Iszapcsiga

Timaffy Lászlónak a Szigetköz néprajzáról, népéletéről készült munkájából idézünk: „A Duna hajózható fő ága, ahogyan a szigetközi ember a régi rangot jelentő »öreg« szóval nevezi: Öreg-Duna, az eleven vizek birodalma. A néhol két-három kilométer széles árteret mindenütt galériaerdő-sáv szegélyezi, s a vízbe hajló fák lombját pompásan tükrözi vissza a folyó. A néhol meredek partból fagyökerek nyúlnak felénk, mint valami óriás polip karjai. A fák lombja összeborul a fejünk fölött, s összefüggő lombalagútban siklik velünk a csónak. Majd széles, nagy ágba érünk. A víz megcsendesedett, amerre a szem ellát, szigetek karcsú teste emelkedik a víztükör fölé.” E sorok 1980-ban íródtak. Ugyanerről a tájról ez olvasható egy 1994-ben megjelent könyvben: „Az 1992. októberi elzárás után néhány nap alatt a víz a szigetközi ágrendszer 72 százalékából kiürült. Számos halfaj ebben az időben éppen itt készült a téli pihenőre. Ezek jelentős része az ágakban rekedt. A későbbi ívóhelyek nagy része eltűnt. A főmederben, főleg a Szigetköz felső részén átlag három-négy méterrel csökkent a vízszint. A mederfenék sok helyütt szárazra került, és gyomokkal népesedett be. A talajvízszint csökkenése miatt a mezőgazdasági termelés csökkent. Ennél jóval komolyabb a nemesnyárasok károsodása, a fák öt százaléka teljesen elpusztult, míg a többiben a fatörzs gyarapodása 50–60 százalékos csökkenést mutatott az elterelés utáni évben. A természetvédelem kárlistája még nehezen állítható össze. Aggasztó jelek mutatkoznak a jövőben oly fontos ivóvízkincs kapcsán is, a folyóból már nem áramlik a megszűrt Duna-víz a vastag kavicstakaróban, ehelyett a tározó duzzasztott vize folyik benne a folyómeder felé vissza. A tájesztétikai károk leírhatatlanok.”
Valóban nehéz szavakkal leírni, ami az Öreg-Duna elterelése után a Szigetközben történt, az idézett könyvben azonban színes fényképek is tanúskodnak a változásról. Bárdos Deák Péter előbb az 1980-as évek vége és 1992 nyara között készített felvételeket a mesebeli tájról, majd az elterelés utáni évben visszatért a helyszínre, és gépével rögzítette azt, ami elmondhatatlan. A Megsebzett táj című könyvben (Pelikán Kiadó, 1994) tucatjával láthatók egymás mellé tett képek: előtte, utána. E drámai dokumentumokat nézve most, másfél évtized múltán is kimondhatjuk: ami 1992. október 23-án a Dunánkkal történt, arra nincs mentség és nincs pardon.
Az előzmények egészen az 1940-es évek végéig nyúlnak vissza. Történelmi régiségüknél sokkal érdekesebb és tanulságosabb az a politikai ostobaság és arrogancia, amely a dunai vízlépcső ügyét végigkísérte. Az első javaslat a Vízgazdasági Hivatalban született 60 megawatt teljesítményű erőműre Visegrádnál. Az intézmény akkori vezetője, Mosonyi Emil mérnök-tanár egy 1988-as rádióműsorban elmondta: 1946–47-ben a szovjet példát követték, amikor a kis esésű folyókon is tervbe vették vízi erőművek építését. Visegrád azért tűnt a legalkalmasabb helynek – Pakssal és Fajsszal szemben –, mert a sziklás talaj miatt ott voltak a legjobbak az alapozás feltételei. A magyar minisztertanács 1951-ben létrehozott egy bizottságot és egy tervezőirodát a dunai vízi erő hasznosítására. Ekkor már Csehszlovákia is élénken érdeklődött a tervek iránt, jelezve részvételi szándékát egy közös beruházásban. Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes hivatalában 1953. április 18-án értekezletet tartottak a csehszlovák–magyar közös vízi erőművel kapcsolatos kérdésekről. Gerővel előzőleg tudatták, hogy a magyar tárgyalók elfogadták a csehszlovák félnek azt az álláspontját, amely szerint egy csatornával „a Duna vizét elviszik Csehszlovákiába, és magyarán mondva egy hosszú darabon, 45 vagy 46 kilométeren a Duna megszűnne magyar hajózható folyó lenni. Ez az úgynevezett baloldali vezetésű csatorna, amely Bratislava környékén indulna ki, és Győr fölött torkollna vissza a Dunába…”
