Felmerül a kérdés, miért volt szükség a terrorra, amikor a szovjethatalom ekkorra már megszilárdult, és nem veszélyeztette közvetlen külső fenyegetés. A válasz Sztálin személyiségében keresendő. A diktátor megdönthetetlen egyeduralomra tört, és ekkorra alakította ki hosszú évek szívós munkájával, hogy akaratát feltétel nélkül érvényesíthesse a kommunista párt vezető szervében, a Politikai Bizottságban (PB). A húszas évek végére ügyes manőverezéssel félreállította a lenini vezető gárda nagy részét, Trockijt száműzték, Zinovjevet és Kamenyevet kizárták a pártból, majd belső száműzetésbe kerültek, ugyanakkor a hozzá feltétlenül lojális embereket – Molotovot, Vorosilovot, Kaganovicsot – emelte be a vezető testületekbe.
Mindezt azért tehette meg, mert – Lenin végakarata ellenére – megőrizte főtitkári tisztségét, amely a káderek kiválasztásánál és kinevezésénél döntő befolyást tett lehetővé számára. Erre a Lenin által kitalált „demokratikus centralizmus” alapján felépített hatalmi rendszer adott lehetőséget, amelyben a kommunista párt körülbelül kétszáz főből álló központi vezetőségének (KV) volt meghatározó szerepe, vagyis elvileg a legfőbb hatalmi szervként működött a szervezet.
Az 1934. januárban tartott XVII. pártkongresszuson, ahol a kolhozosítás győzelmét ünnepelték, Sztálin némi ellenállást tapasztalt és bátortalan kezdeményezéseket, hogy leváltsák a főtitkári posztról. Ezt nem felejtette el, és amint Hruscsov a XX. kongreszszuson beszámolt róla: az 1934-es pártrendezvény 1996 résztvevőjéből később 1106-ot tartóztattak le ellenforradalmi tevékenységért, jó részüket kivégezték. Sztálin az ellenállás gyámoltalan formáját sem tűrhette el, és csak alkalomra vált, hogy lehetséges ellenfeleivel leszámolhasson. Az alkalom 1934. december 1-jén jött el, amikor Kirov leningrádi párttitkárt a saját irodája előtt lelőtte egy – a szigorúan őrzött épületbe bejutó – kizárt párttag. Kirov az újabb bolsevik nemzedék egyik legtehetségesebb tagja volt, haláláig lojális maradt a sztálini vonalhoz, de volt önálló véleménye. Hogy ki állt a merénylet hátterében, sejthető, de még az 1991 után részben megnyílt levéltárak adatai alapján sem jutottak többre a kutatók, mint amit Hruscsov 1956. februárban az SZKP XX. kongresszusán elmondott: a közvetett bizonyítékok arra utalnak, hogy Sztálin szervezte meg a gyilkosságot.
Mindenesetre a szovjet diktátor nyomban az eset után a helyszínre sietett, hogy elősegítse a nyomozást, s rendeletet adtak ki a gyorsított rendőri és bírói eljárásokról. A tettes Nyikolajevet enyhe ítélet ígéretével rávették a vallomásra, amely szerint Kirov meggyilkolására a „moszkvai központból” kapott utasítást, amelynek vezetői Zinovjev és Kamenyev voltak. A pert ellene és még néhány hirtelen összeszedett ellenzéki ellen villámgyorsan lefolytatták, minden vádlottat, természetesen Nyikolajevet is kivégezték. Ezzel teremtettek alapot az első nagyszabású kirakatperhez.
Ezen túlmenően NKVD-s tiszteket végeztek ki elsősorban Leningrádban, de elkezdődött az éberségi kampány is, amelynek során nagyszámú ellenséges (volt burzsoá, trockista, kulák) személyt száműztek, vagy a Gulagra küldtek a nagyobb városokból. Az erőltetett iparosítás miatt igen sok baleset történt bányákban, építkezéseken. Ezek egy részét szabotázsnak, akkori nevén kártevésnek minősítették, sok vállalatvezetőt, művezetőt, de munkásokat is ítéltek halálra vagy a gulágon letöltendő hosszú büntetésre.
