Cserkészliliom

Amikor 1907-ben a búr háború hőse, az ötvenesztendős Robert Stephenson Smyth Baden-Powell huszonkét fiúval tábort ütött a Brownsea-szigeten, maga sem gondolta, hogy világméretű mozgalmat indít el. Tapasztalatait egy évvel később nyomtatásban jelentette meg Scouting for Boys (Cserkészet fiúknak) címmel. Az olcsó füzeteket pillanatok alatt elkapkodták, majd egy éven belül ötször újranyomtatták. A cserkészet ekkor indult diadalútjára.

Tagadhatatlanul összefüggött a kezdetek sikere a világszerte jelentkező szociális problémákkal, az urbanizáció nehézségeivel és a kortársak által sokszor dekadensnek minősített korszellemmel. A századelő iskolarendszereinek többsége nem volt alkalmas arra, hogy kiaknázza az életkori sajátosságokat, a kamaszodó fiúk érdeklődési körében és fizikai igényeiben rejlő pedagógiai lehetőségeket. Ez a probléma világszerte és rendkívül széles körben mutatkozott, de különösen érintette a családi ellenőrzés nélkül kallódó nagyvárosi gyerekeket; akik eleve a roszszabb szociális helyzetben tengődő munkáscsaládokból kerültek az utcára, majd oktatásuk és szocializációjuk hiányosságai miatt felnőttkorukban szükségképpen újratermelték a szegénységet.
Baden-Powell a Brownsea-szigeti táborozáshoz tudatosan toborzott különböző társadalmi rétegekből származó gyerekeket, az elit iskolák növendékei közül éppúgy meghívott fiúkat, mint az egyszerű gyári munkások gyermekeinek köréből. Az alapító igazi nagysága és eredetisége épp e rugalmasságában mutatkozott meg: a cserkészet mindenkire érvényes és megkövetelt alapelvei, eszméi mellett figyelembe vette az egyéni teljesítőképességet, sőt később a földgolyó távoli országaiban alakuló csapatok a nemzeti és a vallási sajátosságok megőrzésének céljával jöttek létre. „Bi-Pi”, az anglikán lelkész fia olyan mozgalmat indított el, amelyben a vallási türelem érvényesült, s amelynek világméretű elterjedése különösen alkalmassá vált a testvériség eszméjének terjesztésére.
A cserkészet rendkívül szerteágazó területei eleinte természetesen következtek Baden-Powell gazdag személyiségéből, a fiatalok iránti nyitottságából és sokféle tehetségéből. Nem polihisztor volt, hanem jó értelemben vett műkedvelő: zongorázott, hegedült, amatőr színielőadásokon vett részt, festett és rajzolt, de a fontosabb a természet megfigyelése, a terepen való tájékozódás volt számára. A viktoriánus Angliában szokatlan módon már gyermekként is különös kalandokban vett részt testvérével: egy nyári szünetet felhasználva kenuval eveztek a Temze forrásvidékéig; egy másik alkalommal Dél-Anglia partjait csónakázták körül. Eközben persze meg kellett tanulniuk a teljes önellátást, a térkép segítségével való tájékozódást és a veszélyek kivédését. Bi-Pi gyermekként nem valami különleges, éltanuló csodabogár volt, sőt kamaszodva erősen leromlott tanulmányi eredménye. Így aztán, amikor a középiskola után Oxfordban akart tovább tanulni, próbálkozása nem járt sikerrel, viszont azonnal felvették a sandhursti katonai akadémiára. Így lett a katonai ranglétrán egyre magasabbra jutó tiszt, akit 1907-ben altábornaggyá léptettek elő.
Ekkor már erősen foglalkoztatta, hogy Aids to scouting (Útmutató felderítőknek) című katonai kézikönyvét nemcsak a hadseregben használják: ifjúsági vezetők ennek a segítségével tanítják meg fiúknak az erdőben tájékozódás tudományát. A búr háború idején felfigyelt arra, milyen könnyen lehet fiataloknak elmagyarázni a tájékozódáshoz, táborzáshoz szükséges tudnivalókat, így nagyon kézenfekvő volt, hogy e megfigyeléseit a gyakorlatban, vagyis a polgári életben is ellenőrizze. A siker hatalmas volt. Nem zárkózhatott el eszméinek terjesztésétől, mozgalmának intézményesülésétől, jóllehet kezdetben ellenérzései voltak e folyamattal kapcsolatban. Ha továbbra sem vigyáztok, szervezet is válhat az elgondolásból, és ha lesz egy szervezet, mindennek vége – mondta. Amikor azonban szembesült azzal, hogy a szerveződés elkerülhetetlen, maga utazta be az egész világot, hogy terjeszsze nézeteit.
Magyarországra viszonylag hamar eljutott a cserkészet, de a kezdet nem volt egyszerű. Baden-Powel az 1911-ben megjelent Révaiban még úgy szerepel, mint a németellenes angol katonai vezetés egyik fő alakja, aki 1908-ban elmondott harcias beszédében Németországot jelölte meg Anglia legfenyegetőbb ellenfeleként. Érthető, hogy a századelő ifjúsági mozgalmai közül sokan a poroszos fegyelmet követelő Magyar Őrszem Szövetséget támogatták a demokratikusabb cserkészettel szemben. Bi-Pi nézetei és módszere azonban szinte azonnal ismert lett, eleinte csak szűkebb körben – 1909-ben a nagybecskereki gimnázium értesítője ismertette részletesen az előző évben megjelent Scouting for Boys című könyvet –, hamarosan azonban sokakhoz eljutott a cserkészet eszméjének lényege. A Magyar Cserkészszövetség 1912-ben alakult meg, s a Magyar Őrszem Szövetséggel való rövid, de erős rivalizálás után a két szervezet összeolvadt Magyar Cserkész–Őrszem Szövetség néven. Igazából nem öszszeolvadás történt, hanem a cserkészet olvasztotta magába a másik ifjúsági mozgalmat, minek következtében a hosszú névből hamarosan eltűnt az őrszem szó.
