Az első lépés megvolt

Magyarországon az alaphangulat már nem a beletörődő kedvetlenség, hanem a forrongó bosszúság a stagnálás és a homályos, bizonytalan jövő miatt. Éles határ húzódik pláza-Magyarország és kínaipiac-Magyarország között. Legalább olyan éles határ, mint éhező Magyarország és fogyókúrázó Magyarország között. Nem Trianon miatt vagyunk borúlátóak. Becsapottságunkat nem szükséges visszavezetni a versailles-i tárgyalásokig. Az állampolgár úgy érzi: a nadrágszíjat neki és csak neki kell meghúznia. Vezetőink nem ismerik a magyar közmondást: csak a bolond üti azt a lovat, amelyik húz. Minden terhet a húzórétegre tesznek, és aki még nem csuklott öszsze, annak még raknak a hátára egy keveset.
Hetente kiderül valami arcátlanság. Egymást követik a botrányok, uniós pénzek olvadnak szét a vesztegetésekben. Hamis számlák, többmilliós csúszópénzek, zsíros megbízások a haveroknak, rokonoknak, megemelt képviselői fizetések, börtönbüntetések alóli kibúvások ügyvédi közreműködéssel. (Zuschlag ügye látványpernek számít.) A sok disznóságot az állam árdrágítással, új adónemek bevezetésével, büntetések kilátásba helyezésével ellensúlyozza. Úgy működik, mint egy ellenőrcsapat a metró mozgólépcsője előtt. Téged föltart, de a metró kijáratán túl történhet bármi, lopás, erőszak, rablás, nem rájuk tartozik. Az állam úgy viselkedik, mintha az állampolgár jogsérelme, életszínvonal-csökkenése, elégedetlensége nem rá tartozna. „Nekünk semmi közünk hozzátok, mi kormánynegyedet építünk magunknak.” A sajtó azzal bosszantja a kis fizetésű átlagpolgárt, hogy semmi az az elzuschlagolt nyolcvanmilliócska, eközben a nyolcvanéves nénikék azon keseregnek, hogy ha tavasszal bevonják az egy- és a kétforintosokat, már nem lesz értelme elgyalogolni abba a boltba, ahol nem tizenkilenc, hanem csak tizenöt forint a zsömle.
A huszadik század minden pangó társadalma a politikai kommunikációtól remélt megváltást. Minél ingatagabb egy hatalom, annál több pénzt fordít arra, hogy az átlagember neki higgyen, ne a szemének. Sztálin hétmillió ukránt hagyott éhen halni, de a nyugat-európai baloldal megnyerésére nem sajnálta a pénzt. Vajon hányan hiszik el, hogy a Gyurcsány-kormánynak azért kell komoly összegeket áldozni a reformok propagálására, hogy segítse tájékozódásunkat? A szekszárdi légyotton, úgy tűnik, leginkább a tojásfogó esernyőkre kellett a pénz. Minek járja az országot egy közutálatnak örvendő politikus? Hogy hergeljen? Hogy terjessze a hazudozás vírusát? Hogy minél több szegénylegényt vigyenek be miatta a sittre, miközben ő, elhúzván a vidékről, kivigyorog a páncélozott autójából? Kormányának ezer alkalma volt eddig is a szakszerű tájékoztatásra. Haptákba áll neki a média. A riporter kíváncsi, azért fizetik: informálódni és informálni akar. Ez a kormány hatástanulmány nélkül nyélbe ütött ötleteket, kidolgozatlan állapotban lévő terveket próbálgat a labirintusba terelt, kísérleti fehér egereknek tekintett állampolgárokon. Jelképerejű, hogy először fölszámolták a vasútvonalakat, utána hagyták, hogy szétlopják a síneket, végül vitát kezdeményeztek a ritkítás ésszerűségéről. (Azt a mondatot, hogy „bocsánat, az ellenzéknek mégis igaza volt”, még nem hallottuk.)
A kormányfőhöz a baloldal sokáig messiásként viszonyult. Azt hitték, találtak a porban egy baloldali Orbán Viktort. Lehajoltak érte, megtisztogatták, büszkék voltak rá. Végre kezükben tartják az adu ászt – arra nem gondoltak, hogy kártyázni is tudni kellene. Az országot megújítani nem sikerült, most majd megint ők fognak megújulni. Örökzöld baloldali program ez. Kádárt már megtagadták, Grósz Károlyról és népes csapatáról egy pisszenés sincs.
