Társulatuk meglehetősen éles kritikával fogadta a sokévi késedelem után végre társadalmi vitára kerülő energiastratégiát, amely állásfoglalásuk szerint még a magyar érdekű energiapolitikai stratégia kialakításának vitaanyagául sem szolgálhat. Tényleg ennyire rossz anyagot sikerült kialakítani a gazdasági minisztériumban?
– A stratégia szakmailag nem megalapozott, alig támaszkodik a meglévő elemzésekre, vizsgálatokra és javaslatokra. Hosszú távon érvényes, a döntéseket megalapozó tézisek helyett megelégszik a neoliberális közgazdasági doktrínák felmondásával. Mintha a nemzeti, közösségi érdek helyett a fundamentalista piaci szempontok, illetve a befektetői érdekek motiválták volna a dokumentum készítőit.
– A stratégia aránytalanságát is bírálják. Miben rejlik az aránytalanság?
– A vezetékesenergia-ellátások közül elsősorban a villamos piac kérdéseit tárgyalja a stratégia, de nem foglalkozik a gázpiaccal, a gázpiaci tulajdonviszonyokkal, hoszszú távú szerződésekkel és a gázinfrastruktúra fejlesztésének kérdéskörével. A távfűtés súlyos problémáit sem tárgyalja érdemben a dokumentum, pedig ez a magyar energetika egyik legösszetettebb problémája, mondhatnám „időzített bombája”. A közlekedésről, az egyik leginkább energiaigényes ágazatról szinte teljesen elfeledkeztek. Pedig a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium feladata lenne kidolgozni az energiapolitikával harmonizáló közlekedéspolitikát is.
– Az ellátásbiztonsággal kapcsolatban a koncepció megállapítja, hogy színesíteni kell a gázbeszerzési forrásokat, ám a hogyanról nem sok szó esik.
– A többirányú beszerzés szükségességével egyetértünk, ha az a források diverzifikációjára is kiterjed. Az ellentmondást abban látjuk, hogy miközben evidenciaként kezelik, hogy Magyarország importgázfüggősége igen magas, a földgáz részarányának csökkentésére a koncepció nem tartalmaz semmilyen elképzelést. Ma Magyarországon több befektető is gázzal működő erőművet akar építeni, ami a gazdasági tárca szakállamtitkára szerint jó dolog, mert egy ilyen beruházás igen gyorsan elkészül. Sajnos a kibontakozó gázerőmű-építési program annak a következménye, hogy a privatizációt követően elmaradtak a szükséges fejlesztések, a rövid távú profitmaximalizálás érvényesült. Emiatt a hazai piacon kapacitáshiány van, amit az utóbbi hónapok korlátozása is jelzett. Az energetikában nem megkésve és gyorsan, hanem megalapozott stratégiára támaszkodva, kellő időben kell a döntéseket meghozni.
– A koncepciótervezet egyértelműen állást foglal a nukleáris villanytermelés szükségessége mellett. Önök hogy látják ezt?
– Mértéktartó szakmai körökben egyetértés van abban, hogy az atomenergiának hosszú távon mással nem helyettesíthető szerepe van a hazai villamosenergia-termelésben. Ennek megfelelően első lépésben meg kell hosszabbítani a paksi atomerőmű üzemeltetési engedélyét. Az üzemidő-hoszszabbítást az erőmű saját erőforrásaiból finanszírozni tudja. Az üzemidő hosszabbításának nem lehet alternatívája az, hogy az utóbbi napokban több magáncég is jelezte, hogy szívesen részt vennének Magyarországon atomerőművi beruházásokban. Ezeket egyébként is óvatosan kell kezelni, képzavarral azt is mondhatjuk, hogy egy ilyen törekvés a paksi erőmű privatizálásának trójai falova is lehet.