Az első világdzsemborit Londonban rendezték 1920-ban, amelyen azonban Magyarország, bár kapott meghívót – az első világháború többi vesztes államával együtt –, nem vehetett részt. A háború amúgy is visszavetette a hazai cserkészmozgalom fejlődését, hiszen a cserkészvezetők javarészt bevonultak katonának, s a tagok száma a háború végére 3000-ről 1800-ra esett vissza. Igazából csak 1918-ban tudott ismét működni a Magyar Cserkészszövetség, ám ekkor sem sokáig, mivel a tanácsköztársaság vezetői veszélyt éreztek az ifjúsági mozgalom működésében. Betiltás helyett megkísérelték a hazai cserkészet átalakítását, méghozzá a diktatórikus módszerekre jellemző otrombasággal. Hogy ki dolgozta ki a részleteket, sajnos nem tudni, pedig érdekes lenne, hiszen 1946-ban hasonló dolgok történtek.
A tanácsköztársaság közoktatási népbiztossága értekezletet tartott, amelyen utasították a hazai cserkészet képviselőit, hogy milyen módon alakítsák át az őrsöket, rajokat és csapatokat. Elrendelték, hogy a cserkészek ezentúl öt ujjal tisztelegjenek, ami – szerintük legalábbis – azt jelentette: „Öt világrész proletárjai, egyesüljetek!” Amúgy a cserkészet megnevezést megszüntették, helyette az úttörő névalakot rendelték el. A régi cserkészcsapatokat arra kötelezték, hogy vegyék föl valakinek a nevét a nemzetközi munkásmozgalom haladó személyei közül (Marx, Engels, Lenin).
E rövid, komikus közjáték után jött el a hazai cserkészet aranykora. Az új vezetők, Ravasz Árpád, Sík Sándor, majd Witz Béla sokat tettek a szervezet felvirágoztatásáért. Gróf Teleki Pál hazai főcserkésszé választásával befolyásos pártfogóra is találtak, és az ország vezetői számára sem volt kétséges, mekkora szükség van erre az ifjúsági szervezetre a háború és az elcsatolások utáni pszichés és gazdasági traumában. Különleges egység látszott megalapozódni: iparostanoncok és egyetemisták, középiskolások és munkásfiatalok álltak be cserkésznek, és ez a sokféleség csökkentette a társadalmi feszültségeket. Megszervezték a kiscserkészetet, 1922-ig pedig a Magyar Cserkészszövetség keretein belül működött a leánycserkészet. Ezután, 1922-től a háború utáni elzártságot megtörve már külföldre is utazhattak magyar cserkészek. A 18. számú Lóczy-csapat fúvószenekara látogatott Angliába – Teleki Pál költségén. Az ez év nyarán Párizsban tartott cserkész-világkonferenciára is utazott egy kisebb magyar küldöttség Sík Sándor vezetésével; 1924-ben a koppenhágai második nemzetközi cserkésztalálkozón a magyar csapat a harmadik helyet szerezte meg – harminchárom ország cserkészei közül – Anglia és Amerika mögött.
Az első tisztképző táborok, a hárshegyi Cserkészpark, a Központi Vízitelep a szervezet dinamikus növekedését mutatták. A legnagyobb hazai siker a gödöllői világtalálkozó megszervezése volt 1933-ban, melyen ötvennégy nemzet 26 ezer képviselőjét fogadták.
A cserkészet azonban minden sikere ellenére sem tudott teljes ifjúsági integráló erővé válni. Koszterszitz József, a kor ifjúsági-spirituális irodalmának ismert alakja így fogalmazott az 1942-ben megjelent A diadalmas cserkészliliom című könyvben: „Hibázott a cserkészet abban, hogy eredeti vágányán megmaradva nem építette ki a mozgalmat hasonló erőssé a sokkal jobban reászoruló tanoncfiúk világában, az egészen magára hagyott falusi parasztfiúk között, és a nagyváros utcáinak kis páriáit, az élet ide-oda sodorta utcagyerekeket még mindig nem fogta öszsze.” Mindez persze túlzás, de tagadhatatlan, hogy az ország összes ifjúságpolitikai és szociális nehézségét nem tudta kezelni a cserkészet.
Annál kevésbé, mivel a második világháború közeledtével a magyar cserkészet is egyre inkább politikai szándékoknak lett kiszolgáltatva. Gróf Teleki Pál halála intő jel volt a magyar cserkészvezetők számára. 1942-ben Palló Imre nyilas országgyűlési képviselő követelte a parlamentben a leventeszervezet és a Magyar Cserkészszövetség egybeolvasztását, és bár ez nem sikerült, jól láthatóvá vált a szervezet kiszolgáltatottsága.
Ahogyan Kun Bélának, majd Rajk Lászlónak, úgy Szálasi Ferencnek is útjában volt a Magyar Cserkészszövetség, és ha nem kezdődik meg a körülzárt Budapest ostroma, alighanem át is alakítja a szövetséget Hungarista Őrszem néven.
A cserkészszövetség azonban csak néhány hónapos haladékot kapott: 1946-ban Rajk László belügyminiszter vizsgáltatta felül a működését, majd július 4-én – a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületével (KALOT) együtt – fel is oszlatta a szervezetet. Ezzel megkezdődött a civil társadalom elleni legnagyobb támadássorozat: hamarosan több mint 1500 társadalmi egyesületet tiltottak be, többnyire nevetséges, koholt vádak alapján. Megkezdődött a társadalom marxista elvek alapján történő átalakítása.