(mi az időtlen trendi…)

Én nem tudom, hogy egy esemény mitől válik hírértékűvé. A híreket természetesen nem literre, méterre, de még karátra sem mérik, mégis van valami mérce, amely alapján a média munkásai és harcosai a helyszínre rohannak kamerákkal, teleobjektívekkel, magnetofonokkal és laptopokkal.
Az úgynevezett jobboldali vagy nemzeti média nem engedi meg magának, hogy távol maradjon olyan eseményektől, amelyeket az internacionalista–kozmopolita és politikailag korrekt tömegtájékoztatás hírnek tekint. A jobboldali – rasszista, soviniszta, homofób, paternalista – sajtó képviselői igyekeznek szocliberál kollégáikkal lépést tartani, bár azok nem tekintik őket mérvadónak és figyelemre érdemesnek, s egyáltalán nem vállalnak velük közösséget. Hidegen hagyja őket, ha innen vagy onnan kitiltják az ellenzéki sajtót, mivel szellemi és szakmai fölényük tudatában nem vállalnak szolidaritást velük. Eme finnyás kirekesztés egyik legavatottabb mestere bizonyos Eötvös Pál, aki a Magyar Újságíró-szövetség elnökeként a jobboldali sajtó bármilyen sérelmét vagy panaszát a legelegánsabb közönnyel szemléli, s a sajtószabadságról alkotott sajátos véleményét enyhe úri iróniával és már-már bizarr lekicsinyléssel elegyíti. Ha egy jobboldalinak tekintett sajtóorgánum bármely munkatársa bármely ügyben kérdést intéz hozzá, s adott esetben valamely állásfoglalást akar tőle kicsikarni, úgy hessenti el, mint valami szemtelen és nemtelen legyet. Eleganciájához – amelyre már réges-rég szert tett – azonban hozzátartozik az is, hogy eme hessentés egyáltalán nem emlékeztet egy legelésző tehén farkcsapására, mivel stílusával ki tudja fejezni azt is, hogy egy jobboldali firkászt még tehetséges légynek sem talál, az ilyen még a szemtelenkedésben is dilettáns.
Azért említettem ezt a feltétlenül elegáns „úriembert” név szerint, mert végső soron ő mégiscsak valamely újságírói társadalom képviselője, sőt reprezentánsa. A Népszabadság főszerkesztői székében is oly elegánsan ült, mint a MÚOSZ elnöki székében, mindaddig, amíg egy kapitális szakmai balfogás odébb nem lendítette. De a személye persze lényegtelen. Ő egy trendet képvisel, egy szellemi attitűdöt testesít meg, amely sok száz év óta jelen van az emberi kultúrában, s a társadalom működésének és talán az úgynevezett liberális demokráciának is központi eleme. Az egész sztárkultusz erre épül, s minden egyéni sors, karrier, hírnév, elismerés az összes díjig, a MÚOSZ Aranytollától a Nobelig e jelben osztatik ki az arra érdemesek között. A tények is e szerint támadnak fel; a jobboldal által erőtlenül és esetlenül favorizált hírek és leleplezések soha senkit nem visznek el a Pulitzer-emlékdíjig. Akinek csöpp esze van, legyen riporter, író, filmrendező, operaénekes vagy akár sportoló, ha vannak jobboldali nézetei, bölcsen hallgat róluk és politikai rokonszenvéről, s minden körülmények között politikailag korrekt marad.
Hogy a politikai korrektség valójában mit jelent, azt mindig, mindenütt a liberális, baloldali értelmiség dönti el, illetve már réges-rég eldöntötte. A képlet teljesen világos: az út mindenki előtt nyitva áll, kényelmesen lehet rajta járni, magára vessen az, aki tudva tudja, hogy nem kellene, mégis gyanús mellékösvényekre tér. Aki maga alatt vágja a fát, meg is érdemli, hogy fejre essen. Persze nem veszít sokat, mivel az ilyen szerencsétlen magasra aligha kapaszkodhat, s így nagyot nem is eshet.
Hogy van-e más útja a kiválóságnak s főleg a hírnévnek, mint követni a mindenkori trendit, én nem tudom…