(honnan jön a fény…)

Én nem tudom, hogy amikor sok évszázaddal ezelőtt a tihanyi apátság alapítólevelére ráütötték a királyi pecsétet, gondoltak-e arra, hogy ez a gyönyörű hely nem csupán csöndes szemlélődésre és istenfélelemre csábít, hanem egy eljövendő, nem sejtett, Istentől elrugaszkodott korban a világi lét és a hit találkozásának egyik jellegzetes, fontos pontja lesz.
A kolostor és templom helyének kiválasztása olyan térbeli látásmódra vall, amely önmagában is az emberi kultúrát testesíti meg. Szent Benedek követőinek pontos ismeretei voltak a szépségről, és alázatos szívükben örök elkötelezettség élt a fenség iránt. Rátaláltak Szent István országának legszebb pontjára, ahonnan a tó kékségére letekintve az ember a mindenséghez érzi magát közel.
A mostani időkben, amikor a közvélemény-kutatások adatai szerint a magyar népesség tizenkét százaléka vallja magát rendszeres templomba járónak, hétvégeken, vasárnaponként a tihanyi templom zsúfolásig tele van. Míg odakint turisták százai várakoznak, hogy a szent mise után szemügyre vehessék a gyönyörű barokk szobrokat, festményeket és a csodálatos ornamentikát, bent pontos, szépen konstruált, bensőséges szertartás zajlik, amelyben helyén van minden hang, mozdulat, szín, ahol mindenki ismeri az imák és énekek szövegét, ahol szépek és szelídek a ministráló lányok és fiúk, ahol a kántor és a kórus szinte éteri tisztasággal énekel, ahol a mise végén idős és gyerekarcú szerzetesek szolgálják ki a hívőknek a katolikus egyház legnagyobb és legszentebb titkát: Jézus testét borban és kenyérben. Sok a fiatal, és sokan vannak olyanok, akik kisgyermekeiket is magukkal hozzák.
Nyári vasárnap délelőttökön ebben a templomban a magyar, konzervatív, keresztény értelmiség képviselői jelennek meg az ország minden részéből. Aligha fontos itt, ki tihanyi és ki budapesti, ez a hely vonzást gyakorol mindazokra, akik így vagy úgy keresik Istent. Honnan van ez a vonzás? Nem külsőségekből származik, nem is a liturgia ősi rendjéből, hiszen ez a rend megtalálható az ország minden lakott helyén, s mégsem zsúfoltak másutt a templomok.
Az a gondolat forog most a fejemben, hogy itt, ezen a sziklás földön olyan mély gyökeret eresztett a hit kultúrája, az általános emberi kultúra alappilléreként, hogy sok évtized nyomorúsága sem tudta elsorvasztani. Az elmúlt esztendőkben szinte misztikusnak látszó módon hajtott ki az a tő, amelyet közel egy évezrede tudatos elmék és kezek ültettek el itt. A tihanyi apátság szinte észrevétlenül a Balaton-felvidék egyik legjelentősebb kulturális központja lett. A környéken élő művészek, köztük a legeredetibb és legkvalitásosabb, Udvardi Erzsébet szinte a reneszánsz modus vivendit idézve, a kolostor legbelsőbb baráti köréhez tartoznak; a Tetőtéri estéken országos hírű művészek, közéleti emberek szerepelnek; Mádl Ferenc és felesége, Dalma asszony nyaranta gyakran megfordulnak a templomban és a monostor falai közt.
Ez a béke és a nyugalom földje. De nem a befelé fordulásé. Korzenszky Richárd perjel, az apátság vezetője, akinek elsőrendű szerepe van az egyre tökéletesedő, izgalmas rendben, roppant tevékeny és korszerű életet él. Én magam, kissé elképedve látom kiapadhatatlan energiáját, érdeklődésének minden irányban nyitott körét, intelligenciáját, a művészetek iránti érzékenységét, tanári pedantériáját, amelynek mélyén mindig ott az alázat. Idén, július elején az ő emberközpontú fotóiból rendeztek kiállítást a kolostor szomszédságában lévő Rege cukrászdában, amelynek teraszáról belátni az egész Kelet-Balatont. Turisták százai csodálták meg a képeit. Nos, hogy a kolostor elzártságába szűrődik-e be a kinti fény, vagy a kolostor fényei ragyogják be a környező világot, én nem tudom…