M, mint Mozart, N, mint náci

Minden kornak vannak színpadi közhelyei. Hát még a halmozottan hátrányos, nehezebben mozduló, partitúrák time code-jához kötött operaszínpadon! A második világháború utáni Új Bayreuthig kellett várni, hogy a ceremoniális-mitologikus játékmód agyonromantizált kellékei a raktárban végezzék. Valahogy rendre elfut az idő, a művészet és az élet változékonysága az opera mellett.
A hetvenes évektől divatba jött nácikkal elbáboztatni az irodalmat. Nézem a zürichi operaház friss, zeneileg szinte szeplőtlen Mozart-adaptációját, és mintha évtizedekkel pörögne vissza a naptár. A Titus kegyelme, ez a kései remekmű, az utolsó opera seria, az ókori hősöknek rezignált búcsút mondó darab a fasizálódó Olaszország karaktereinek terepe lenne?
Nos, Jonathan Miller koncepciója e kiapadt forrásból táplálkozna. A bizonytalan jellemű Titus Vespasianus – akit bár mindenki megvezet, mégiscsak diktátor – eleve gyanús: elege van a szenátusból, és csíkos öltönyben járatja szemre is életfogytiglant érdemlő embereit. Hol antantszíján s tányérsapkáján csillan a fény, hol nyárias vászonöltönyben ereszkedik rendezett népe körébe. Jonas Kaufmann a hangilag nem vészes, ám látványos címszerepet meggyőzően, világszínvonalon énekli: a harmincas slank tenor még egy csipet Perón-reminiszcenciát is hordoz megjelenésében – hogy minden jól összekavarodjon. Az intrikus delnőt, Vitelliát a szabálytalan arcú Eva Mei bravúrozza el, magasságai Gruberova telibe talált csúcshangjait idézik – ha Ava Gardnert maszkíroztathatna belőle, bizonnyal megtenné a rendező.
A harmadik sztár, a bolgár mezzo Vesselina Kasarova autonóm éneklésével tűnik ki: Sextus népszerű rondójának frázisai néha a semmibe kolorálnak, annyi hirtelen pianóval dolgozik. De nála az hallik, ami arcán is látható: a meghasonlott, csaknem megőrülő szerelmes férfi – hisz nadrágszerep ez. Anniusé is az, Liliana Nikiteanut csak azért nem felhőtlen hallgatni, mert százhúsz százalékon kell erőltetnie lírai adottságait e drámai közegben. Az utolsó pötty e Franz Welser-Möst dirigálta, lemezképes produkción, hogy a Ben Affleck-arcprofilú, de stílusmészáros Günther Groissböck felléptetése Publióként több mint hiba.
Kidomborított fafúvóállásokkal, precízen együtt tartott hegedűkkel pompáz a világ tetején e svájci együttes és karmestere, ám a színpadi felfogás képtelen ide felzárkózni. Amit még nem hallottam soha: a Titus secco recitativóit jelentős húzásokkal, prózában (!) adják. Ráadásul olyan színpadias gustóval deklamál mind a hat énekes (egyikük anyanyelve sem olasz), hogy hiába a tegnapba modernizált Bauhaus-környezet, legalább száz év előtt járunk megint, a nagy rökönyök ma rökönyítő gesztus- és gusztusvilágában. A stilizált beszéd prózára váltása azért is problémás, mert pantallóba bújtatott nadrágszereplők, tehát nőies kvázi férfiak is fellépnek itt: lenyomott gégével tettetett dialógjuk duplán megmosolyogtató.
Megint egy operaprodukció tehát, amely képtelen az összművészeti követelménynek megfelelni: hallani kellemes, látni felesleges. Sajnos a neves melegvédő és anti-antiszemita direktor szerelmes ebbe az ósdi, saját idomaira absztrahált közhelybe. Egyre jó: megmutatja, hogy oltódik a heti rendes nácizás – teremtő képzelet híján – terméketlen nárcizmusba.
(Mozart: La clemenza di Tito – Kaufmann, Mei, Kasarova/Welser-Möst; EMI, DVD, 2007.)