Lejtmenet

Egy év múlva kezdődnek meg a XXIX. nyári olimpiai játékok Pekingben. Önmagában ez a tény nem változtat semmin, de a kerek évfordulókhoz hasonlóan számvetésre, helyzetelemzésre késztet. A Pekingről szóló jelentések ennek megfelelően ezen a héten megsokszorozódtak. Az ilyenkor szokásos csapatvezetői értekezlet magyar résztvevői is megerősítették, hogy Kína monumentális, minden szempontból kifogástalan olimpia megrendezésére készül, amely gyökeresen átformálhatja az országról alkotott általános véleményt.
Igaz lehet. Ám a mi szempontunkból sokkal érdekesebb, hogy milyen eredményekre számíthatunk az olimpián. S még ennél is fontosabb, hogy merre tart a magyar sport. Az aranyérmek száma és az általános tendenciák között ugyan nincs egyértelmű összefüggés, de egy-egy olimpia mindenképpen mérföldkő, kijelöli az új irányt.
Az már egy évvel a pekingi zászlóbontás előtt is látszik, hogy lejtő következik. Csak a meredeksége kérdéses. Közismert tézis, hogy Magyarország „sportnemzet”. Ennek az alapját az olimpiák történetében eddig megszerzett százötvenhét aranyérem képezi, amivel hazánk a hetedik a nemzetközi rangsorban. A sportolásra fordított átlagos időtartam alapján már korántsem ilyen előkelő a helyezésünk; az utóbbi évekre különösen jellemző, hogy a versenysport és a tömegsport vészesen elszakadt egymástól. Más megközelítésben: valóságos csoda, hogy a magyar olimpiai csapat az utóbbi két ötkarikás játékot nyolc-nyolc aranyéremmel zárta. De ez is csak úgy történhetett, hogy az egyik hagyományos magyar sportág, a kajak-kenu „túlteljesített”: a tizenhat aranynak jószerivel a felét hozta; négyet Sydneyből, hármat Athénból.
Ebből kell kiindulni, amikor a pekingi esélyeket latolgatjuk. A törés ugyanis már Atlantában (1996) megmutatkozott, amikor a szöuli (1988) és a barcelonai (1992) olimpia tizenegy-tizenegy aranyérmével szemben csak hét jutott nekünk. Jelzésértékű, hogy Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke a lapunknak e héten adott interjúban elárulta, hat bajnoki cím megszerzésében bízik Pekingben. S ez bizony derűlátó jóslat. Hogy miért? A magyar sport bázisa minden eresztékében recseg. Nézzük először a pénzügyi adatokat. Még a Medgyessy-kormány iktatta törvénybe, hogy ciklusa végére a sport részesedésének a költségvetésből el kell érnie az egy százalékot. Naná, hogy szinten sem sikerült tartani: 0,4 százalékról 0,2 százalékra esett viszsza. Ha csak az olimpiáról beszélünk: a pekingi felkészülésre kevesebb pénz jut, mint négy éve az athénira. Bajnokaink kezét persze politikusaink fogják majd a legerősebben szorongatni.
Közhely, hogy a társadalomban több évtizedes szokások, értékek vannak átalakulóban. Ennek következménye a sportban is lecsapódik. Különben is egyre kisebb létszámú korosztályok lépnek iskoláskorba, de még közülük is egyre kevesebben sportolnak. S akik szeretnének, azok közül sem teheti mindenki, mert anyagi javadalmazásban csak a szűk elit részesül, így hát – a tanulás rovására – egyre kevesebben teszik fel a fiatalságukat a sportolásra. Az egykor a magyar sport aranyfedezetét jelentő műhelyek elnéptelenednek. Olyan tradicionális magyar sportágak, mint a birkózás, a vívás, az öttusa, szép lassan elvesztik tömegbázisukat. Húsz–harminc esztendeje az öttusabajnokságon az volt a kérdés, miként lehet a létszámot negyvennyolcra korlátozni, ma lasszóval kell összefogdosni tíz-egynéhány résztvevőt. Pálvölgyi Miklós, a férfiválogatott szövetségi kapitánya ennél riasztóbb adatot is említ. Tavaly a hétfős felnőttkeretből három versenyzőnek – munkahely híján – nem volt társadalombiztosítása! Olyan „munkakörben”, ahol a sérülés mindennapos veszély. S ez nem egyedi, hanem általános jelenség. Korábban a birkózó-csapatbajnokságok egész éves programot kínáltak, ma jó, ha akad négy nevező klub, a magyar versenyzők Németországba járnak – szó szerint – kenyérrevalót keresni; egy ideig nem is járhattak, mert a sikeres olimpiai felkészülés érdekében megtiltották nekik… Hajdanán a katonai tisztképzés összefonódott a kardvívással – ma se katonaság, se vívás. S bár a vívás még mindig – a múltnak köszönhetően még évtizedekig – messze a legeredményesebb magyar olimpiai sportág harmincnégy bajnoki címmel, az utánpótlás itt is vészesen kezd elapadni.
