Egy hét Sziget

Sok vagy kevés az az egy hét? Isten a Szentírás és a kreacionisták szerint egy hét alatt teremtette meg a világot, igaz, reklamációra volna ok. Az ember fogazata például nem épp remekmű, könnyen romlik, csakhogy nem a fogáért szokás a homo sapienst szeretni, már ha szokás szeretni egyáltalán.
Egy hét a Szigetből sok vagy kevés? Én a Hír TV-sátor arcaként mindennap kimentem oda, úgy 16 órától 23 óráig kint tartózkodva. Hazamenős karperecem volt, nem ott alvós. A Fővárosi Állat- és Növénykert párducketrecébe is hazamenős jeggyel jártam vissza anno dacumal, de rég is volt ’89… Hiába, már csak ez az én stílusom. Szeretek ott lenni, és szeretek hazatérni. Hazaszerető és otthonkedvelő ember lévén.
Sok vagy kevés egy hét Sziget? Hazudhatnám, hogy ez alatt az egy hét alatt sikerült újjáteremteni magam. Hogy ez a Genezis nagyhete volt. Az eredeti nagyhét után egy világ maradt hátra, míg a Sziget-hét után: szemét, bűz és káosz. Amit a reális térben a Sziget létrehoz, az egy nomád embertábor nyoma. Nem maradandó nyom, hisz a természet jövőre kiheveri, jönnek a Toi-Toi-okért a trélerek, romeltakarításban amúgy is nagyok vagyunk.
A Sziget ökológiai mellékhatásait kiemelni a Sziget mint mini világegész hatásai közül persze demagógia. Nincs olyan, hogy ne születne környezetvédő publicisztika egy nagyobb rendezvény után. Az ügyeletes környezetvédő publicisták a Live Earth-koncert után is megszülettek, odafigyelve a nagy filantróp felbuzdulást övező szennyre. A környezetvédelmi publicisztika, ha fogalmazhatok így, a nagy buli afterpartyja, spirituális macskajaj, akkor tehát: miau.
Amit elmúlta után a Sziget egy gondolkodónak adhat, az nem más, mint az alternatíva elleni védettség. Az alternatívaszkepszis. Amikor buli van, segélykoncert van, Sziget van, akkor az alternatív állapot elkülönül a hazamenő, immár mainstream állapottól, s utóbb épp az árulkodó nyomok: a kólás üvegek, műanyag flakonok és eldobott prospektusok által le is leplezhető, hogy valójában nem is volt alternatív. Semmiben sem volt tisztább, szellemibb, társadalmilag tagolatlanabb és kevésbé üzleties, mint az a bizonyos másik világ, ahová hazamegyünk.
A társadalmon kívüli lét megtévesztő, hamis, hazug volta ilyenkor legalább látható, s aki akarja, leleplezheti, hogy a nagy tudatmódosult állapot is csak egy pláza, tehát társadalmon belüli lét. Senki sem menekülhet, mert a menekülési útvonalak is már réges-rég koncesszióba lettek adva.
Mindez kevésbé feltűnő, amikor a vigaszág folyamatos. Amikor permanens a buli. Permanens forradalom, permanens buli? Állítsátok meg a Földet, le akarok szállni róla! Ha vég nélkül tart a happening, a happy, akkor kevésbé feltűnő, hogy itt lényegileg iparszerű vigasztalás folyik. Hogy hovatovább az alternatíva legalább akkora iparág, mint az, amit ellenpontozni, túlhaladni kíván. Egy mechanizmus, két Janus-arc. A Sziget, a teremtés nyolcadik napján, a maga sivár szennyesével hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy a Heti hetes-időszakban is ráébredjünk a nyugtató árára. Mindaz, ami a fogyasztói társadalom spirituális ellenzékeként szeret megmutatkozni, valójában „kormánypárti”, a fengsujtól a New Age-ig, a környezetbarát ipartól az egészséges táplálkozásig. Business as usual, avagy Norbi nem kevésbé hamburger attól, hogy fogy. A fogyasztói társadalom, önsúlyunk fogyasztását is beleértve, ma még egyetemleges rendszer, melyen az antiglobalisták és alternatívok által ütött rések csak látszólagosak. Huhh, csak sikerült! A teremtés nyolcadik napjára elkészült a kötelező zöld publicisztika. Macskajaj, minyau.
