Elveszett Istenes énekek

Számmer Mihályné született Walner Klára, a hat gyermekével fiatalon megözvegyült nyomdászfeleség néhai férje után két nyomda gondját-baját is megörökölte. A veszprémi kevesebb vesződséggel járt, mint a székesfehérvári; ez utóbbi ugyanis új alapítás, leányvállalat volt, s csak férje halála után több hónappal, 1806 augusztusában kapta meg a zavartalan működéshez szükséges királyi engedélyt. A városi magisztrátus ugyan kedvezően bírálta el Számmer Mihály nyomdaalapítási kérelmét, ám három pesti nyomdász – Landerer Mihály, Trattner Mátyás és Patzkó Ferenc – panasziratot nyújtott be a helytartótanácshoz, akadályozná meg, hogy a szűkös piaci lehetőségeket egy újabb nyomda megnyitása tegye még nyomorúságosabbá számukra. A helyzet végül kedvezően rendeződött Számmer Mihály számára, ám az ellenérdekelt pesti nyomdászok nem adták fel a küzdelmet, és ezúttal egyenesen a királyhoz, I. Ferenchez fordultak jogorvoslatért. A helytartótanács pedig a király utasítására csak egyetlen nyomda működtetését engedélyezte Számmer Mihály számára, így a fehérvárit 1805-ben a város bezáratta. Számmer azonban tovább harcolt igazáért, érvelése szerint elsősorban a város és az egyházmegye igényeinek kielégítésére alapította nyomdáját, az tehát nem veszélyezteti a pesti nyomdászok tevékenységét. A többéves huzavona után végül meg is érkezett az engedély, de ezt a nyomdaalapító már nem érhette meg.
Székesfehérvár első nyomdája csak lassanként tudott megerősödni, még 1817-ben is meglehetősen szerény körülmények között működött. A hazai piac szűkös keresletéhez mérten valószínűleg csakugyan túl sok volt a mintegy negyven nyomda működése. A magyarországi könyvnyomtatók névsorát és rövid jellemzését közzétevő Trattner János Tamás – a székesfehérvári nyomda bezárásáért készített beadványt tevő Trattner Mátyás fia – így írt a fehérvári Számmer-nyomdáról: „Csupán csak váltó munkákat nyomtattat; tart 1 szedőt, 1 nyomtatót; esztendőn által feldolgoztat 20 báll papirost.”
Így festett a kis vállalkozás abban az évben, amikor a huszonhárom esztendős Számmer Pál átvette édesanyjától a vezetését. A nyomdavezetővé előlépett fiatalember hamarosan meg is nősült, a közelben lakó Czepf Zsuzsannát vezette oltár elé, esztendő múlva pedig megszületett János nevű fiuk. Számmer Pál, hogy teljes jogú lakója legyen a városnak, nyolc forintot fizetett, s a váltság ellenében székesfehérvári polgárnak tekintették a veszprémi születésű nyomdászmestert. A nyomda lassú gyarapodásnak indult.
Az 1833-as esztendő azonban alighanem a kevésbé sikeres esztendők közé tartozott; mindössze tizenkét nyomtatványuk ismeretes, bár néhány kisebb, lappangó kiadvány még előkerülhet. Az egyik ilyen meglehetősen ritka nyomtatvány, egy nyolcadrét alakú, 124 oldalas kis énekeskönyv nemrég bukkant fel egy imakönyv-kolligátumban. A kötet első darabja egy Raschauban nyomtatott német munka Erhebung des Geistes zu seinem Schöpfer címmel, vélhetően a XIX. század első feléből. A kötet előlapján II. Ferdinánd keresztjét ábrázoló metszet látható. A kötet második darabja Számmer Pál székesfehérvári nyomdájának 1833-as kiadványa. Címe: Istenes énekek az esztendőnek minden részeire alkalmaztatva – A’ Keresztény Katholikus Hívek’ számára. A kötet gyűjtője, szerkesztője ismeretlen, s a kis imakönyv egyházi engedélyt sem tartalmaz. Kizárólag magyar nyelvű énekek kotta nélküli szövegeit olvashatjuk benne. Nagy hazai könyvtárainkban nincs belőle példány, és a Számmer nyomdászcsalád történetét feldolgozó kitűnő monográfiából és bibliográfiából, Frigyik Katalin közelmúltban megjelent munkájából is hiányzik.