A magyar családok számára jó hír „fölülről” nincsen, csak saját mikrovilágukból jöhet fény és erő. Az egyetlen jó hír mostanában az volt, hogy felmérések szerint Magyarországon a külföldi befektetők biztonságban vannak. Örömhír ez – ha nem is evangélium. De próbáljuk meg a külföldi beruházók biztonságérzetével vigasztalni (csak aztán fussunk) azt a roma családot, amely a reformdüh következtében gyerekeit nem tudja a régi iskolába íratni.
A klasszikus pangás időszaka a Brezsnyev-éra volt. Korabeli vicc: vonaton utaznak a szovjet politikusok, és vodkázás közben a hősi múlttal szórakoztatják egymást. Egyszer csak egyikük kinéz az ablakon, és döbbenten látja, hogy ugyanott vannak, mint egy órája. – De Brezsnyev elvtárs, hogy lehet az, mi itt ülünk a vonaton, és mégis ugyanott vagyunk, ahol voltunk? – kérdezi. – Húzzák be a függönyt, és utazzunk tovább – válaszol mogorván a pártfőtitkár.
Behúzták a függönyt az ország vezető politikusai a mai Magyarország stagnáló szerelvényén is. Ülnek a vonaton, és szuggerálják magukat, hogy sebesen siklanak a jövőbe, ahol euróból van a kolbászkerítés. De mi lesz azokkal, akik lentről nézik ezt a kísértetvonatot, és kitessékelnék belőle a vezető politikusokat? „Hé, nagyurak! Nézzetek már körül ebben a letarolt, kirabolt országban! Ti ártó szellemek, akik Tokaj szőlővesszejéről elűzitek a nektárt, és szalmaégetőt rontanátok az isteni tájba!”
Magyarország vonata áll. 1,7 milliárd forintot szán a kormány önpropagálásra. Elég lesz-e? Nem kellene kitalálni még néhány adót? Például iskolatáska- vagy cumisüvegadót? Valami abból is befolyna. Brezsnyevék behúzták a függönyt, és azt képzelték, haladnak. De mekkora függönyt kellene azok előtt behúzni, akik fölött nem a páncélozott luxuskocsi plafonja a határ, hanem az Isten szabad ege? Ki veszi meg a horizontra fölszerelhető globális karnist? És ha ingünket-gatyánkat is odaadtuk már, s mégsem készül el belőle a globális függöny?
2001. május 16-án a közszolgálati rádióban a magyarok miniszterelnöke a következőket mondta: „A Mol a saját részvénytársasága nyereségét tartja elsősorban szem előtt, ez érthető, a kormánynak ugyanakkor más szempontokat kell emellett figyelembe vennie. Így például a gázárak nem jelenthetnek kibírhatatlan terhet a magyar családok számára (…) és a kormány itt bizony beavatkozott. Sehol a világon nem működik olyan piacgazdaság, ahol a kormány ilyen esetekben ne avatkozna be.”
Kapott is ezért a nyilatkozatért Orbán Viktor hideget-meleget. Hogy versenyellenes. Populista. Piacellenes. Diktátor. Jöttek az Aczél Endrék, a Bolgár Györgyök, jöttek földbe döngölni az akkori miniszterelnököt. Mert még fennhéjázott is: „a magyar részvényesek közt ott van a magyar állam is, méghozzá mi vagyunk a legnagyobb részvényesek, 25 százalékát a Molnak mi birtokoljuk.” Ilyen pökhendi volt arra a csip-csup 25 százalékra.
Ha ma Gyurcsánynak sikerülne 1 százalékot visszavásárolni, hason csúszna előtte a média. Míg 2001-ben a 25 százalékot megtartó fideszes miniszterelnökre a sajtó ráuszult, addig 2004-ben a magyar állam Mol-részvényeit elvesztegető, áron alul eladó MSZP-kormány miniszterelnöke előtt lekushadt. A mostani eső után köpönyeg kormány rádöbbent a következményekre, és próbálja menteni a menthetetlent. Lex Mol néven fut a veszett fejsze nyele akció. Európa, élén az osztrák sógorral, újfent röhöghet rajtunk. A Fidesz a lex Mol mellé áll, mi mást tehetne: a veszett fejsze nyeléhez neki kell majd újra kikovácsolni a fejsze vasát. Csoda-e, hogy részvénytelenségünk részvétlenséget szül a világban? Ki vesz komolyan egy ilyen kormányt? Ki hatódik meg egy csavargótól, aki szülei házát bagóért elvesztegeti, majd kiáll a placcra, és az otthon melegéről szónokol?
Az MSZP–SZDSZ-kormány két lépésben akarja átlépni a szakadékot.
Az első lépés megvolt.