Kivétel alig akad. A kajak-kenu szövetség a bámulatos sikerek dacára örül, ha legalább az igazolt versenyzők számát szinten tudja tartani. A zsinórban megszerzett két olimpiai arany és a játékosokat övező rajongás okán azt hihetnénk, hogy minden második fiú vízilabdázni akar, ehhez képest a Dunántúl egyetlen első osztályú csapatot képes felmutatni, a Pécset. Talán egyedül az úszás lóg ki a sorból, az egyre több uszodának köszönhetően itt szélesedik az alap, igaz viszont, hogy az eredmények messze elmaradnak az egy-két évtizeddel ezelőttiektől, amikor Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás együtt kilenc aranyérmet szerzett.
A pozíciók fokozatos elvesztését más irányból is megközelíthetjük. Éppen a vízilabda lehet az egyik jellemző példa. A sikereken és a népszerűségen felbuzdulva e sportágat az üzleti világ, a magántőke is felkarolta. Megfordult az évtizedes tendencia, a legjobb magyar játékosokat hazacsábították külföldről, a Domino-Honvédból igazi sztárcsapatot faragtak, a válogatott felkészülésénél pedig elképzelhetetlen, hogy a költségtényezők felülírják a szakmai szempontokat. Mint hírlik, ennek is vége. Az olimpia után a két legnagyobb szponzor várhatóan távozik, a klasszisok pedig ismét Itália felé veszik az irányt, ahogy például Benedek Tibor már e nyáron megtette.
A kajak-kenuról lassan olyan anekdotákat lehet mesélni, mint hajdanán az atomfizikáról: ha a szakma nagyjai összedugják a fejüket, akkor a beszélgetés nyugodtan folyhat magyarul. Magyar edzők dolgoznak szerte a nagyvilágban, Ausztráliától kezdve Kínán, Dél-Afrikán át egészen Kanadáig. Munka természetesen itthon is lenne, csak éppen megfelelő fizetés nincs. Így fordulhatott elő, hogy a tavaly két világbajnoki aranyérmet szerzett Benedek Dalma edzője, a még rendkívül fiatal Simon Miklós Angliába kényszerült távozni. S ott még csak nem is a legjobbakért felel, hanem egy felemelkedő utánpótlás műhelymunkájáért. Az „agyelszívás” más területen is megfigyelhető. A kézilabda-szövetség Tállay Andrást, tehetséges orvosát nem tudta megtartani, annyival magasabb fizetést ígértek neki Ausztráliában.
Tucatjával lehetne sorolni a példákat. A végkövetkeztetés pedig az, hogy az olimpiai eredmények messze nem reprezentálják a magyar sport valós helyzetét.
S van egy másik bökkenő is. Az olimpiai sportágak világszerte veszítenek jelentőségükből az úgynevezett látványsportágakkal szemben. Kevesen mondanák meg, hogy hány aranyat szerzett Lengyelország Athénban, azt viszont mindenki tudja, hogy a Forma–1-ben a BMW-Sauber-csapat egyik pilótája a lengyel Robert Kubica. Hogy mást ne mondjunk, a Magyar Nagydíj nézőszáma valószínűleg a lengyel szurkolóknak köszönhetően emelkedett hosszú évek után ismét kétszázezer fölé, méghozzá nem is kevéssel, kétszázötvenezerre.
Egy idei felmérés szerint külföldön Polgár Judit, Lékó Péter, Erdei Zsolt, Baumgartner Zsolt és Talmácsi Gábor a négy legismertebb magyar sportoló. Szávay Ágnes várhatóan hamarosan csatlakozik hozzájuk. Nos, a sakk, a motor- és autósport nem szerepel az olimpiák műsorán, a profi ökölvívókat – szemben a kosárlabdázókkal, jégkorongozókkal, kerékpárosokkal – nem engedik az amatőrök közé, s hát teniszben sem az olimpia a legjelentősebb verseny.
Az említett nehézségeket, térvesztést elviselnénk, ha legalább labdarúgásunk lenne. Nézhető hazai bajnoksággal, elfogadható nemzetközi eredményekkel, néhány Európa-szerte ismert klasszissal. De nincs. S ebben az a legszomorúbb, hogy valaha, nem is olyan régen még volt.
A futball intő példa lehet valamennyi sportág számára. Ma sajnos az tűnik valószínűnek, hogy az ország általános hanyatlása alól a sport is egyre kevésbé jelent kivételt. Pekingben még aligha jön el a már Sydneyre is jósolt földcsuszamlásszerű visszaesés, de utána tényleg bármikor bekövetkezhet. A mai magyar valóság szerint a rombolásból űzünk sportot.