A nagyúr kisregényei

Ady Endre udvariasan lekezelő véleménye, amely szerint Bánffy Miklós erdélyi nagyúr „a legszebb értelmű és úriságú amatőr író”, hosszú időn át lehetetlenné tette, hogy bárki tárgyilagos véleményt mondjon vagy írjon az első világháború előtti és utáni években fontos bel- és külpolitikai posztokat betöltő, művelődéspolitikusnak is kiváló gróf írásairól. Ady mentségére szolgál, hogy nem olvashatta a főispánként, kormánybiztosként, külügyminiszterként és színházi, operaházi intendánsként is nagyszerűen helytálló férfiú fő művét, a legrangosabb világirodalmi mércével is bátran kalibrálható Erdély-trilógiát, amelynek első része 1934-ben látott napvilágot.
De milyen kifogást kereshet és találhat magának a XXI. század irodalomértő magyar közönsége, hogy még ma sem sikerült megszabadítania ezt az 1873–1950 között élt sokoldalú embert az igazságtalan jelzőtől: amatőr? A rendszerváltozás óta anyaországbeli és erdélyi kiadók külön-külön és összefogva, együtt is sorra-rendre adják ki Bánffy Miklós műveit. A képernyőn ismeretterjesztő filmek idézik meg alakját. Történészek méltatják közéleti szerepvállalásait, például a nevezetes botrányt, amely abból kerekedett, hogy IV. Károly fényes koronázási ünnepségébe – kormánybiztosként – Bánffy Miklós „belekomponálta” a frontról jött rokkant katonák menetét. A művészettörténészek díszlettervezői és grafikai munkásságát elemzik (a képzőművészet világába Székely Bertalan vezette be az ifjú grófot), a zenetörténészek pedig arra a merész döntésére hivatkoznak – olykor önmaguk bátorítása érdekében –, amely zöld utat biztosított a Magyar Királyi Operaházban Bartók Béla színpadi műveinek, A fából faragott királyfi című táncjátékának, valamint A kékszakállú herceg vára című operájának. Közgondolkodásunk mindennek ellenére még mindig a műkedvelő arisztokrata megjelölésnél tart, ha Bánffy Miklós neve előkerül egyáltalán.
A budapesti Balassi Kiadó és a kolozsvári Polis mindenesetre minden tőle telhetőt elkövet, hogy legalább a könyvek barátai hiteles képet kaphassanak az életében – irodalmi álneve alapján – hol Kisbánnak, hol pedig – azonos című színművére való tekintettel – Nagyúrnak titulált Bánffy Miklósról. A könyvhétre három kisregényét adták ki a Bánffy-sorozat második köteteként, Milolu címmel. A három különböző korból származó kisprózát, az 1927-ben, Erdélybe való visszatérése után írt Reggeltől estig című novellát, az 1944-es Bűvös éjszakát, valamint a címadó elbeszélést egyetlen testetlen „főszereplő” kapcsolja össze, a zene. (Bánffy Miklós mindennapjaiban sok egyéb mellett a muzsika is meghatározó volt, kortársai tehetséges zongoristaként és zeneszerzőként tartották számon.) Hősei a zene bűvöletében és rabságában élnek, gondolataikat és tetteiket egyaránt a zene iránti tisztelet és elragadtatás irányítja. A címadó elbeszélés, az 1949-ben, a teljes kifosztottság és mellőzöttség évében írt, könyv alakban most először napvilágot látó Milolu alakjaiét egy titokzatos bűntény is, amelybe Itáliát járó szerelmes magyar turistaként szinte véletlenül keverednek bele. Bánffy Miklós, mint levelezéséből megtudható, a Miloluval életében először próbálkozott bűnügyi történettel. Nem Agatha Christie legjobb magyar tanítványaként. Ami őt igazán izgathatta, az a nagyobbrészt olaszok közt játszódó cselekmény hátterének, a fasizálódó Itáliának az ábrázolása. No meg annak a magyar – leginkább női – leleménynek a bemutatása, amely még egy nemzetközi bűnszövetkezet fondorlatos gaztettein is képes győzedelmeskedni annak ellenére, hogy a hivatalos bűnüldöző szervek – általában és szokás szerint – a gengszterekkel tartanak, és eszük ágában sincs segíteni a bajba jutott, ártatlan világvándorokon.
Bánffy Miklós, minden jel erre mutat, amikor már minden romba dőlt körülötte, gondűző foglalatosságnak szánta a Milolut, a mélylélektan írott és íratlan szabályai szerint mégis belekerültek azok a párhuzamok, amelyeket saját 1949-es környezete és az ember- és törvénytelenség útjára lépő Itália között vélt felfedezni. Figyelmeztetés is lehetett volna a Milolu, ha még 1949-ben eljutott volna az ember- és törvénytelenség rendszerébe gyanútlanul besétáló magyar olvasókhoz. Figyelmeztetés lehetne ma is. Ha másra nem, hát arra, hogy van egy történet, amelyből hatásos bűnügyi filmet lehetne forgatni. Egy sikeres film talán meghozná végre az elismerést az író Bánffy Miklósnak is.
(Bánffy Miklós: Milolu. Balassi Kiadó, Budapest, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007. Ármegjelölés nélkül)