Magyar Bálint gyermekei

Ha hülye vagy, fiam, menj fizikusnak! – nógatja gyermekét ma a szülő, és hipp-hopp, a kettesre, hármasra érettségizett ifjú máris bent találja magát Magyarország legpatinásabb egyetemén, az államilag támogatott képzésben. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizika szakára az idén nyolcvan, a matematika szakra nyolcvanegy pont volt a felvételi minimum, a Műegyetem mérnök-informatikus szakára elég volt 120 pont, más helyeken még száz pont sem kellett. A gépészmérnökire sem igen kellett száz pontnál több. Nem beszélve a költségtérítéses képzésről, ott a ponthatárok a minimumhoz közelítettek. Akinek pénze van, nem kell hogy esze legyen. A diploma meg úgyis egyforma.
Most mi lesz? Eddig azt hittük, hogy a technika kora a XXI. század, most meg azzal szembesülünk, hogy a legokosabb gyermekek média és kommunikáció szakra meg pszichológiára jelentkeznek. A XXI. tehát nem a technika, hanem a manipuláció és az idegbaj százada készül lenni. A hidakat, felhőkarcolókat és csatornákat meg majd azok építik, akiknek nem sikerült bejutniuk a jogi vagy idegenforgalmi képzésre, így elmentek jobb híján mérnöknek. Nem túl biztató a kilátás. (Mi lesz a világhírű magyar matematikával?)
Sok változás történt az elmúlt időben a hazai felsőoktatásban, túl sok is, de úgy tűnik, a társadalom legrugalmasabb rétege, a szülő hamar kitanulta a csíziót. Viharos gyorsasággal megértette a bolognai folyamat lényegét, beindította a felvételipont-gyártó gépsort, elsajátította a bonyolult pontszámítást. Az anyák pillanatok alatt átlátták, melyik egyetemhez mi kell, hány nyelvvizsga, azt mikor és hol lehet a legolcsóbban és legkisebb tudással letenni, mikor kell beadni, hogy ne kelljen idegen nyelvből érettségizni, ezzel is felszabaduljon a gyermek energiája az emelt szintű vizsgára, miből elég a közép szint, s végül miféle igazolásokra van még mindezek mellé szükség ahhoz, hogy összejöjjön az a százharminc-száznegyven pont, amennyivel már óriási az esély a bejutásra. Mindez nem kevés pénzbe került: magántanár, különóra, nyelvvizsgadíjak. Kedves és megható az anyák buzgalma, amellyel tudatlan és hanyag gyermekeiket terelgetik a sikeres felvételi felé. Hálatelt kézcsók jár ezért nekik.
Más szülő, aki hasonló rugalmassággal alkalmazkodott a kor kihívásaihoz, már tavaly ősszel széttépte gyermeke jelentkezési lapját. Kiszámolta ugyanis, hogy nem bírja a családi kassza a taníttatást. Nem kellett bonyolult számtani műveleteket végeznie ahhoz, hogy kiderüljön, az egy tanévre szóló százezer forintos tandíj, a jelentősen megemelkedett utazási költségek, a távoli településen élés, koszt és kvártély, tankönyvek, rendes ruha – s mindez nem egyszeri, hanem folyamatos költségként – nem vállalható. Az okos szülő azt is gyorsan átlátta, hogy a bolognai rendszerű felsőoktatás még csak arra sem jó, hogy a sok költség és áldozat árán kitaníttatott gyerek rendes diplomát kapjon. Az alapszakasz, a harmadik év végén ugyanis nem lesz belőle semmi, legfeljebb túlképzett munkanélkülinek, nem pedig tanárnőnek, mérnökembernek való. Nemcsak a szülő, a piac sem tudja még, mit kezd majd Magyar Bálint gyermekeivel, a három évig képzett, semmire sem specializálódott friss diplomásokkal. Lehet, hogy az eddigieknél is jobb pénztárosok lesznek a szupermarketben.
Hát mindezekért jelentkeztek az idén húszezerrel kevesebben a felsőoktatásba. Érdemes lenne megvizsgálni a fennen hirdetett társadalmi esélyegyenlőség jegyében, kik mondtak le legújabban arról, hogy diplomát adjanak a gyermekük kezébe. Nagy a gyanú, hogy épp azok, akiknek a családjában a gyermek felemelkedése nemcsak nagy szó volt, de az egyetlen remény is, hogy neki legalább jobb lesz. Hogy nadrágos ember válik belőle.
Most már ezt a reményt is elvették tőlük.