Magyar Atlantiszok

Domonkos Lászlót, az ötvenes évei derekán járó zsurnalisztát nem csupán riportkötetek, hanem remek történeti esszék szerzőjeként is „jegyzik”: a Folytatódó titkos történetünk című munkája főleg Tito és a magyarok ellentmondásoktól hemzsegő viszonyát tárgyalja, a Forognak a kerekek a hírhedt „utód-tanácsköztársasági” baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságról, A Kárpátok menyasszonya egy hősies fiatal magyar kémnőről, a Kommandó a Kárpátokban pedig az igaz hazafivá érett Maderspach család lenyűgöző történetéről szól. A nemrégiben napvilágot látott Arcul csapott birodalom című könyve 1956 kevésbé ismert aspektusait mutatja be; a könyvhétre pedig megjelent Az Aurora utolsó lövése, Domonkos második publicisztikakötete, amely az 1997 és 2007 között fogant cikkeiből válogat. Az először a Nyugati Magyarságban, a délvidéki (vajdasági) Aracsban, az Erdélyi Magyarságban, a Hitelben, a Magyar Nemzetben vagy a Napi Magyarországban publikált írások szerzőjével persze lehet pörölni akár több cikke miatt is, de vitathatatlan, hogy zavarba ejtően művelt, szókimondó, olykor nyers, máskor kifinomult stílusú, helyenként dél-európai szenvedélyességet sugárzó magyar patrióta és értelmiségi írásai ezek.
Ez utóbbi kötetben Domonkos néhol olyan öszszefüggésekre is rávilágít, amelyekre más vagy nem tud, vagy nem mer – legalábbis ily módon. Két évvel ezelőtti Utolsó tangó a Balkánon című művében így elmélkedik: „Minden elnyomás torzít, tudjuk. Az elszakított magyar országrészek magyar lakossága hosszú évtizedek alatt az államkeretek megváltozásának könyörtelenségéből adódóan, kényszerűségből a normális együttélés természetes mértékénél sokszorosan jobban alkalmazkodott az elnyomó többségi nemzeti karakterhez. Ez nemcsak szavak, kifejezések, hétköznapi viselkedési, érintkezési formák (például a háromszor megcsókoló üdvözlés), ételek, ruházat átvételében, hanem szokásokban, elvi-erkölcsi jellegű magatartásformákban is egyre inkább megnyilvánult. És mivel a román vagy a szerb népi karakter alapvetően balkáni jellegű, ki kell mondani: az államjogi helyzet megváltozása balkanizált.” Mostanság, amikor Gorbacsov meglehetősen vitatható történelmi szerepéről ismét okoskodhatunk, érdemes újraolvasni a Kései sirató egy igazi elnökért című cikket is, amellyel Ronald Reagan előtt tiszteleg a szerző. Reklámmosolyú kristályembernek nevezi, aki „három évtizedes késéssel bár, de hittel és becsülettel, őszintén segítségére sietett a Corvin közieknek, a Széna térieknek, a Tűzoltó utcaiaknak és mind-mind a többieknek”. Súlyos igazságnak tűnik, hogy Reagannel „halt meg a rajongva szeretett, a reményteli Amerika is, a vágyálmok földje, a csupa nagybetűs. Vele halt meg az eszmény és az igazság, amelyik, lám, igenis tudott, tud győzni.”
A Csoóri Sándorról szóló írás is rendkívül megkapó, ám Domonkos a korábbi évszázadok históriájában sem téved el, példa erre az 1997-es keltezésű Az első magyar Atlantisz, amellyel a hajdani Szerémségre emlékezik. Leírja, hogyan bánt el Zsigmond királyunk a huszitizmus által „megfertőzött” területtel, rászabadítván egy kegyetlen inkvizítort, aki sok ezer embert küldött máglyára. Rengetegen elmenekültek Moldvába, köztük az első magyar nyelvű Biblia fordítói is, így végeredményben az országrész elveszítette homogén magyar lakosságát, hogy helyet adjon a törökök elől menekülő szerbeknek. A jeles írástudó levonja a következtetést: „önnön rövidlátásunk, saját korlátaink olykor (gyakran) bennünket gyűlölő ellenségeinknél is mennyivel veszélyesebbek – főleg fajtánk jövőbeli lehetőségeit tekintve…” Azon a gyalázatos december 5-i napon kiderült: Domonkos László vátesznek bizonyult, sajnos.
(Domonkos László: Az Aurora utolsó lövése. Püski Kiadó, Budapest, 2007. Ármegjelölés nélkül)