A hortobágyi pusztában fekvő településhez, Tiszafüredtől Kócsújfaluig kanyargós út vezet. A 33-as utat a Tisza-tó lápos területei, nádasok, nyárfák, nyírfák, akácfák, szántóföldek szegélyezik. Ki gondolná ma már, hogy ezen a tájon idősek, középkorúak, fiatalok, férfiak és asszonyok ezreit dolgoztatták az úgynevezett rabgazdaságokban, kisgyermekeket tartottak szörnyű körülmények között Kormópusztán, Tiszaszentimrén, Árkustanyán, Borzastanyán, Kócson, Kónyatanyán, Lenintanyán, Lászlómajorban, Elepen, Ebesen, Tedejen és Borsóstanyán. Ezek a tanyák tudnának mit mesélni.
Komjáthy István, amikor 1947– 48 tájékán, fiatal újságíróként megírja nemrég – posztumusz – megjelent, A Hortobágy krónikája című könyvét, amelyben felidézi a Borsós falutanyától csak kőhajításra lévő hortobágyi Nagycsárdát, akkor még nem tudhatta, hogy itt néhány évvel később a zárt táborokban eszelős komisszárok a „népi demokrácia ellenségeivel” gyapotot, rizst próbálnak termeszteni, citrom- és narancsfaligeteket ültetni. Persze, nem tudhatták a helyben élő békés magyar pásztorok sem, akik az ezernyolcszázas évek végén megénekelték a Kilenclyukú hidat (Debrecennek van egy vize, / Kinek Hortobágy a neve, / Arra van egy kűhid rakva, / Kilenc lyukra van állítva), hogy a XX. században nem állatokat, hanem embereket terelnek be majd a juhhodályokba, tehén- és lóistállókba – a hatalom ezeket jelölve ki számukra lakhelyül.
A képzeletet azonban felülmúlta a valóság, előbb Rajk László belügyminiszter, a vallató Kádár János, Pálffy József, a Katonapolitikai Osztály vezetője, Péter Gábor, az ÁVO vezénylő tábornoka, majd Révai József, Gerő Ernő és Rákosi Mátyás torz valósága. Mert kiket telepítettek ki, kiket internáltak, kiket neveztek osztályellenségnek? Révai József 1946 júniusában, a Szabad Népben megjelent Ki a reakciós? című cikke nyomán a Magyar Kommunista Párt a „reakció” ellen átfogó harcot hirdetett. Az ellenséges elemek köréhez tartoztak a „levitézlett”, földjüket elvesztett nagybirtokosok, a régi tisztviselői kar. A B-listázások során több mint 94 ezer embert távolítottak el hivatalából, csaknem egymillió embert tartottak rendőri megfigyelés alatt. Ezenkívül reakciósnak, osztályellenségnek számítottak a Horthy-hadsereg volt tisztjei, az államosított gyár- és üzemtulajdonosok, az önálló üzlettel rendelkező kereskedők, háztulajdonosok és a kulákok. A Rákosi-rendszer falusi ellenségképének központi figurája a kulák volt. A kuláknak nyilvánított családoktól csaknem 6500 lakóházat és 16 ezer gazdasági épületet tulajdonítottak el. De kuláklistára került a legtöbb falusi korcsmáros, vendéglős, hentes és mészáros, a malomtulajdonosok és a cséplőgéppel rendelkezők is. Aztán 1948-tól a jugoszláv vezetés, Tito, a „láncos kutya” elítélése miatt ellenséggé váltak a svábok után a magyarországi délszlávok, többek között a vendvidéki településeken élők többsége. A kitelepítettek sorsára jutottak a csendőrök, a jogászok egy része, valamint a vasutas tisztek.