– Van azért olyan területe az energetikának a villanypiacon kívül is, amellyel többet foglalkozik a stratégia. A megújuló energiaforrások részarányának növeléséről például sokat olvashatunk abban.
– A megújuló energiahordozók szerepe, akárcsak az unióban, hazánkban is túlértékelt, gyakran helytelenül alternatív energiaforrásoknak is nevezik őket, pedig részesedésük hosszabb távon is csak szerény lehet a magyar energiamérlegben. A koncepció nem ad választ arra az alapkérdésre, hogy miért kellene szinte minden korlát nélkül, feltétlenül ösztönözni a megújulók felhasználásának növelését. Egy ilyen elhatározásnak hosszú távú kihatása van, amelyet össztársadalmi szempontból illene modellezni. Mindenkinek tudnia kell, hogy a megújuló energiaforrásokra alapozó villanytermelés a jelentős támogatások miatt többletköltséggel jár. Ma a megújulók részaránya az áramtermelésben 4,5 százalékos, a megújuló forrásokra s a kapcsolt energiatermelésre fordított támogatás pedig 11 százalékot tesz ki a villanyszámlán szerepelő végösszegből. Ha a részarányt növeljük, akkor az a villanyszámla ezzel arányos további emelkedését is jelenti.
– Ezt azért sejthetik a stratégiai készítői is, hiszen a mezőgazdaságban előállítható biomassza használatának bővítését fontos stratégiai célnak tekintik, de azért utalnak a támogatások még tolerálható szintjére is.
– A tolerálható szint csak az általunk hiányolt hatástanulmányokkal állapítható meg. Szerintünk körültekintőbben kell megítélni az energetikai célú intenzív nagyüzemi mezőgazdasági termelést. Ha egy ország mezőgazdaságát átállítjuk energianövények iparszerű termesztésére, annak beláthatatlan következményei lesznek. Óriási, egybefüggő monokultúrák alakulnak ki, melyek fenntartására rengeteg fosszilisenergiát kell felhasználnunk. Így – a teljes energiamérleget figyelembe véve – a környezetkárosítás akár növekedhet is, s a közhiedelemmel ellentétben ez még csak számottevő foglalkoztatásbővítéssel sem jár. Egyébként is: elég volt egyetlen aszályos év ahhoz, hogy kiderüljön, Európa még az emberi és állati fogyasztásra szánt gabonamennyiséget is csak nagy nehezen tudja megtermelni, ehhez képest arról beszélünk, hogy mennyi bioüzemanyagot gyártunk majd kukoricából.
– Mit gondol, mi az oka annak, hogy a villamos energiával foglalkozó rész túldimenzionált a stratégiában?
– Az, hogy nem nemzeti, hanem piaci stratégiát készített a minisztérium, s mintha elsősorban az új villamosenergia-törvény aktuálpolitikai, ideológiai előkészítését tekintette volna fő feladatának. Az energiastratégiának legalább a villanyszektor állami és magánkézben lévő társaságainak diszkriminációmentes együttműködését kellene biztosítania, ezzel szemben a koncepcióban is érződik az Magyar Villamos Művek (MVM) Zrt. elleni fóbia. Pedig a hazai energetikának egyetlen olyan ága maradt, ahol az MVM révén még mindig jelentős az állam szerepe, és ez a villanypiac. A magántársaságok csak az MVM kárára juthatnak nagyobb részesedéshez, s akik ezt a célt szeretnék szolgálni, nyilván többet foglalkoznak az energetika e területével, mint egyebekkel.
– Az MVM jövőjével kapcsolatban több álláspont is ismert, s még kormányon belül is nagyok a nézetkülönbségek. A liberális oldal korábban a teljes privatizációtól sem riadt volna vissza, a szocialisták jóval óvatosabbak. Most úgy tűnik, a közös nevezőt a társaság egynegyedének tőzsdére vitelében találták meg, s ezt néhány szakember is támogatja. Önök miért ellenzik mégis ezt a tervet?