A szó szerinti idézet igazolni látszik azt a kései vádat, amely sztálini tervnek minősíti a vízlépcsőtervet, azonban ne feledjük, hogy a „nagy tanító” ekkor már hat hete halott volt, Gerő pedig az értekezleten figyelemre méltó módon adott hangot aggályainak. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) képviselője előadta, hogy a csehszlovákok Pozsony és Visegrád között, Komáromnál is számolnak egy vízlépcsővel, az eredetinél jóval magasabb beépített teljesítményekkel és építkezésekkel kalkulálnak, továbbá felhívta a figyelmet a terv hidrológiai veszélyeire: az Esztergomot és környékét fenyegető megemelkedő belvízre, a Duna-csatorna miatt a folyam vízhozamának, valamint a Szigetköz talajvízszintjének csökkenésére és a mindezekkel járó többletköltségekre. Az előadó figyelmeztetett arra, hogy „a csehszlovák elvtársak nem elég óvatosan számolnak, hatásfokot vagy egyéb veszteségeket nem vesznek tekintetbe”, és amikor azt mondta, a „csehszlovák fél a dunai vízi erő hasznosítását olcsó energiatermelési lehetőségnek tekinti”, Gerő közbevágott: „Mi a drága, ha ez olcsó? Feltételezem, hogy a Vág azért olcsóbb nekik.” A Duna fővonalának tervezett áthelyezését, illetve a vízmegosztás és az öntözésre szánt mezőgazdasági területek nagyságának feltűnő aránytalanságát hallván végül így fakadt ki: „Hol itt a logika? Hol itt a logika? […] Jelenleg a Duna a két ország határán folyik. Át akarják vinni a Dunát egy másik ország területére. Jogos-e, hogy azt mondjuk, a vizet azonban osszuk meg 50-50 százalékban? Ez a minimum, azt hiszem. De hogy a vizet is elvigyék, a Dunát is elvigyék, azt nem!” Az utolsóként hozzászóló Nagy Imre (júliustól ő az új kormányfő) óvatosságra inti az elvtársakat, hogy „egy kicsit messzebbre mentek, mint ahogy lehetett volna”.
Ötvenhat után egy évtizedig tartózkodó volt északi szomszédunk az „ellenforradalom” bűnébe esett Magyarországgal szemben, csak a hatvanas évek közepének nagy dunai árvizei nyomán kerültek újra tárgyalóasztalra a vízügyek. Közös erőmű építését azonban az 1968-as események megint levették a napirendről. Kilenc évvel később egyezett meg Kádár János és Gustav Husak a vízlépcsőrendszer felépítéséről, az államközi megállapodást 1977. szeptember 17-én írta alá Lázár György miniszterelnök és egy vele azonos beosztású prágai. A beruházás kapcsán megszületett a BNV mozaikszó: bős–nagymarosi vízlépcső. A munkálatok a szomszédban sokkal élénkebb ütemben haladtak, mint nálunk. Ennek oka a szlovák tagköztársaság helyzetéből fakadt. Pozsony valójában már évtizedek óta Prága alávetettségében senyvedt, gazdasága, infrastruktúrája mindinkább lemaradt a cseheké – amint a magyaroké – mögött. A szlovákoknak tehát Isten áldásaként jött a Szigetköznél hatszor nagyobb Csallóköz árvízvédelme és öntözőrendszere, a magyarlakta vidék iparosítása, új munkahelyek kínálata a fiatal szlovák műszakiaknak, az erőmű által megtermelt villamos energia, a hajózható csatorna és a zsiliprendszer használatának számított bevétele – az egész, számukra hízelgően aszimmetrikus projekt. Mindez a „kedves” magyarok rovására. Minálunk megindult a szovjet blokkon belüli relatív demokratizálódás. Az 1980-as évek elejétől az állam már nem sajátíthatott ki olyan simán ingatlanokat, mint a régi szép időkben, és az embereket elkezdték foglalkoztatni olyan ügyek is, mint a történelmi táj megóvása. Az ausztriai vízlépcsőkkel szembeni civil ellenállás hírei nálunk termékenyebb talajra hulltak, mint az osztrákokat történelmileg utáló szláv szomszédoknál. Visegrád–Nagymarosnál éppen hogy megindult az építkezés – tájrombolás –, amikor a gorbacsovi reformkor szele elfújta a terveket. Az MTA, Szentágothai János elnökkel az élén, 1985 júniusában szakmai állásfoglalásra merészkedett a politikával szemben: „El kell kerülni az Öreg-Duna – valamint mellékfolyói és mellékágai – vizének biológiai állapotromlását, és biztosítani kell annak határfolyóhoz méltóan rendezett élővíz jellegét” – fogalmaztak a tudósok, először még titkos minősítésű emlékeztetőjükben.
