Határviták: ördögi részletek

Horvátországnak Magyarország kivételével minden szomszédjával területi vitája van. Szlovéniával is, Bosznia-Hercegovinával is, Szerbiával is, Montenegróval is.
Addig, amíg ezek a határok belső határok voltak, semmi gond nem volt velük. Nem volt ugyanis jelentőségük. Nem számított a felségvizek határa, nem számítottak a dunai szigetek, árterületek, sem a tengerbe nyúló keskeny földnyelvek, hogy példákat említsünk. A szuverenitást a szövetségi állam gyakorolta.
A nemzetközi közösség azért ragaszkodott ahhoz, hogy ezek a belső, közigazgatási határok váljanak nemzetközivé – pontosan úgy, ahogy vannak –, mert úgy vélte, elkerülhetők lesznek a területi viszályok. Robert Badinter francia politikus volt annak a bizottságnak az élén, amely megállapította, hogy Jugoszlávia a meglévő köztársasági határok mentén hullott szét. (Szlovénia mellesleg éppen őt hívná segítségül, hogy igazságot tegyen Ljubljana és Zágráb határviszályban. A két ország közötti határvonal ugyanis három helyen is vitatott.)
Ám nem volt elég annak kimondása, hogy a belső határok váljanak országhatárokká, hiszen ezeket a határvonalakat sohasem rajzolták be részletesebb, 1:5000 arányú térképekre. Mert éppen a részletekben bújik meg az ördög. Mind Szlovéniának, mind Horvátországnak megvan a saját maga által helyesnek tartott, ám egymást nem fedő határvonala, s mindkettő ehhez tartja magát, ezért nem ritkák az incidensek a Murán például vagy a Pirani-öbölben, de másutt is. Horvátország csak a tengeri határ rendezését kezdeményezte (Szlovéniának jelenleg nincs kijárata a nemzetközi vizekre), Ljubljana azonban a szárazföldi határ teljes hosszát is tárgyalások témájává tenné.
A horvát–boszniai határt 1999-ben Szarajevóban rendezték. Legalábbis akkor úgy tűnt. Franjo Tudjman horvát és Alija Izetbegovic boszniai államfő írta alá az erről szóló okmányt, amelyet ideiglenes alkalmazásra léptettek akkor életbe. A legismertebb probléma Neum boszniai tengerparti város kérdése, amely akkor vált újra időszerűvé, amikor Zágráb bejelentette, hogy a peljesaci híd megépítésével megszüntetik azt az állapotot, hogy csak boszniai területen át lehet az ország egyik részéből a másikba (Dél-Dalmáciába) jutni. De máshol is vannak vitatott területek, az Una folyón, Kostajnicánál.
A horvát–szerb határ esetében csak egy 115 négyzetkilométeres terület hovatartozása kérdéses a Duna vajdasági, illetve szlavóniai szakaszán. Nem tűnik olyan megoldhatatlan feladatnak, mint a horvát–szlovén határkérdés.
Amíg Crna Gora a Kis-Jugoszlávia része volt, addig a Zágráb és Belgrád közötti viszály úgy kiéleződött, hogy kéksisakosokat kellett telepíteni a vitatott keskeny földnyelvre, Prevlakára, amelynek „csak” stratégiai jelentősége volt. Innen ugyanis a horvátok sakkban tarthatták a jugoszláv haditengerészet erőit. Azóta nincs se Kis-Jugoszlávia, se szerb tengeri haderő. Podgorica is, Zágráb is békülékenyebb hangokat üt meg, s egyes sajtójelentések szerint Crna Gora nemzetközi döntőbíráskodást javasol a tengeri határ megállapítására. A rövidke szárazföldivel pedig nincs gond.
Most úgy tűnik, hogy a korábban egymással háborúzó délszláv utódállamok könnyebben megoldják területi vitáikat, mint a két egykori szövetséges, Horvátország és Szlovénia.