Sztálin mégsem volt elégedett: 1936. szeptember 28-án Szocsiból táviratot küldött Molotovnak, amelyben Jagoda NKVD-főnök leváltását és Jezsov kinevezését sürgette azzal az indokkal, hogy a rendőrség négy évvel lemaradt az események mögött. Jezsov, ez a százhatvan centiméter magas, jellegtelen figura mint a párt ellenőrző bizottságának elnöke bebizonyította, hogy teljes odaadással és könyörtelenül végrehajtja Sztálin utasításait.
Nyomban kézbe vette az addig stagnáló „trockista–zinovjevista központ” ügyét, a letartóztatásban lévő Zinovjevet, Kamenyevet és társait brutális kihallgatásokkal, alvásmegvonással, rokonaik letartóztatásával fenyegették. Sztálin tanúk előtt megígérte a fővádlottaknak, hogy amennyiben elismerik a vádakat, megkímélik az ő és családjuk életét. A vádlottak megtörtek, így meg lehetett rendezni az első látványos pert. Az eljárásokban döntő szerepe volt Visinszkij főügyésznek és Ulrikh bírónak. A vád tartalmazta Kirov megölésének kitervelését, további pártvezetők, elsősorban Sztálin megölését, szabotázscselekmények elkövetését stb. A vádlottak többsége elismerte a vádpontokat, mások csak eszmei egyetértésüket ismerték be az egyébként nem létező „központtal”. A vádlottakat halálra ítélték, és az ítéletet másnap végrehajtották azokon is, akiknek Sztálin személyesen ígérte meg a mentességet. Rövid idő múlva vád alá helyezték közeli rokonaikat (nagykorú leszármazott, feleség, testvérek) is, sokukat még 1937-ben, más részüket néhány év múlva végezték ki.
Visinszkij a per egyik utolsó napján bejelentette, hogy a per adatai alapján újabb személyek, így például Tomszkij, Buharin, Rikov és társai ellen is eljárást indítanak, mivel kapcsolatban voltak a „moszkvai központtal”. Tomszkij, aki szakszervezeti vezető volt, öngyilkos lett. Fia elbeszélése szerint Sztálin felkereste a Kremlben levő lakásán egy üveg borral, mire Tomszkij kirúgta a diktátort, majd öngyilkos lett. Ugyancsak öngyilkos lett a Sztálinnal folytatott órákig tartó vita után Ordzsonikidze ipari népbiztos. Az orvosi jelentés szerint szívroham ölte meg, a jelentést aláíró orvosokat két éven belül lőtték agyon.
A második kirakatper Pjatakov és társai ellen kezdődött 1937. január végén. A vádlottak között volt Radek, a nemzetközi kommunista mozgalom ismert figurája, aki részt vett az 1918–19-es német forradalmi megmozdulásokban. A többiek az ipari vezetés és tervhivatal vezetői posztjairól kerültek a vádlottak padjára. A vádpontok ismétlődtek: kapcsolatfelvétel Trockijjal, terv a párt vezetőinek meggyilkolására, szabotázsok végrehajtása és továbbiak előkészítése. Óriásvállalatok vezetői tettek töredelmes vallomást, ismerték be saját hibájukként a megfeszített munka vagy a beosztottak hanyagsága miatt bekövetkezett károkat is. A perbe fogottak bántalmazása és kínzása most már engedélyezett módszer volt. Ennek meg is lett az eredménye: a vádlottak megtörtek, és egymásra vallottak, illetve másokat is bemártottak, így teremtve lehetőséget újabb eljárások kezdeményezésére.
Ez alkalommal is halálra ítélték a legtöbb vádlottat. Radek mint szimpatizáns tíz évet kapott. Intellektusát nem tudták teljesen kiölni. A tárgyaláson Visinszkij kérdéseire adott válaszaiban több kétértelmű célzás volt, amelyből kiderülhetett, hogy vallomása kierőszakolt, egyes ügyészi tényállítások pedig valószerűtlenek. Sorsát nem kerülhette el: a nyolcvanas évek végén derült ki, hogy 1939-ben közbűntényesekkel verették agyon a börtönben.
