Szent kisebbség

1.

Balatonszárszón 1993-ban, az 1943-ban itt megrendezett nevezetes tanácskozás 50. évfordulóján A magyar nemzet ellen viselt legpusztítóbb háborúról címmel tartottam előadást hazánk demográfiai helyzetéről. Az egyébként egyetértő résztvevők és közönség némi kétkedésétől kísérve részletesen kifejtettem, hogy Magyarországon 40 éve tudatos népirtás folyik.
Azóta majdnem 15 év telt el, s ma már többen hangot adnak ennek a gondolatnak, a népességfogyás mellett immár érzékelve az óvodák, iskolák, kórházak bezárását, a falvak elsorvasztását. A folyamatot sokan immár a tudatos népirtás mellett az ország felszámolásaként is érzékelik – s e kijelentéseknek, lássuk be, súlyos igazságtartalmuk van.
Az okok és megoldási lehetőségek széles skáláját ismertük meg az utóbbi évtizedekben a gyermekes családok „segítésétől” a válságövezetekből való betelepítés balliberális rémálmáig, sőt még olyan írás is megjelent a Magyar Nemzetben, hogy a polgári-konzervatív kormányok alatt valamelyest nő a születések száma – így a megoldás a 2006. évi választások megnyerése. Nekem ettől alapjaiban eltér a véleményem, amelyet szűkebb szakmai körökben ismernek, viszont a „hivatalos” demográfus szakértők évtizedek óta élesen elutasítják.
A magyar – s ma már európai – demográfiai csőd okozója a modern állam tudatos élet- és családellenes (antinatalista – születésellenes) politikája.
Ennek az élet- és családellenes politikának két sarokköve volt és van: részben a többgyermekes családok anyagi „büntetése” s a gyermektelenek vagy kevés gyermeket világra hozók jutalmazása. Másrészt a gyermektelenség vagy kevés gyermek lehetőségének megkönnyítése (államilag biztosított abortusz és sterilizáció egészségügyi intézményben való végrehajtása, fogamzásgátlókhoz való könnyű hozzájutás).
Így az egyén vagy a családok a több gyermek s az elnyomorodás helyett – amit a Bokros-csomag idején tömören az „egyek vagy gyerek” formulával fogalmazott meg a köznyelv – az állami egészségügy könnyű igénybevételével legálisan választhatják az anyagilag könnyebb, szabadabb, gyerek nélküli életet. Mindezek „jutalmául” a nemi szabadosság „jogát” kapja az állampolgár, mert a felelőtlen nemi kapcsolat következményétől készségesen megszabadít napjaink egészségügye.
E szokatlanul és keményen hangzó megállapításoknak először a második elemét vizsgáljuk meg.
2.

Rákosiék 1956 nyarán – ekkor még a világon egyedülállón – liberalizálták hazánkban az abortuszt. Bár a szabályok időnként változtak, a gyakorlat liberális jellege napjainkig megmaradt. Ennek alapján a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 1956–2001 között 5 349 716 legális abortuszt hajtottak végre Magyarországon. (2001-től évente átlag 55 ezret, így napjainkig mintegy ötmillió-hétszázezret.)
Világítsuk meg egy másik riasztó számmal, hogy ezt a nagyságrendet reálisan értékeljük: a hatvanas–hetvenes években „munkanaponként” 600–700, napjainkban „munkanaponként” 200 abortuszt hajtottak, hajtanak végre kórházainkban. A népességszámhoz viszonyítva sehol a világon nem hajtottak végre ilyen nagyszámú legális abortuszt.
Ez a megállapítás alapvetően a pontos statisztikával rendelkező országokra vonatkozik. Például Svédországban – amelynek a legliberálisabb szabályai voltak – nyolcmillió lakos mellett 1956–1991 között 400 ezer a legális abortuszok száma, míg hazánkban 4,5 millió. Ugyanakkor Oroszországban, Ukrajnában becslések szerint egy nő élete folyamán átlagosan 17 abortuszon esik át.
