Kiskunmajsán van egy utca

Szinte nyílegyenesen húzódik a hosszú, széles, járdátlan, homokos-sáros mellékutca a mezőváros közepétől az alvégig. Az utca „felsőháza”, a törzsökös – egymással összesógorosodott-komásodott – utcabeliek a kiskunsági rónán behemót lajhárként vagy inkább garázda óriások által széttiport palacsintaként elnyúló település központjához közeli házakban laknak, az alvégi fertályon meg inkább a „jöttmentek”.
A majsaiak güzütermészetű, szívós, nyakas, rátarti, a vérontásig lobbanékony népek; alvás közben sem engedik ki kezükből a böllérkést. Ha nem is „talpig”, de azért amennyire lehet, becsületesek és igen életrevalóak. A nagy többség a teológiai spekulációktól és misztikus megrendülésektől mentes, mezítlábas népi katolicizmus követőjeként veti Istenbe hitét és reményét: hogy az Ő ítélőszéke elé menve részesül majd az örök üdvösség malasztjában. („Tisztelendő atyám, megabriktoltam az asszonyt, mert jár a szája, mint a kácsa pi…ja.” „Ne az erényeidet gyónjad, fiam, hanem a bűneidet!”)
Városuknak ugyan Kiskunmajsa a neve, lakói azonban törzsökös magyarok. Szerte a település körül roppant tanyavilág: az egykori lovas nomád törzsi életforma rezervátuma, senki úrféle előtt fejet-térdet nem hajtó betyárivadékok búvóhelye. A „kinnvalósi” tanyasi magyarok között, Koppány utódainak írmagjaként, kerülköznek még néhányan, akik nem törtek bele a kardhegyen importált „új hitbe”: messze elkerülik „a lőcsölt istenség megroppant gerincű szolgáknak, rusnya vénasszonyoknak meg tökéletlen eszű nyavalyásoknak való komor, rideg kőtemplomait”, és szabad ég alatt, fűk, fák, bokrok, madarak, vizek közt imádkoznak holddal ékes nagyasszonyukhoz és naporcájú urukhoz. („Ha tízezer évig jó volt magyar vallásnak, jó az most is.”)
Földészként: a föld műveléséből, a földhöz testközelben, a földdel együtt élni annyi, mint lelki-szellemi kapcsolatban lenni a létezés lényegével. Akármennyit senyvedtek is, mongol kánok, török basák, kuruc és labanc uraságok, kolhozba bepofozó pártpribékek ha százszor legázolták is őket, a majsaiak százegyedszerre is fölegyenesedtek. A duhaj évszázadok kínkeservei ellen kifelé vastag bivalybőrt növesztettek, de befelé, egymás közti kapcsolataikban érzékenyek, mint a mimóza. Tehén faránál nevelődve is kifinomult ázsiai fájvirágok. Helyén van a szívük, bár a tudományokért nem sok hajszáluk hullt ki, jószerivel „csak húsvágáshoz értenek”, de azért megvan a magukhoz való eszük.
Manapság is majd minden háznál tartanak jószágot. Dolgoznak inuk szakadtáig, és igen jó a huzatuk: meglehetősen pocsék borokat és kerítésszaggató borzalmas pálinkákat isznak. Nem hisznek a mesékben, apraja-nagyja tudja már, hogy „a király-lyány: mese”, ám ha úgy hozza az alkalom, dionüszoszi szilajsággal vigadnak.
A majsaiak kohéziós kötőanyaga: az „idevalósi” lelkület. Nem a „nemzetbe” vannak belegyökerezve, mert az nekik zavaros úri hanta csak, abból ők mindig ki voltak felejtve, hanem – erősen, kitéphetetlenül – a sivár, homokos földbe, amelyet évszázadokon át túrtak, hogy meglegyen a szűkös betevőjük. Őrájuk csak akkor volt szüksége a „nemzetnek”, ha bajban volt a messze város, s gyürkőzni kellett a halállal: „gyürkőzz, János, rohanj, János”, főként pedig: „fizess, János”…
A szóban forgó utca 1900-tól 1919-ig Fiumei utca volt; 1920-tól 1940-ig Páva utca; 1941-től 1945-ig Hitler utca; 1945-től 1950-ig újfent Páva utca; 1950-től 1956-ig Sztálin utca; 1957-től 1958-ig megint Páva utca; 1958-tól 1991-ig V. Csálé Mihály utca. 1991-től (szebb a Páva, mint a Csálé) újra a régi nevét viseli – további értesítésig… Gyakran hivatkoznak rá ekképpen: „az az utca, ahol valamikor a zsinagóga volt; az az utca, ahol a két háború közt a Lóri néni nyilvánosháza működött”. (Itt-ott igazítok a valóságon egy paraszthajszálnyit: remélem, a Páva utcaiak nem haragszanak meg érte.)
Az utcabeliek nemigen tudják, ki a csoda lehetett V. Csálé Mihály. „Valami bodoglári részeges naplopó. A kommün alatt a vörösökkel cimborált, aztán agyonverték” – mondja az utcában lakó világlátott kovácsmester, akiből nem hiányzik némi történetfilozófiai jártasság sem, hiszen jó pár évet lehúzott muszka hadifogságban. Ő úgy tudja, a V. a veszett rövidítése, a felesége szerint viszont vakaródzóst jelent. A postás váltig állítja, hogy csakis ötödik Csálé Mihályról lehet szó.
A helyiek szóhasználatában azonban „a Bujocki utcája”, vagy „Süli utca”. Bujocki vastag bőrű homoki kurtabetyár volt a XIX. század második felében; öregségére jó útra tért, és gyógyítással meg jóslással foglalkozott; afféle látóember hírében állott. Amúgy meg a Süli a legelterjedtebb vezetéknév; minden harmadik embert úgy hívnak: Süli Csontos, Süli Kovács, Süli Varga stb. A környékbeliek azzal csúfolják a majsaiakat (persze csak a hátuk mögött, mert a pukkancs, hirtelen haragú atyafiak keze vagy bicskája – „Szidod az anyámat?” – villámgyorsan eljár), hogy legkedvesebb eledelük a sül, azaz a sündisznó húsa.
A Páva utcaiak ugyanúgy átlátnak a tőke szabad áramlásával, „másság”-bálványozással és liberalizmussal, mifenével szélhámoskodó handabandán, ahogy a bolsevik népbolondításra sem voltak vevők, ezért szálkák ők mindenkor a politikai szókufárok és az ideológiai útonállók szemében.
Ha köztük vagyok, újra meg újra megtapasztalom, hogy az emberfaj közösségi készségei (irigység, „kibeszélés”, a saját népcsoportba való beágyazottság; egyszersmind részvét, szolidaritás, mások életterének tisztelete) kis közösségekben, „természetközelben” alakultak ki: az említett készségek őbennük – fajtánk „génbankjában” – még szinte sértetlenül működnek. Körös-körül a szétzilált tömegtársadalom, s íme, egy magyar levegőjű, magyar léptékű sziget.
Régi aranymondás, hogy a magyar paraszt arisztokrata, a magyar arisztokrata meg paraszt. A majsai asszonyok közt jó néhány előkelő akad, a szeretet arisztokratái, a jóság főnemesei. Tudom, miről beszélek: onnan nősültem. (Jaj annak, aki most rázendít a Kiskunmajsán vettem egy tehenet kezdetű nótára!) Büszke vagyok rá, hogy a gyerekünknek majsai arisztokratavér folyik az ereiben: munkabíró, hűséges, találékony, nagyszívű, holtig tűrő, koldusként is király magyar parasztok vére… A Páva utca a szívemben gyökerezik.