekel: ha behunyom a szemem, orosz erejű baritonjában ott tombol a megszégyenült tábornok apa. A döbbenetesen túlsúlyos Sharon Sweetet ellenben meglátni se szabad, mert lepányvázza a fantáziát. (A művészet nem kilófüggő, de ez már tényleg túlzás.) Rendezője se tud sokat kezdeni vele, ülteti, pedig Sweet spintoszopránja vivőerős, varázsos, nőies, muzikális… James Levine pedig tudomást sem vesz arról, hogy egy poros, többször elvérzett, periferiális helyzetű, levetett operai klisékből, megunt nagyáriaformákból összevarrt darabot vezényel. Mintha legalábbis az Álarcosbált dirigálná, olyan erővel szereti, hogy sikerre vitalizálja a Stiffeliót.
Már csak egy apró szoftveres segítség kéne nekünk, amely Domingo magánjeleneteinél kinyittatja szemünket. A többi is egészen elsőrangú, kiváló – rádióadásnak…
(Verdi: Stiffelio, Deutsche Grammophon DVD, 2007.)