Az ökológiai és globálfilozófiai vonatkozások mellett, persze, ne tagadjuk, van a Szigetnek kevésbé elvont, politikai aspektusa is. A Sziget mint „feeling” nyilván nemcsak az Óbudai-sziget és a világgazdaság egészében, hanem a magyar kultúra egészén belül is elhelyezkedik valahol, konzervatív emberek szerint éppenséggel a bal négyes, avagy ballib négyes páholyban.
A nemzeti, keresztény, konzervatív, polgári közösség számára a Sziget hosszú ideig maga volt az inferno. A fertő. A botrány. A skandalum. A kultúrmocsok. Woodstock után több évtizeddel is sikerült felháborodni. Nem is oly rég Tarlós István, ma a Fidesz emblematikus figurája, óbudai polgármesterként a melegsátor ellen kampányolt, s nem lett volna ellenére az sem, ha a Sziget technikai okok miatt úgymond elmarad. 2007-ben, most a Fidesz másik, nem kevésbé emblematikus vagy talán Tarlósnál is emblematikusabb alakja, Rogán Antal felszabadult lelkű szigetlakóként kötött buliesküvőt kedvesével a bulvársajtó nagy örömére. Rogán kétszeresen is átlép a Rubiconon, hisz jobboldali közszereplőként szigetelt, s a magánéletét integrálta a közszférába. Ezt eddig csak sztároknak volt szabad megtenniük.
Summa summarum, változnak az idők, s mi is változunk velük. Ma már egyre többen felismerik, hogy a Sziget az országimázs integráns része. Az, ami sok száz millió forintért a különböző turisztikai főosztályoknak s a nagyérdemű Tony Curtisnek nem sikerült, a Sziget projektnek sikerült. Sok tízezer fiatal fejében tették rá Magyarországot a térképre. Évente tízezrek, angolok, franciák, németek főképp, tapasztalataim szerint, távoznak a Szigetről úgy, hogy Magyarország trendi hely, a magyarok nyílt szívű, jópofa, európai emberek. Aki „csak” Budapestre jön, annak kevésbé garantált ez az élmény.
A kultúrpolitika sznob korifeusainak célszerű volna megbarátkozniuk a spontán prókátorokkal. Ilyen prókátor a Sziget vagy épp a Nox együttes. A kérdés, hogy miért mi eszünk pizzát és nem az olaszok pörköltet, a kérdés, hogy miért mi táncolunk ír népzenét s nem az írek magyart, a kultúrpolitikailag nem kitalált jelenségeken keresztül tehető fel hitelesen. Puskás Öcsit sem találták ki – kár, hogy a kegyetlen sors miatt csak betegségében s halálában talált haza.
Úgy tűnik, a modern jobboldali média is kezdi megérteni, hogy a „splendid isolation”, a szellemi skanzen nem a legjobb válasz a kor által a hagyományhoz intézett kihívásra. A skanzen kiszolgáltatottabb a turisták fényképezőgépének, mint a világlátott tradíció. Meglehet, hasonló indítékoktól vezéreltetve van jelen a Hír Televízió immár második éve a Szigeten. A Hír TV nem a Magyar Szigetre ment ki. A könnyebbik út azok közé menni, akik úgyis egyetértenek velünk. Horn Gyula nem véletlenül rajong a lakossági fórumokért. Egy televíziónak avagy egy művésznek azonban nem politikus módjára kell elmenni a „nép” közé, hanem inkább apostolként, ha már. Vagyis oda kell menni, ahol nem garantált a siker és nem eleve adott az egyetértés.
Korunk egyszerű, analfabéta pásztorai a bulvársajtó lelkes olvasói és a valóságshow-k lelkes nézői. Avagy épp a technozenére táncoló, fehér vudu elvarázsoltak. Attól, hogy a sznob értelmiség nem vesz tudomást értékrendjükről és életérzésükről, az még létezik. S ami ennél fontosabb, ezek az emberek is léteznek – hús és vér. Ha valaki beszélgetni kíván velük, szólni kíván hozzájuk, akkor ott kell megszólalni, ahol az hallható, olvasható vagy látható. Ott kell látszani, ahol a kép van. A bulvársajtóban, a kereskedelmi csatornákon, a Szigeten. És persze nemcsak ott, hanem a nívós folyóiratokban s a könyvekben is. Aligha véletlen, hogy a melegtársadalom mellett a Szigeten a római katolikus egyház is képviseltette magát. Egyedül csak a nemzetiszín és Árpád-sávos zászlók hiányoztak a sokszínű kavalkádból. Bizony, bizony a sokszínűség a szivárvány ellenére is fokozható.