Vita a géppel

Karcagon született, Kunmadarason egy orosz laktanya mellett nőtt fel, Kunszentmiklóson tanulta a kun miatyánkot Bege Nóra. Az első négy sort ma is tudja.
– Dezén atamász, kenze kikte… – mondja dallamosan. – Ez ma már holt nyelv, de az imát, amely megmaradt belőle, én is megtanítottam a nagyfiamnak.
Kunszentmiklós református falu. Itt élt egy ideig Baksay Sándor református lelkész, aki rímes alexandrinusokban lefordította az egész Iliászt és az Odüsszeia első kilenc énekét. Petőfi nemcsak a Megy a juhász szamáron-t vetette papírra a településen, hanem itt születtek meg benne az Apostol kezdősorai is.
Mimi néni rajz szakköre, ahová Nóra járt, valójában játékos gyakorlatok színtere volt, Honti László tanár úr batik- és rajzórái pedig érzékennyé tették a kislányt a művészettörténet iránt. Nóra vizuális látása annyira átalakult, hogy matematikus szülei belenyugodtak: nem lesz belőle szaktanár. Képzőművészeti albumokat adtak a kezébe, amelyeket Nóra kíváncsian lapozgatott. Először a barokk festő, Murillo bűvölte el furcsa kis angyalaival, kamaszkorában Dürer kortársának, Grünewaldnak a hatása alatt élt.
Éppen Brezsnyev halálakor adta a televízió a Jeanne d’Arc című filmet, amelynek képi világa megbabonázta a fiatal lányt. Elhatározta, hogy filmet készít. A Damjanich János Gimnázium fotófakultációján megtanulta az alapokat. Balog Mihály és Taba Zsuzsanna kinyitotta Nóra szívét az irodalom és a filmesztétika felé. Itt találkozott először a Lumière fivérek alkotásaival. Igaz, a kunszentmiklósi mozi vetítővásznán is megjelent egy nagy klasszikus, Hitchcock. Érettségi után operatőr szakra jelentkezett. Hozott képei azonban ekkor még éretlennek bizonyultak. A kudarc nem keserítette el. Próbálkozásait játéknak fogta fel, mint azt is, hogy a fővárosba költözzön. A Madách Színházban díszlettervező asszisztens lett Götz Béla mellett. Egy év múlva a régi Arany János Színházba ment öltöztetőnőnek. Amikor nem öltöztetett, előadásokat nézett. Újra megjelent Jeanne d’Arc az életében. Tabakov, a világhírű orosz rendező álmodta színpadra növendékeivel. A vendégelőadás lenyűgözte a húszéves lányt. Talán Keleti István főrendezőnek köszönhetően az Arany János Színházban befogadó légkör uralkodott. Nóra is jól érezte magát, ő volt például Ronyecz Mária utolsó öltöztetője. Beszélgetéseikre ma is emlékszik, de nagy hatással volt rá az az élet is nélkülözéseivel, szabadságával. Megismerkedett a Z’zi Labor nevű formáció frontemberével, Janicsák Istvánnal, akinek épp szüksége volt egy kreatív emberre. Nóra lett az asszisztens a csapatban. Akkoriban gyermekdarabokat is előadott a zenekar.
– Egyszer jelmezeket is varrtam, holott nem tudok varrni. Jézus születéséről terveztünk darabot Betlehemi csillag címmel. Egyedül készítettem el az összes jelmezt, máig nem tudom, hogyan. Kegyelmi állapot lehetett.
Két hétig napi két-három órát aludt. Janicsák egyszer megkérte, fotózza le a zenekart, mert néha masinát látott a nyakában. A gépet tizennyolc éves korában örökölte dél-afrikai nagynénjétől, akinek a férje, a tulajdonos gázrobbanásban meghalt, a gép – csodával határos módon – épségben maradt.
– Egyszerű Minolta volt, még a fénymérője sem működött. Ez azért volt jó, mert megtanultam szemmel mérni a fényt. Ma is érzem a fényeket, annyira, hogy néha vitatkozom a modern fényképezőgépemmel.
Az iroda mellett volt egy fotólabor, ahová Nóra a fotózás után átrohant. Míg száradt a film, egy újságban lapozgatott. Figyelmes lett a Magyar Újságíró-szövetség felhívására: a MÚOSZ felvételt hirdetett fotóriporteri szakra. Bár fogalma sem volt, mit jelent ez pontosan, jelentkezett. Felvették. Ott megtanulta azt, amíg addig ösztönösen tudott. A Z’zi Laborról készített képek olyan jól sikerültek, hogy lemezborító lett belőlük. Már a MÚOSZ-iskola hallgatója volt, amikor egy képével díjat nyert. Az iskola befejezése után az első magyar bulvárlaphoz került mint külső munkatárs.
