Ezernyolcszázmilliárd

Ezernyolcszázmilliárd forint. Felfoghatatlan összeg. Enynyi az egészségbiztosítási piac évente Magyarországon. A választók többsége ezt el sem igen tudja képzelni, hacsak le nem fordítják neki lottóötös- vagy tocsikvalutára. Nem tudták elképzelni a Postabankot, a Földhitel- és Jelzálogbankot és a többi fű alatti kormánypárti kótyavetyét sem. Talán úgy el tudják képzelni, hogy ez nagyjából négy Ferihegy. Ezért megy most a kötélhúzás a szocialisták és a szabad demokraták között, egészségügyi reformvitának álcázva.
Medgyessy és Gyurcsány adminisztrációja együttesen háromszor-négyszer annyi államadósságot halmozott fel, mint Kádár János kommunista bankárai több évtized alatt. Előttük a kasszakulcs, utánuk a vízözön. A posztmodern politika egyébként is hajlamos mindig többet költeni, mint ami a rendelkezésére áll: költségvetéseit eleve hiánnyal tervezi – a nagyon bátor, nagyon büszke, nagyon posztmodern kormányzatok tetemes hiánnyal. (Van, ahol ez a hiány polgári jólétet finanszíroz, mint Amerikában – másutt ugyanez a hiány például többek között az amerikai jólétet finanszírozza. Ha ők lábaltak volna ki több évtizednyi kommunista rémálomból, míg mi mehettünk volna a magunk útján, most érdes szívű befektetőként talán mi szemezgetnénk az ő megmaradt nemzeti vagyontárgyaikból.)
Túlélésre játszó kormányzati embereink pénzügypolitikának azt hívják, hogy miként tudnak a világban újabb hiteleket felvenni arra, hogy az előző hitelek kamatait törlesszék. (Miközben az euróövezettől mind távolabb sodródunk: már határdátum sincsen.) Reformnak pedig azt nevezik, hogy ezt az elképesztő túlköltekezést valahogy visszanyessék. Persze soha nem a saját kényelmükről, páncélozott autóikról és tengerentúli utazásaikról mondanak le, hanem az adófizetőn facsarnának még egyet. Egy ponton túl ez már nem megy: az adófizető besokall, visszafogja teljesítményét, szürkegazdaságba húzódik, netán adót csal. Nem lelkesíti, hogy a pénzével finanszírozza a hatalom elzuschlagosodását.
Ráadásul ugyanez az adófizető más vonatkozásban választó is: egyszerre kell neki hízelegni meg szemérmetlenül kizsákmányolni. Ez a kettősség hovatovább reménytelen kötéltánc a balliberális mutatványosok számára: előbb a választási programról kell hazudozni, majd arról, hogy mindenki, aki újra és újra beveszi ezt a hazugságot, tisztában van azzal, hogy az egész rendszer hazug színjáték. Ilyen intézményes képmutatás termelte ki aztán az őszödi beszédet, illetve az azt követő forrongásokat is. Nem véletlen, hogy ennek a szuicid technokrata társaságnak mindinkább nyűg a klasszikus demokrácia. Úgy gondolják, hogy felvilágosult diktatúrában, ahol nincsenek ostoba demokratikus ballasztok, gyors sikereket tudnának elérni, ezért nem csupán KISZ-es nosztalgiából mutatnak leplezetlen rokonszenvet például az egypárti vezetésű kínai kapitalista modell iránt. Saját weimarizálódásukat, fasizálódásukat pedig úgy leplezik, hogy rendre politikai ellenlábasaikat vádolják weimarizálódással, fasizálódással.