A magyar demográfusok a múltban s a jelenben is következetesen tagadták, hogy összefüggés lenne ezen elrettentő számok s az élveszülések száma között. Az élet joga című könyvemben részletesen kimutattam több ország statisztikája alapján ezt az összefüggést, vagyis azt, hogy szoros összefüggés van az abortuszra vonatkozó jogszabályok liberalizálása és a születésszám között.
Egy-két példa hazánkból és külföldről:
1956 (liberalizálás éve) Abortuszszám Születésszám
1955 kb. 2000 210 430
1957 123 383 167 202
1973 (enyhe szigorítás a jogszabályban)
Abortuszszám Születésszám
1971 187 247 151 819
1974 102 022 186 288
Így az abortuszszabályozás liberalizálása jelentősen emelte az abortuszok számát és csökkentette a születésekét. Ez az összefüggés az 1990-es évekig mutatható ki egyértelműen. Az új abortusztörvény (1992), illetve
-módosítás után az abortuszok száma 20-20 ezerrel visszaesett, de visszaesett a születések száma is, egyrészt a romló életkörülmények hatására, másrészt a nők részben átváltottak más születésszabályozási módra.
3.

Nagyobb korszakot alapul véve is kimutatható az öszszefüggés. Ha az 1920–1990 közötti szakaszt kettéosztjuk, a születések száma szerint a következő képet kapjuk:
1921–1956 élveszülések száma: 7 038 068
1956–1990 élveszülések száma: 5 199 531
Az első szakaszban nem volt államilag engedélyezett a születéskorlátozás, az abortusz, a második szakaszban a világon példa nélkülien magas, 4,5 millió a legális abortuszok száma.
Mindezt külföldi példák is alátámasztják: abban az 51 országban, ahol tilos a művi vetélés, 1997-ben az egy asszonyra jutó születésszám 4,3; a teljes abortuszszabadság alapján álló 87 országban 2,5. (Közülük 2005-ben már 51-nek csökkent a népessége.)
Másfél évtizede hazánkban és Európában nemcsak a legális művi vetélés csökkenti a születésszámot, hanem a fogamzásgátlás (több módszere miniabortuszt idéz elő) és a sterilizáció elterjedése is, valamint a mindezekhez a beavatkozásokhoz kapcsolódó szövődmények. Ma már nemzetközi adatok bizonyítják, hogy a legális abortuszok tíz százaléka szövődményeket – meddőséget, koraszülést, spontán vetélést – okoz.
Természetesen nem állítható, hogy ha 50 év alatt nincs majd hatmillió abortusz, ennyivel többen lennénk. Óvatos becslések szerint azonban – figyelembe véve az 1921–1956 közötti születési számokat – az emberveszteség az utóbbi 50 évben hárommillió fő. Itt érkeztünk el az életellenes politika másik sarokkövéhez, a többgyermekes családokra nehezedő pénzügyi nyomáshoz. Kulcsár Kálmán szociológus felmérései már a nyolcvanas években kimutatták, hogy a négy- és többgyermekes családok életszínvonala 50 százalékkal alacsonyabb a gyermektelen párokénál – azonos jövedelemszint mellett.
Teljesen nyilvánvaló, hogy egy gyermek felnevelése keresőképes koráig (18 év) kiadással jár az őt nevelő család és a szociális juttatásokat nyújtó állam számára (gyes, gyed, családi pótlék, ingyenes iskola, egészségügy stb.). A meg nem született gyermek így „megtakarítás” a családok s az állam számára is. Óvatos becslés szerint – ha a mai árakat alapul véve havi 30-30 ezer forint családi és állami kiadást számítunk – egy gyermek felnevelési költsége 18 éves koráig mintegy 13 millió forint. Ezt a kiadást takarították meg a magyar családok és a magyar állam a hárommilliós születési mínusszal 50 év alatt. Ha a két számot összeszorozzuk, döbbenetesen nagy összeget, 39 ezermilliárd forintot kapunk!