A „Dunasaurus” sorsát a magyarországi polgárjogi mozgalom megszületése döntötte el. A festői Dunakanyar és a szigetközi táj féltése találkozott a növekvő elégedetlenséggel a merev, ostoba, önmagát túlélt kádári hatalommal szemben, és egy táborba hozta az olyan környezetféltőket, mint a civil Lányi András, Vargha János, Sólyom László, a Fidesz első szóvivői vagy a renegát kommunista Perczel Károly. Miközben Pozsony állami és vízügyi hadai mind türelmetlenebbül sürgették az itteni építkezést, 1988. május 17-én a vízlépcső ellenzői tüntetést rendeztek a pesti Vörösmarty téren. Ötvenhat óta nem történt ilyen skandalum. Az események felgyorsultak: júniusban az Országgyűlés úgy határozott, hogy a szeptemberi ülésszakon dönt az erőműterv jövőjéről. Augusztus végétől a mindenre elszánt magyar vízügyes héják a nagymarosi tározó elárasztását forszírozták, a mind aktívabb és hangosabb tiltakozások hatására azonban a kormány, hosszú vívódás után, 1989 májusában felfüggesztette a magyar oldalon folyó munkálatokat.
Bősnél a betonszörny és a plasztikfóliával kibélelt csatorna ekkor már több mint 80 százalékban elkészült. A csehszlovákokat a magyar lépés sokkolta, ugyanakkor még elszántabbá tette, és amikor 1992 májusában hazánk egyoldalúan és véglegesen felmondta az 1977-ben megkötött államközi szerződést, Pozsony végképp bekeményített. A nyári hónapoktól rohammunkában hordták a követ az országhatáron épphogy túli Dunacsúnhoz, a keresztgáttal napról napra szűkítve az Öreg-Duna medrét az 1851,7-es folyamkilométernél, az üzemvízcsatorna felé terelve a vizet, majd 1992. október 23-án – figyelmes időzítéssel – elzárták a határfolyót. Ilyen jellegű és mértékű erőszakos, egyoldalú és öntörvényű beavatkozás a természeti környezetbe először történt kontinensünkön. A közvetlen következményekről a fent idézett szövegrészletnél többet elmond a két egymás mellett látható fotó.
A kész helyzet elé állított fiatal Magyar Köztársaság illetékesei azt sem tudták, mi tévők legyenek. Mi korábban sem zárkóztunk el az elszámolástól, s ha a (cseh)szlovákokat kár érte, nekik kellett volna jogorvoslatot keresniük. Ehelyett példátlanul önhatalmú lépést tettek. A békeszerződésekben rögzített közös államhatár pozícióját is megváltoztatták. Világnyelvekre lefordított győzelmi jelentésekkel ámították a közvéleményt, odáig merészkedve a hazugságban, hogy időben felcserélt fotópárokkal „bizonyították” a korábban száraz (!) árterek ellátását vízzel! A magyar fél már vesztes helyzetből kényszerült a hágai nemzetközi ítélőszékhez fordulni, legalább a méltányos vízmegosztás reményében. Kilencvenháromtól folyt a pereskedés, a Szigetköz vízpótlását közben szükségmegoldásokkal – fenékküszöbök építésével, szivattyúzással, a Mosoni-Dunából nyert víz átvezetésével – igyekeztek teljesíteni a magyar szakemberek. Az 1997. évi hágai döntés az Arany János-i fülemileperhez hasonló verdiktet mondott ki: a szlovák félnek gyógyírt adott a nagymarosi mű elhagyása miatti bánatára, míg nekünk megítélte az egyenlő arányú vízmegosztást az Öreg-Dunán. Az ítéletből az eltelt tíz esztendő alatt semmi sem lett. A Horn-kormány idején titkos egyezkedések folytak a magyar vízügyesek és szlovák kollégáik között, aminek kiszivárgása után, 1998 márciusában újra nagy tüntetés volt a pesti belvárosban. Egy hónapra rá megbukott az első baloldali–liberális koalíció.