Politikai alapot a tömeges öldökléshez az 1937. február végén tartott KV plénuma szolgáltatott. Zsdanov kategorizálta azokat az ellenséges elemeket, amelyeket meg kell semmisíteni. Ezek: a régi cári, burzsoá rend maradványai, a pártba kétszínűen befurakodott trockisták, a külföldről jött politikai menekültnek álcázott kémek és kártevők, a kitelepítésből visszaszivárgó kulákok. Személy szerint támadta Buharint és Rikovot. A plénumon felszólaló Buharin határozottan visszautasította a vádakat. Vorosilov és Kaganovics beszédét durva bekiabálásokkal zavarták meg. Buharint az ülés után letartóztatták. Kritikus beszédet tartott Posztisev ukrán párttitkár is, akit rövidesen leváltottak. Ő is áldozata lett a „jezsovcsinának” – így becézte a nép a szovjet éra legnagyobb tömeggyilkosságát.
Jezsov egyik első dolgának tekintette, hogy az NKVD-t megtisztítsa Jagoda embereitől. Módszere volt, hogy egyes vezetőket vidéki körzetekbe küldött, akiket aztán útközben tartóztattak le. Sokan öngyilkosságot követtek el. Az újabb kutatások szerint nagyjából háromezer NKVD-st tartóztattak le, nagy részüket agyonlőtték, a többiek a Gulagra kerültek. A közvetlen hozzátartozók börtönbe kerültek, legenyhébb esetben elvesztették állásukat és lakásukat. Ugyanilyen tisztogatást hajtottak végre a katonai elhárításban és a kémelhárításban.
„Trockista és szovjetellenes katonai szervezet a Vörös Hadseregben”, így nevezte el Sztálin a következő tisztogató hadműveletét, amelynek célkeresztjében állt a Vörös Hadsereg csaknem teljes vezetősége. Az első letartóztatások 1936 nyarán kezdődtek, ekkor még csak középszintű parancsnokokat érintve, a tőlük kikényszeríttet vallomások alapján gyűjtöttek anyagot a magasabb rangú vezetők ellen. A helyzetet nagyszerűen ábrázolja Nyikita Mihalkov Csalóka napfény című filmje. A legnagyobb hal Tuhacsevszkij marsall, helyettes hadügyi népbiztos volt, akit általánosan katonai zseninek ismertek el. Sztálin nem bocsátotta meg neki, hogy 1920-ban a lengyelek elleni hadjárat kudarca miatt – amelyben ő maga volt a parancsnok – Lenin és Tuhacsevszkij megrótta fegyelmezetlen hadvezetése miatt. A katonai vezetők kihallgatásánál a lehető legdurvább módszereket alkalmazták. Tuhacsevszkij 1989 után előkerült aktáján vérnyomokat mutattak ki. A vezetőket kilenctagú, többnyire katonákból álló tanács ítélte halálra. A bíróság hét tagját néhány éven belül ugyancsak kivégezték.
Sztálin a szokásos pókhálótaktikát alkalmazta: személycserék, áthelyezések, néha az előléptetés után jött a letartóztatás. Öt marsallból hármat agyonlőttek, ez történt szinte valamennyi regionális parancsnokkal, a vezérkari főnökkel, tizenöt hadseregparancsnokból tizenhárommal, a legtöbb hadosztályparancsnokkal, a tengerészetnél kilenc admirálisból nyolccal. Nem kímélték a politikai tiszteket sem: több mint ötven százalékukat kivégezték. A katonai vezetőket a „trockizmuson” kívül általában németek és japánok(!) javára való kémkedéssel vagy katonai puccs előkészítésével vádolták. A katonai tisztogatás két hullámban történt, több mint tízezer tisztet érintett. Az alacsonyabb rangúaknál az elítéléshez elég volt, hogy a felettesüket már elítélték.
