Piaci őrület

Jean-Louis Borloo, a francia gazdasági miniszter öt másik kollégájával együtt levelet írt az Európai Bizottságnak, amelyben tiltakozik azon bizottsági elképzelés ellen, hogy a piaci verseny megteremtése érdekében az energiaszektorban szétválasszák a termelést és a szállítást. Az osztrák, francia, német, luxemburgi és szlovák gazdasági miniszter által aláírt levél szerint az energiatermelés és -szállítás szétválasztása negatív hatásokkal járhat. Állítják, hogy semmilyen bizonyíték nincs arra nézve, hogy az ilyen módon széttördelt energiaszektor végül is alacsonyabb energiaárakat eredményezne, ösztönözné az energiaszektorba történő beruházásokat és garantálná a biztonságos energiaellátást. Neelie Kroes, az unió versenyért felelős biztosa ugyanakkor fel akarja osztani az olyan energetikai óriásokat, mint a francia EDF vagy a német E.ON, mert meggyőződése szerint az egy kézben lévő termelés és elosztás akadályozza új piaci szereplők belépését és ezáltal a verseny élénkítését. Az E.ON és a Gaz de France ellen máris trösztellenes vizsgálatot indítottak.
A vitában bizonyára a tiltakozó hat országnak van igaza, hiszen minden, amit az Európai Unió nemzetközileg elismert sikerként tud felmutatni, például az Airbus, a nagy sebességű vonat (Thalys, Eurostar), az űrkutatási eredmények, az Angliát a kontinenssel összekötő alagút, vagy legutóbb a technikai fejlődés egyik csúcsát jelentő európai nyomottvizes atomreaktor mind-mind kormányközi egyezmények, és nem a piaci verseny eredményeként valósultak meg. Sőt hozzátehetjük, hogy mindezekben jelentős szerepet játszott a liberális közgazdászok által sokat kritizált francia „dirigizmus” is.
Ezzel szemben egy-két kivételtől – például a távközléstől – eltekintve mindaz, amit a piacra bíztak, fiaskóval végződött. Mindenekelőtt a Lisszaboni program, amely azt tűzte ki célul, hogy 2010-re az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”. E program megvalósításának legfőbb eszközeként elfogadásakor, 2000-ben a piaci verseny fokozását jelölték meg. Most, 2007-ben már teljesen világos, hogy a nagyravágyó programból semmi sem lesz, ennek ellenére még ma is úgy, folyamatként hivatkoznak rá, mintha az egy valóságos és nem egy illuzórikus dolog lenne. Említeni lehet még az európai navigációs rendszer, a Galileo sorsát is, amelyet a megvalósításában már eddig bekövetkezett hatalmas csúszás miatt épp a napokban voltak kénytelenek a magánkonzorciumi kézből kivenni és közvetlen uniós felügyelet alá helyezni.
Ha a szavakat a valósággal vetjük össze, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az unió mai politikáját a szocialista országok ötvenes évekbeli gyakorlatából jól ismert voluntarizmus jellemzi, azzal a különbséggel, hogy akkor a tervektől, most pedig a piactól várják a csodákat. Az Európai Unió kormánya, az Európai Bizottság ugyan szabályokat állít fel és büntet, de semmiért nem vállal felelősséget, és le sem váltható, ahogy az jobb demokráciákban az alkalmatlan kormányokkal megeshet. A hat ország és az EB közötti vita végül is azt az alapvető kérdést veti fel: ki és milyen alapon határozza meg az EU politikáját?