– Akkoriban ez annyit jelentett, hogy éjjel-nappal bent ültem a szerkesztőségben, hiszen nem volt mobiltelefon. Vártam, hogy lekaphassak egy-egy témát.
Itt ismerkedett meg későbbi férjével, és ebben az időben készítette el fotósorozatát az apácákról, amelyért 1993-ban megkapta a fotóriporteri díjat a magyar fotóriporterek biennáléján.
– A Ferenciek terén sétáltam, abban az udvarban, ahol most a baltazáros kiállításom van, amikor elsuhant mellettem egy hófehér ruhába öltözött apáca, Margit anya. Utánafutottam, bemutatkoztam, és megkértem, hadd fotózhassam le. Az apáca végigmért, majd annyit mondott: „Jól van, Nóra.” Telefonszámot nem, de a címét megadta. Levelezni kezdtünk.
Félévnyi levelezés után engedte be a kolostorba a pálosok női ágának engesztelő rendje. Abban az időben Kálmánházán éltek, később átköltöztek Csécsére, most Erdőkürtön laknak.
– Margit anya számomra az egyik legizgalmasabb emberi lény volt, akit valaha ismertem. Bár közel járt a hatvanhoz, kortalannak tetszett. Kiderült, őt is érdekli a fotózás, megmutatta a szerelését is. Nekem ő és társai gyönyörűek voltak.
A rend alapító tagjait gyermekkorukban apácák nevelték, közvetlenül a háború után eldöntötték, folytatják tanítóik életmódját. A szocializmus alatt is apácaként éltek, titokban. Apácaruhát nem viseltek, nem laktak együtt. Margit anya két éve meghalt, de Nóra azóta is felkeresi őket. Jó velük beszélgetni, mondja. A találkozás után döntötte el, megkeresztelkedik.
– Szüleim katolikus származásúak voltak, de én nem kaptam vallásos nevelést. Ennek ellenére éreztem Isten jelenlétét, de csak a Margit anyával való találkozás után zártam a szívembe. A keresztelkedés a hagyományok miatt volt fontos számomra.
Csaknem krisztusi korban állt a keresztvíz alá hároméves Márton fiával. Ekkoriban már újra dolgozott. Továbbra is érdekelték a vallással kapcsolatos dolgok, zarándoklatokra járt. Közben újra gyermeket várt, hamarosan megszületett Álmos is. Egyik éjjel filmet vetítettek a Baltazár Színházról, ahol Dawn-kóros gyerekek a szereplők. Nóra eldöntötte, ha újra dolgozni fog, megkeresi őket. Az első napon, amikor Álmos bölcsődébe ment, felhívta Elek Dórát, a színház vezetőjét. A következő héten a baltazárosok között ült – igaz, gép nélkül.
– Idő kellett ahhoz, hogy megszokjuk egymást. A váratlan öleléseik szokatlanok voltak először. Amikor átadtam magamat nekik, egyszeriben megéreztem a nagyon erős szeretetüket. Döbbenetes érzés volt.
Nóra már ez idő tájt készített róluk egy-két sorozatot, de érezte, ez még nem az igazi. A barátság és munkakapcsolat a találkozás után másfél évvel alakult ki a színház vezetőjével és „színészeivel”. Elek Dórával elhatározzák, portrét készítenek az előadókról. Civilt és színházit is. A képekből könyv lett, amelyet Vörös István versei egészítenek ki. Az anyag újabb díjat hozott Nórának a sajtófotó-pályázaton, és rendhagyó módon színdarabot is inspiráltak a fotók, amelyet Múló rúzs címmel mutatott be a társulat. Tavaly Dél-Franciaországban azon a környéken béreltek lakást, ahol Picasso és Matisse is alkottak. Itt valósult meg Elek Dóra ötlete, hogy fotósorozat szülessen a húszas–harmincas évek világát idéző Picasso-képek szellemében.
– Sok dologra megtanított a baltazárosokkal való munka. Többek között arra, higgyek az emberségben, a türelemben. Abban, hogy ha az ember nem kergeti a sikert, akkor ajándékként fogja megkapni. Franciaországban napi két órát fotózhattam őket. Kölcsönös, mérlegelés nélküli szeretet volt ekkor már köztünk. Teljes elfogadás, amely számomra az alázatot is jelenti.
Franciaország nemcsak a közös munka miatt volt tanulságos, hanem azért is, mert a darab – Picasso, a világ teremtése, amelyet újra a képek ihlettek– spirituálisan és földi módon is teremtett. A társulatnál dolgozó nők körében hét gyermek fogant abban az időben. Nóra világra hozta harmadik kisfiát, Simont. Kiállítása az ott született képekből egy baltazáros színész, Fehér Dániel festményeivel együtt látható a Ferenciek terén álló templom udvarában augusztus végéig.