– Mert ismerjük a mesét a farkasról és a kismalacról. Tudja, amikor a farkas először csak az egyik lábát teszi be a házba, azután már a másikat is, s mire a malac észbe kap, már az egész farkas bent van a házban. Ha egyszer elindulunk egy rossz úton, azon nehéz megállni. Sajnos ezt bizonyítja az energiaprivatizáció története. Azt, hogy valamikor a villamos művek több hazai tulajdonos kezében lévő részvénytársaság legyen, nem ellenezzük, sőt! Annak idején voltak is olyan javaslataink, hogy a magyar emberek pénzét kezelő nagy alapok (egészségbiztosító, nyugdíjbiztosító) legyenek az MVM tulajdonosai.
– Az energiastratégia mellett a közelmúlt másik fontos eseménye volt az új villamosenergia-törvény elkészítése. A szabályozás a liberalizált villamosenergia-piacra való áttérés jegyében készült, igazi tétje azonban az volt, ellehetetlenül-e a piacon az MVM, vagy képes lesz talpon maradni.
– Szerencsére a liberális gazdaságpolitikusoknak nem sikerült keresztülvinniük, hogy az MVM-et végleg ellehetetlenítsék. Az eredeti terv szerint a jelenleg működő, külföldi tulajdonban lévő szolgáltatók két évre automatikusan egyetemes szolgáltatóvá váltak volna, s ezzel az MVM-et elzárták volna attól a lehetőségtől, hogy maga is szolgáltasson áramot a fogyasztóknak. Ám néhány nemzeti elkötelezettségű képviselőnek sikerült megváltoztatni pár passzust. Az igazi jó hír ebben az, hogy az MVM alacsonyabb áron képes árammal ellátni a fogyasztókat, mint a körülötte lévő versenypiaci szolgáltatók. Vagyis ha az MVM szerepet vállal a lakossági piacon, akkor egyrészt a fogyasztók olcsóbban jutnak áramhoz, másrészt pedig piaci sikerével az MVM kézzelfogható bizonyítékot nyújthat annak a liberális tételnek a tarthatatlanságára, mely szerint az állam mint tulajdonos szükségképpen rosszabb egy magántársaságnál. Ez persze csak itthon újdonság, Franciaországban korántsem.
– Erre mondják a liberális közgazdászok, hogy könnyű az MVM-nek, hiszen az erőművekkel kötött hosszú távú áramvásárlási megállapodásainak (htm) köszönhetően erőfölényes helyzetben van a piacon.
– Az erőfölényre hivatkozás az MVM-fóbia jelmondata. Az MVM-nek valóban vannak ilyen megállapodásai. Ezek hosszú ideje extraprofitot biztosítanak a privatizált erőművek tulajdonosainak, s emiatt mi is szorgalmaztuk a reális jövedelemelosztást a villanypiac szereplői között. 2006-tól az MVM és az erőművek között visszaállt a hatósági árazás rendszere. Ennek nyomán a privát szereplők profitja némileg csökkent, az MVM pedig nyereségessé vált. Az MVM-portfólióra alapozó, a múlt év végére kialakult közüzemi árszint jóval alatta marad a tőzsdei árnak. Ha nem lennének a htm-ek, Magyarországon már most is a lipcsei tőzsde árszintje érvényesülne. Mindamellett ezekhez a megállapodásokhoz igenis hozzá lehet nyúlni, de nem kell őket mindenestül felbontani. A privatizált erőművek nyeresége ugyanis még mindig nagyon magas, így ha valaki a htm-ek újratárgyalását szeretné, arra kell törekednie, hogy ezek árait szorítsa lejjebb.
– Igen ám, csakhogy hatezer megawattnyi új termelőkapacitást kellene rendszerbe állítani már középtávon, s ha lejjebb visszük az erőművek nyereségszintjét, vajon ki fog itt újabb blokkokat építeni?