A gyermekként a kormópusztai fogolytáborban élt Saád József által szerkesztett Telepessors című dokumentumkönyv, több kitelepített szerző visszaemlékezésének összeállítása valós képet fest az elhurcolt családok életéről. Érdemes egy-két visszaemlékezést felidézni. Vörös István szigetvári ügyvéd emlékirataiban ezt írta: „Borzastanyán a juhakolban lakva megismerhettük, hogy a rágcsálóállatok, többek között a patkányok miként viselkednek éjszakánként, amikor a fekvőkön keresztül száguldozva hallatják hangjukat. (…) Tisztálkodási lehetőségként legfeljebb az öntözőcsatorna vizében lehetett mosakodni, persze többnyire tavasztól őszig. (…) Orvosi ellátás három éven át nem volt, védőoltásban nem részesülhettünk. (…) Az elhelyezési körülmények hatásai, az alultápláltság és a vitaminhiány tünetei: a levertség, súlyveszteség, gyengeség, hasmenés, gyakori vizelési inger. (…) Sokat betegeskedtek a rizsgyomlálási beosztott lányok és asszonyok. Hortobágyon nyáridőben, a napi nagy hőingadozás miatt reggel 10-15 fokra is lehűl a víz. A rizzsel dolgozó nők többnyire egész életüket végigkísérő reumás, ízületi, nőgyógyászati betegségekkel tértek haza a táborból.”
A fiatal lányként Tiszagyenda–Kormópusztára került Zalántai Endréné tanulmányában a többi között a születésről és a halálról írt. – Emberfeletti volt egy csecsemő gondozása olyan gazdasági épületben, ahol egyszerre kilencven embert szállásoltak el. Sem az anyák, sem a babák nem részesültek megkülönböztetett bánásmódban. Három és fél év raboskodás alatt a mi tanyánkon tizenhárman haltak meg – emlékezett Zalántai Endréné, majd hozzátette, temetkezni csak sötétedés után lehetett a legközelebbi hozzátartozó, az orvos és a sírásó kíséretével.
Csongovainé Zsákai Piroska nyolcévesen került Hatvanból vasutas tisztviselő szüleivel és még harmincnégy vasutascsaláddal a Hortobágyra. Ma is a múlt feltárásának és az évente megrendezett kitelepítettek találkozójának egyik legaktívabb résztvevője. A Váltózár című visszaemlékezésében ezt írta: „Ma is látom magam. Állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb. Orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa. (…) Éhes vagyok. (…) Bámulom a távolban kéklő erdőt. Ott, a kék erdőben lakodalmat tartanak. Látom a sok finomságot az asztalon. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok. (…) Álmomban virágos réten futok, futok hazafelé…”
Bár 1953. július 23-án, Nagy Imre kormányprogramjának meghirdetését követően döntés született a „hortobágyi zárt területeken” élőkről, a rabgazdaságok, az internálótáborok feloszlatásáról, mégis ezeknek az ártatlan embereknek és gyerekeiknek a meghurcolása egész életükre kihat, még a Kádár-korszakban is. Múltjuk, X-es besorolásuk miatt állami intézményekben fontos pozíciót sohasem tölthettek be.
Emlékezni, emlékeztetni a múlt tényeinek feldolgozásával – ez a legfőbb céljuk a még élő kitelepítetteknek, leszármazottaiknak, a szervezőknek, a helyi polgároknak, a vállalkozóknak, az önkormányzati képviselőknek, többek között Végh Sándornénak, a Tiszafüred Tourinform vezetőjének. Amióta polgári vezetése van a tiszafüredi önkormányzatnak (2002-től), azóta Pintér Erika polgármester asszony támogatja a zárt táborok múltjának, az emberi sorsoknak a feltárását, az emlékezést Kócsújfalun, mivel úgy véli, az elhallgatással a következő nemzedékek soha nem fogják megtudni, miért jutottunk idáig. A térség fideszes országgyűlési képviselője, a karcagi születésű Varga Mihály is állandó támogatója a kócsújfalui emléknapoknak, annak, hogy a magyar történelem e fehér foltja eltűnjön: a hortobágyi–nagykunsági fogolytáborok valós története még több dokumentummal egészüljön ki. Az emlékezés ökumenikus kápolnájának alapkövét lerakták már tizennégy évvel ezelőtt, az épület alapja is készen van, de elfogyott a pénz. Az immár öt éve regnáló szocialista–szabad demokrata hatalom belpolitikája, az önkormányzatokat anyagilag megrövidítő gazdaságpolitikája jelenleg nem kedvez annak, hogy felépüljön a kitelepítettek sanyarú sorsára emlékeztető kápolna. Így a Hortobágy változatlan csendjében még egy darabig megmarad a szabadban való emlékezés.
Oroszország
Nyom nélkül eltűnt egy helikopter