A vádlottak közeli rokonait a katonák esetében is kivégezték, vagy a Gulagra küldték, a legenyhébb esetben száműzték őket valamely távoli vidékre. Tuhacsevszkij feleségét és három testvérét kivégezték, három nővérét a Gulagra küldték, kiskorú gyermekét árvaházba, majd nagykorúságának elérése után szintén a Gulagra küldték.
A Komintern sem kerülhette el a tisztogatást. A Szovjetunióban 40-50 ezer politikai emigráns élt, nagy részük az életét mentette, mert hazájában kivégzés vagy börtön várt volna rá. Kilencszázharminchat nyarától kezdődtek a letartóztatások. A Lux Hotel – ahol az elit lakott – a rémület házává vált. Többen összecsomagolva várták a hajnali csöngetést, amely a letartóztatást jelentette. Különösen a német és a lengyel kommunisták sorait ritkították meg. De a magyar emigrációt sem kímélték: ekkor tartóztatták le Kun Bélát és sok 1919-es népbiztost is, akik közül tizenegyet kivégeztek, több százan pedig a Gulagra kerültek.
De ez sem volt elég: 1937 nyarán Sztálin meghirdette a szovjetellenes elemek elleni tömeges represszió elnevezésű akciót. Ez már a nép szélesebb rétegeit érintette, elsősorban lengyeleket és németeket. A módszer leegyszerűsödött. Körzetenként kvótákat állítottak fel, és két kategória volt: az I-es halálbüntetést jelentett azonnali ítélet-végrehajtással, amely főbelövés volt, a II-es Gulagot vagy börtönt. A helyi NKVD által összeállított vádiratot, amely sok esetben egyetlen feljelentésből állt, az úgynevezett trojka bírálta el, amely a helyi NKVD-vezetőből, egy ügyészből és a helyi párttitkárból verbuválódott. Döntésük ellen fellebbezésnek nem volt helye. A döntésről csoportos kimutatás készült, amelyet albumnak neveztek, és gyakran több száz nevet tartalmazott – ezt felterjesztették Moszkvába, ahol általában jóváhagyták. Sztálin 1937 végéig szerette volna befejezni a kampányt, a helyi NKVD-parancsnokok azonban egymásra licitálva újabb és újabb kvótaemeléseket kértek, ezért 1938 tavaszára már nem győzték elbírálni az ügyeket Moszkvában.
Miközben a tömegterror folytatódott, lezajlott az utolsó kirakatper is. A huszonegy vádlott között a sztár kétségkívül „a párt kedvence” (Lenin) – Buharin volt. Rikov és Kresztyinszkij a lenini politbüró tagjai, a többi vádlott igen magas beosztásban volt még a harmincas években is. A vádlottak között szerepelt Jagoda, több mint tíz éven át az NKVD vezetője. Ám az első tárgyaláson meglepő dolog történt: Kresztyinszkij tagadta a vádak nagy részét. Visinszkij gyorsan befejezte kihallgatását, és másnap a vádlott megviselt állapotban már minden vádpontban elismerte bűnösségét. A perben tényállásként szerepelt több korábbi perben elítélt és kivégzett vádlott vallomása.
A vád érdekessége, hogy Jagodának felrótták: az ugyancsak vádlott orvosok segítségével elődjét, Menzsinszkijt, Gorkijt, annak fiát és Kujbisev népbiztost irányítottan hibás kezeléssel ölette meg. Sztálin nagy kockázatot vállalt, amikor Jagodának lehetőséget adott arra, hogy nyilvánosan szót kapjon. Az egykori NKVD-főnök több alkalommal célozgatott a Kirov-gyilkosság körülményeire – de a per végére ő is megtört ember lett.