– A privatizált és liberalizált piacon nem érvényesül magától az ellátásbiztonságot és a legkisebb költséget biztosító erőmű-építési elv. Azok, akik ma Magyarországon gázerőmű építésében gondolkodnak, abban bíznak, hogy majd valamilyen úton-módon – ukrajnai tárolóból, külön vezetéken – sikerül olcsón beszerezniük a gázt, aztán az olcsón szerzett alapanyagot természetesen az úgynevezett világpiaci áron számolják majd el. A tőkének az az érdeke, hogy legyen minél nagyobb az áram iránti igény, hogy azután drágán lehessen adni az áramot a gyorsan megépülő gázerőművek termeléséből. Ezzel szemben az energiastratégiának tartalmaznia kellene azokat a piacszabályozó eszközöket, amelyekkel a nemzeti célok az erőműépítésben legalább közelíthetők.
– A Mol–OMV huzavona óta ismét felerősödnek azok a hangok, amelyek szerint újra kell gondolni az állam feladatait a stratégiai ágazatokban, s mintha már a kormányoldal sem húzódozna ettől annyira.
– Szeretnénk remélni, hogy a Mol felvásárlására utaló OMV-akciók kormányzati elítélése annak utólagos felismerését jelenti, hogy a stratégiai jelentőségű energetikai vállalatokban az államnak meg kell őriznie tulajdonosi befolyását. Mi mindig is azt képviseltük, hogy a hatékony védelem az, ha az energetikai vagyont nem adják el, hanem nemzeti tulajdonban tartják, amint ezt felelős államok, például Franciaország is teszi. Sajnos a koncepció az állam feladatait illetően még ultraliberális álláspontot képvisel, tulajdonosi jelenlétről, befolyásolásról szó sem esik. Az állam stratégiai szerepét, ellátásbiztonsági felelősségét, az állami hatóságok jogosítványait és kötelezettségeit, a monopóliumok kialakulását megakadályozó szabályokat – álláspontunk szerint – általános energiatörvényben kellene rögzíteni. Ma már mintha az Európai Unióból is érkeznének olyan hangok, amelyek elvetik a piac mindenhatóságát hirdető elképzeléseket, s úgy látszik, hogy Európa nyugati felén ismét visszakapja régi helyét a szociális szempontú megközelítés.
Az unió tényleg nem azonosul egységesen a verseny mindenhatóságának neoliberális elvével. A szektorban végrehajtott liberalizáció mellett, a kezdeti csökkenést követően, emelkedtek az árak; az egész kontinensen keresleti piac alakult ki. Csak egy példa: a brit Nemzeti Energia Akció (NEA) jótékonysági szervezet szerint 2003 óta a gázárak 70, a villanyárak 52 százalékkal növekedtek a szigetországban, és ez a tendencia jellemző Európa más államaiban is. Nem véletlen, hogy Nicolas Sarkozy francia elnök még a választási kampányban kijelentette: nem engedi, hogy az árampiac liberalizálásával emelkedjenek az energiaköltségek. Párizs az energiapiac júliusi megnyitása óta is ragaszkodik az állam által megszabott, viszonylag alacsony árakhoz. Egy ilyen gondolat azonban ma Magyarországon szentségtörésnek számít.
Nyilvánvaló ábránd abban hinni, hogy a tőzsde és a piac majd letöri az árakat, hiszen a parkettet szupermonopóliumok uralják. A németországi villamosenergia-termelés mintegy 80 százaléka például négy nagy konszern – a svéd Vattenfall, továbbá a Magyarországon is érdekelt, meghatározó szerepet játszó E.ON, RWE és EnBW – kezében van. Döntően az ő kínálatuk határozza meg a lipcsei áramtőzsde árszintjét is, így egyértelműen befolyásolhatják, felverhetik az elektromos energia árát.
Lajkó Fanni
Magyar Péter egyedül maradt