A vékony kis imakönyv tagadhatatlanul a fehérvári Számmer Pál nyomdájából került ki, a címlap tipográfiája különösen hasonlít az Istenes ének című 1835-ös kisnyomtatványra. A kötet szerkezete egyszerű: előbb a szentmiséhez kapcsolódó énekek találhatók benne, néhány Mária-ének, majd az egyházi év jelesebb alkalmaira valók, ezt követően a nevezetes szentek ünnepeinek énekeit olvashatjuk, később különféle alkalmi énekeket – háború vagy aszály idejére írt imákat, halotti énekeket, litániát és antifónákat. Az Árpád-házi szentek közül egyedül Szent István szerepel benne, igaz, ő két énekkel is.
A kolligátumhoz egy üres ívet is kötöttek, amelyet egy hajdani könyvtulajdonos arra használt föl, hogy a gyakran szükséges magyar és latin énekek szövegeit leírja; nagyobbrészt olyanokat, amelyek hiányoznak az Istenes énekekből, de néhány megegyezés is van a kézzel írt bejegyzések és a nyomtatott kötet között. Az ismétlés nem ok nélküli, hiszen a kötet végére latinul jegyezték fel Aquinói Szent Tamás úrnapi himnuszát, a Pange linguát, amely a kötetben csak magyar fordításban olvasható. Ezt követi az Oltári Szentségrűl című kilenc versszakból álló ének, amely nagyon hasonlít két ma is használatos katolikus népénekre – refrénje a Haydn által szerzett freiburgi Magnificat refrénjének magyar változatára –, de a szótagszámeltérések miatt mégsem nevezhetjük teljesen azonosnak: „Itt jelen van Jézus a szelíd Bárány. Tisztellyük s imádjuk ditsérjük mondván /: Szent Sz. Sz. vagy Mennyben Sz. Sz. Sz. a földön. Jezus ember és Isten, az Oltári Szentségben.” Valószínűleg közismert, nyomtatásban is megjelent ének szövege lehet ez, amelyet az ivánci búcsújárók kéziratos énekeskönyvébe is bemásoltak a XVIII. század második felében.
Ezt követi A’ Kereszt járo napokon címet viselő, öt versszakból álló sántikáló versezet: „Jo barát barátjához jőtt, Fél éjjelkor kenyerért, / s mivel szüntelen könyörgött, ada’ néki mennyit kért, / Isten a mi jó barátunk Ejfél a nyomoruság. / Ha ebben hozzá kiáltunk, haljuk mit mond ez joság.” Végezetül egy Ave Maria-parafrázis és két litánia utáni magyar nyelvű ének található az utólag kötetbe kötött lapokon.
Valószínűleg sem a nyomtatott könyv, sem a hozzáírt énekek nem unikálisak, bár az Istenes énekekből mind ez idáig nem került elő példány. Talán nem is meglepő, hogy szinte valamennyi elkallódott, különösen annak fényében, hogy a nyomdaalapító Számmer Mihály – pesti konkurensei ellenállásának megtörésére – a helyi igények kielégítésének szükségességével érvelt nyomdaalapítást kérvényező beadványában. Még a városi magisztrátustól is beszerzett egy igazolást érvei alátámasztásához. Lehetséges, hogy egy ideig fia is óvakodott nyomtatványaival az ország távolabbi vidékeire eljutni. Így a fehérvári nyomda szerényen, de háborítatlanul működhetett. Csak az utókor dolga lett nehezebb, hiszen a szűkebb piacon értékesített s így kevesebb helyre eljutó kiadványok fennmaradásának valószínűsége lényegesen kisebb, mint az országszerte árusított könyveké.