A valóságos kormányzás fiaskója azonban már rövid távon is csak a látszatok világával ellensúlyozható. Ezért kellenek a többször száz napos programok, a száz lépések, a negyvennyolc pontok. Amíg a média ezeken rágódik, nem kell az elhatalmasodó krízissel foglalkozni. Koherens kormányprogramok, átfogó kormányzati filozófiák hiányában ez az ígéretdömping csupán folyamatos időnyerés. Blöff. A látszatipar pedig roppant drága, de a túlélés érdekében nem számítanak a kihasított milliárdok. Mindez együtt exponenciális ütemű eladósodáshoz, szűkülő gazdasághoz, megtorpant növekedéshez, törvényszerű regionális leszakadáshoz, európai és globális elszigetelődéshez vezet. A másik oldalról pedig belső társadalmi békétlenséghez, a közmorál lezülléséhez, a nemzeti minimum felszámolásához, a végrehajtó hatalom szalonképtelenségéhez, terrorisztikus eszközökkel féken tartott utcai megmozdulásokhoz és hazugsághoz, immár permanens hazudozáshoz. A totális kudarc beismerése mára csak azzal odázható, ha a megroggyant választói tábor számára mindenáron közös ellenségképet prezentálnak. A válság akkora méreteket öltött, hogy a régi mumusok már nem elegendőek az összetartáshoz: ezért kell mindenáron imaginárius szélsőjobboldali veszély, szekértábor-erősítő antiszemitázás, sőt fasiszta fenyegetettség. Miközben a bérrettegők totálisan érzéketlenek arra, hogy a túlpörgött KISZ-vezér, ez az elszabadult hajóágyú és kommunikációs csapata tudat alatt rendre hitleri retorikát és motívumrendszert használ.
A vagyontörvénynek az éj leple alatti átpasszírozása, a maradék állami tartalék kiárusítása csupán elodázza az összeomlást. Az egyszeri bevétel legfeljebb egyszer statisztikázható, egyszer kommunikálható. A privatizálható cégek száma véges – ha elfogynak, nem takargatható tovább a csőd. Kivéve, ha nincs folyamatos pénzutánpótlás. Ez esetben elapadna a klientúra jövedelemforrása, a pártfinanszírozás búvópatakja is. Sajnos az adókat egyelőre nincs alkotmányos mód magánosítani (bár a világért sem szeretnék ötleteket adni) – marad az egészségbiztosítás pénze. Ami ugyebár folyamatos befizetés: amíg létezik állam, addig nem apad el. Az a bizonyos évi ezernyolcszázmilliárd. Ennek fényében kell értékelni, amikor az MSZP és az SZDSZ leül tárgyalgatni a multinacionális biztosítókkal: vágjanak bele a közös bizniszbe. A multik húzódzkodnak, hiszen előbb-utóbb jön az Orbán-kormány, s deklaráltan visszacsinálja a lepacsizott boltot. Nyilván olyan biztosítékokat kérnek az utolsó mentsvárba húzódott kormánypártoktól, hogy ők minden forgatókönyv esetén pénzüknél (és profitjuknál) legyenek: lesz tehát titkos záradék, lex Orbán a reprivatizáció esetére. Ez esetben Lendvai Ildikó, az ellenzéki frakcióvezető Micimackó-idézetekkel színesített parlamenti felszólalásában rá fog majd mutatni, hogy hány százmilliárdba kerül az adófizetőknek a polgári kabinet felelőtlen intézkedése.
Amikor tehát a két balpárt az egészségbiztosító privatizációjának megvalósítási módjáról vitatkozik, nem történik más, mint hogy a koncon osztozkodnak. A mi tb-befizetéseinken, voltaképp egészségünkön. A hálapénz elleni lovagi küzdelem is úgy értelmezhető, hogy ezeknek az összegeknek a kusza pénzügyi rendszerbe való becsatornázása a céljuk: nem kizárt hát, hogy végeredményben óriásplakátokban, tévéreklámokban és hivatali luxusautókban öltenek majd testet. Semmilyen reakció nem érkezett korábbi szerény felvetésemre, hogy a létrehozott biztosítók tulajdonosaival és alkalmazottaival kapcsolatban mondassék ki a totális politikai összeférhetetlenség. Politikus, illetve családtagja és üzlettársa tíz éven belül ne vállalhasson itt munkát, felügyelőbizottsági tagságot, ne szerezhessen tulajdonrészt. Biztosító senkit és semmit ne támogathasson, hogy ne lehessen némi áttétellel pártkasszába átjátszani a jutalékot. Mondassék ki a törvényben, hogy ha az új rendszer fenntartása egy fillérrel is többe kerül a biztosítottaknak a réginél, vissza kell állítani az eredeti állapotot. Így nyilván nem lehet a multik profitját biztosítani, viszont nem is védhető a piaci fundamentalisták érvelése, hogy a verseny automatikusan letöri az árakat. Míg ezek a biztosítékok nincsenek meg, nyilvánvaló, hogy a nagymellényű reformereknek csupán az évi ezernyolcszázmilliárdra fáj a foguk.