Buharin az utolsó szó jogán nagyvonalú beszédet tartott. Elismerte politikai felelősségét a huszonegyek által elkövetett cselekményekért, de tagadta, hogy részt vett bármelyik ilyen cselekmény szervezésében vagy kivitelezésében, vagy hogy külföldi kémszervezet szolgálatába állt volna. Utalt arra, hogy a vádlott beismerésére alapozott vád a középkori jogra volt jellemző. Három vádlott kivételével mindenkit halálra ítéltek. A három hosszú börtönre ítélt vádlott – köztük Rakovszkij helyettes külügyi népbiztos – fölött két év múlva mondták ki a halálos ítéletet újabb zárt perben. A vádlottak rokonait igen széles körben vonták eljárás alá, sokat halálra, másokat tízéves vagy azt meghaladó börtönre ítélték. Anna Larinát – Buharin utolsó feleségét – valószínűleg Allilejuva barátnője, Sztálin lánya mentette meg a haláltól, de 18 évig volt táborban. Buharin szóbeli végrendeletét kívülről megtanulta, ezt a szovjet sajtó első ízben 1988-ban közölte.
Sztálin 1938 elején korlátozta a terrort a pártszervezetekben, a tömegterror azonban folytatódott. Két NKVD-s vezető külföldre menekülése rendítette meg Jezsov helyzetét, de az agónia majdnem egy évig tartott. Sztálin 1938 júliusában – egy történész szerint „viccből” – kinevezte a belföldi hajózás népbiztosává, de nem váltotta le korábbi pozíciójából. A sztálini korszakban ilyen áthelyezés mindig rossz előjelnek számított. Megjelent a színen Berija, akit Sztálin az elhárítás főnökévé nevezett ki. Jezsov érezte a véget, szinte állandóan részeg volt, arra azonban még kiterjedt a figyelme, hogy több tucat fogva tartott NKVD-s főtisztet kivégeztessen, akik esetleg terhelő tanúk lehettek volna az ellene folytatandó eljárásban. Decemberben Berija átvette az NKVD vezetését. Jezsovot a XVIII. pártkongresszuson már nem választották meg semmiféle tisztségre, 1939. április 10-én tartóztatták le, néhány nap múltán beismerő vallomást tett mint német kém. Bevallotta néhány homoszexuális kapcsolatát is. Nagyszámú embert rántott magával. A nyomozás egyik szála felesége baráti körét célozta meg, akik között neves írók, művészek voltak: az asszony szeretői közé tartozott Iszaak Babel író és Kolcov nemzetközileg ismert újságíró is, akik így kerültek a vádlottak közé. A vád 354 vádlott vonatkozásában indítványozta a halálbüntetés kiszabását; az eljárás a legnagyobb titokban zajlott le. Jezsovot 1940. február 2-án a katonai törvényszék az elnyűhetetlen Ulrikh vezetésével halálra ítélte, és az ítéletet másnap végre hajtották.
Átadó leltár
Élénk vita folyt a nagy terror áldozatainak számáról, miután a levéltárak részlegesen megnyíltak. Igen komplex folyamatokról van szó, és a korabeli adatok sem mentesek a torzításokról. A legtöbbet idézett számsor Jezsov úgynevezett átadó leltára, amely 1938 végén készült. Eszerint
1 565 000 főt tartóztattak le, 1 336 863 főt ítéltek el, ebből 668 305 embert halálra, a többit börtönben vagy a Gulagon letöltendő büntetésre. A letartóztatásokat 365 ezer fő esetében az úgynevezett nemzetiségi eljárásban foganatosították. Egy másik kimutatás szerint 160 ezer letartóztatott lengyel nemzetiségű személy közül 110 ezret, a 90 ezer német nemzetiségű közül 55 ezret ítéltek halálra. A Gulagra hurcoltak létszáma az 1937. január 1-jei
1 196 000 főről 1939. január 1-jére 2 025 000-re emelkedett. A számokról még nem záródott le a vita.
Az utóbbi évtizedekben előkerült dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a nagy terror kitervelője és ellenőre Sztálin volt. A kivitelezésben segítette Molotov, Vorosilov, Kaganovics, Hruscsov, majd Zsdanov, Mikojan, Berija – akiket Sztálin a cinkosaivá tett az öldöklés során, ezért is szolgálták mukkanás nélkül a „Gazdát”.
Nagy baleset történt az M7-esen