A magyar közvélemény meglepően érzékenynek bizonyult a Duna ügyére, ez azonban csak a Nagymaros-mutyizások lefojtására volt elegendő. A régi Duna-mederbe ma a teljes vízhozam legfeljebb 20 százaléka jut. Az, hogy a Szigetköz nem száradt ki egészen, a Mosoni-Dunának és a magyar oldalon 1993 óta megépült mentőlétesítményeknek köszönhető. Az elszenvedett károk mégis roppant súlyosak. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) 2000-ben áttekintette a térség környezetvédelmi tennivalóira fordított közpénzek felhasználását: a vízügyi tárca a közvetlen vízmentésre és -pótlásra 1993 után egymilliárd forintot használt fel. Ez az összeg nem is tűnik nagynak a baj nagyságához képest, azonban a folyamatos beruházási és fenntartási költségek 2000 óta is tovább terhelik az államkasszát, emelkedő árakon. Az Öreg-Duna elterelése miatt szükségessé vált infrastrukturális fejlesztési-fenntartási feladatok további milliárdokat emésztenek fel: új utakkal, közlekedési műtárgyakkal kell pótolni a kiesett vízi forgalmat, a közúti szállítás megterheli a környezetet, a talajvízszint süllyedése miatt megváltoztak a termőhelyi viszonyok, visszaesett a hagyományos erdőgazdálkodás hozama, komoly károkat szenved a vadgazdálkodás, ezzel kapcsolatban a vadásztatás, a vízi és a horgászturizmus. A tavaszi áradások elmaradása és a vízhiány megrendítette az évszázadok alatt kialakult ökológiai-ökonómiai rendszert: a halászattal foglalkozók jó része elveszítette megélhetését. Mind többe kerül a szántóföldek öntözése. Az ÁSZ jelentése évente 55 millióra taksálta a halgazdálkodás veszteségét, félmilliárdra a földművelés többletkiadásait – 2000-ig. Azóta nem csökkentek az árak. A megbomlott biológiai egyensúly nyomán állatbetegségek ütötték fel a fejüket, a vadak körében elterjedt a májmétely, amelynek kórokozója a szárazon maradt iszapcsigákban tenyészik.
Mindezek a károk összesen is potomságnak tűnnek – persze csak pénzben kifejezve – ahhoz a 400 milliárd forinthoz képest, amennyibe a Nagymaros térségében megkezdett munkálatok és ahhoz az 500 milliárdhoz képest, amennyibe az ugyanott elvégzett helyreállítások kerültek. Ez azonban az ostoba ötlet tanulópénze, nem követelhetjük Szlovákiától az egyoldalú szerződésbontás miatt. A Szigetközt ért környezeti és gazdasági káraink számláját ellenben bízvást benyújthatnánk az egyoldalú folyamelterelés miatt. Ehhez „csak” egy megfelelő kötelességtudatú és az ország érdekeit felelősen képviselő magyar kormány kellene. Timaffy László a Duna gyermekének nevezte a Szigetközt, amelyet a hordalékából teremtett. Tizenöt esztendeje árván hagyta, igaz, önhibáján kívül. Azóta már a mostoha is nagy bajban van. Friss hírek szerint a Természetvédelmi Világalap (WWF) arra figyelmeztet, hogy a világ tíz legveszélyeztetettebb folyama egyikének, a Dunának összesen ezer kilométernyi hosszán folynak mesterséges mederátalakító munkálatok. A Dunából hamarosan élettelen hajózócsatorna válhat. A történteknek nincs tanulságuk.