4.

Vagyis az életellenes politikának a fő oka a szociális kiadások megtakarítása, az életszínvonal növelése. Ezért a Kádár-féle „gulyáskommunizmus”, „legvidámabb barakk”, a többi szocialista országénál viszonylag magasabb életszínvonal – a külföldi kölcsönök elherdálásán túl – az életellenes politikán, a demográfiai csődön alapult.
A demográfiai csőd e két alapvető tényezőjének öszszefüggéséről nem lehetett beszélni az elmúlt évtizedekben, s ma sem beszélnek a szakértők.
Születhetne ma hazánkban évente 50 ezerrel több gyermek? Természetesen, ha megszüntetnék az életellenes beavatkozások könnyű hozzáférhetőségét, s a többgyermekes családok jövedelemszintjét – a szülők azonos jövedelme mellett – egy szintre hoznák a gyermektelenekével s az egygyermekesekével. Csak hát ez – a korábbi példa alapján – életszínvonal-visszaeséssel járna, s ezt nem tudja és nem kívánja vállalni sem a rövid távon gondolkodó politika, sem a társadalom.
Vagyis napjainkra a jóléti, „fejlett” (?) társadalmakban bizonyos „társadalmi szerződés” jött létre az állami politika és a társadalom nagy része között az életellenesség, a demográfiai csőd, másrészt a száz évvel ezelőttihez képest nagyobb szociális biztonság, életszínvonal-növekedés tekintetében. (Fekete Gyula a Véreim, magyar kannibálok című könyvében röviden úgy értékeli e jelenséget, hogy „felzabáltuk a jövőnket”.)
Természetesen a demográfiai csődben más okok is közrejátszottak (ilyen a nyugdíjrendszer, a családok bomlása, a nők továbbtanulása). Ezek mindegyikének a szerepe fontos, de külön kitérnék a nyugdíjrendszer hatására. A XX. századig nem volt nyugdíj, de létezett a generációk között kölcsönös eltartási kötelezettség. (Az öreg ember annál nagyobb biztonságban érezhette magát, minél több felnevelt gyermeke volt. A modern nyugdíjrendszer viszont nem veszi figyelembe a felnevelt gyermekek számát.) Ez a nyugdíjjárulék fizetésével látszólag megszűnt, a mai keresők döntő többsége azt vallja, hogy a „járulék fizetésével biztosítom nyugdíjas éveimet, nem leszek rászorulva a gyermekeimre”. Társadalmilag hatalmas tévedés! Ma is létezik a generációk közötti kölcsönös eltartás, mivel a nyugdíjasok számára szükséges életfeltételeket ténylegesen a dolgozó korosztályok teremtik meg. (Ezt előadásaimon a következő példával szoktam érzékeltetni: ha Robinson bedob a kasszába havonta egy dollárt a lakatlan szigeten, munkaképtelen korában éhen hal a dollárjaival együtt!) Vagyis ha nincsenek ténylegesen dolgozó korosztályok, akkor a nyugdíjrendszer összeomlik. Ennek a jelét látjuk ma többek között a nyugdíjkorhatár folyamatos emelésében. Negyed századdal ezelőtt, 1980-ban 3,5 dolgozóra jutott egy nyugdíjas, 2000-ben három, 2020-ban két, 2040-ben már csak 1,5 aktív dolgozó áll egy nyugdíjas mögött. (Az eutanázia legalizációs törekvéseinek ez fontos motívuma!)
Még egy tévhitről röviden. Szilárdan tartja magát az a hit, hogy ha elérnénk asszonyonként a reprodukcióhoz szükséges 2,1-es gyermekszámot – ez a mutató jelenleg 1,3 –, megoldódnának a gondok, nem fogyna a népesség. Tévedés! Az asszonyonkénti 2,1-es gyermekszám csak akkor tartja fenn a népességszámot, ha ez a mutató konstansan létezik. Hazánkban azonban három évtizede 2,1 alatt van e mutató, tehát a szülőképes korosztályok létszáma folyamatosan csökken. Így ha ezek az alacsony lélekszámú korosztályok el is érnék a 2,1-es gyermekszámot, a lélekszám akkor is csökkenne, mivel az eleve alacsony létszámú korosztályok csak önmagukat reprodukálnák. Tehát ahhoz, hogy az ország lakossága ne csökkenjen hét–nyolc millióra, egy nőnek átlag három gyermeket kellene szülnie nagyjából három évtizeden keresztül! Tegyük hozzá, jelenleg a 2,1-es átlaggyerekszám is az irrealitások világába tartozik, így a népességszám csökkenése a jelenlegi viszonyok mellett egy lefelé rohamosan növekvő spirált mutat. A jelenséget a következő számsorokkal lehet bemutatni.
Ha egy 10 milliós generáció folyamatosan reprodukálja önmagát (asszonyonként 2,1 gyermek), a lélekszám három generáción keresztül így alakul: 10 millió – 10 millió – 10 millió, összesen 30 millió.
Ha azonban csak egy gyermek születik generációként, a számsor a következők szerint alakul: 10 millió – 5 millió – 2,5 millió, összesen 17,5 millió.
A negyedik generációban a lélekszám a következőképpen alakul: 5 millió – 2,5 millió – 1,25 millió, összesen 8,75 millió.
Ha azonban az első 5 milliós generáció reprodukálja önmagát, tehát megszületik több generáción keresztül a 2,1 gyermek, a népességszám négy generáció után így alakul: 5 millió – 5 millió – 5 millió, öszszesen 15 millió.
Így ha csak egy generációnak egy gyermeke van aszszonyonként, de ezután két generáció eléri a 2,1 reprodukciós szintet, a negyedik generációra a népességszám akkor is a felére csökken. Magyarország és Európa azonban a C variáció útját járja, ennek alapján számolták ki a demográfusok, hogy az utolsó magyar 200, az utolsó európai 400 év múlva fog megszületni. (Hozzátenném, hogy csak az érzékletesség kedvéért számoltam asszonyonként egy gyermeket – ez a szám nálunk jelenleg 1,3 –, bár a volt NDK területén már „sikerült” elérni a 0,7-es átlagot.)
Nem vitatható, hogy ezeket a kereteket a modern állam teremtette meg és tartja fenn, ezért felelőssége a demográfiai katasztrófáért meghatározó és elsődleges.
Befejező kérdés: lehetne-e változtatni a katasztrofális állapotokon? Lehetne, de nagyon nehéz! Ne felejtsük el: hazánk és Európa ezer év óta minden demográfiai katasztrófa – tatárjárás, török háborúk – után talpra állt. Ekkor azonban a családokra és a nemi életre vonatkozó teljes szabályozási „jog” a katolikus egyház, majd a történelmi egyházak hatáskörébe tartozott. Népességi kérdésekben a XIX. században kezdődtek a bajok a szekularizációval.
Feltehető egy naiv kérdés: lenne-e ma demográfiai válság, ha mindenkinek meg kellene tartania a katolikus egyháznak a családi és nemi életre vonatkozó előírásait? Biztosan nem lenne demográfiai csőd. Ez azonban jelenleg elképzelhetetlen. Az adó- és nyugdíjrendszer kívánatos átalakítása elméletileg elképzelhető, de ez is hatalmas társadalmi ellenállásba ütközik, mivel a társadalom 90 százalékának romlanának az anyagi körülményei.
Létezik viszont egy „szent kisebbség” – a lakosság mintegy tíz százaléka –, amely több gyermeket nevel, és példamutató életével esetleg hatni tud a többségre. Ez esetleg nyújt némi reményt a jövőre nézve. Az államban nem bízhatunk.