Barangolás tolmács nélkül

K Ó B O R L Ó

Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában vagy a délszláv országok valamelyikében utazván milyen más érzés magyar szót hallani vonaton, utcán, templomban vagy kocsmában, mint ha megszólítunk egy szembejövőt, aki annyit felel, hogy „nem beszélni magyar”. Sajnos amint telnek-múlnak az évtizedek az 1920-as területváltozás óta, úgy fogyatkoznak a korábban magyarok lakta határon túli városok és falvak. Szlovákiában – amelynek államhatára megegyezik a történelmi Felső-Magyarországéval – a nyelvhatár lassan, de biztosan mindenütt délnek tart. Ma már csak a Csallóközben, Mátyusföldön, a Duna bal partján és az Ipoly mentén, a felső Bodrogközben élnek összefüggő településrendben magyarok, valamint az elszakított Esztergom, Hont, Nógrád és Gömör vármegyék déli részén elegyedhetünk szóba az őslakosokkal. Ez utóbbi helyeken bőven van túracélpont, nevezetes természeti és műemléki látnivaló, ezekből ajánlunk egy hét végi kirándulásra valót.
Somoskőújfalunál átlépve a szlovák határt néhány percnyi autózással Füleken vagyunk. A város tíz és fél ezer lakosának hetven százaléka magyar. Jókora bazaltszikla áll a település közepén, amelyre a tatárjárás után várat építettek. A török időkben fontos végvár volt Fülek, egy darabig a szandzsákbég székhelyéül is szolgált, később nemes Nógrád vármegye urai gyűléseztek benne. 1682-ben itt választották meg – szultáni segítséggel – magyar királlyá Thököly Imrét, aki még az évben fölrobbantatta, nehogy az erősség Bécs kezére jusson. A tekintélyes rom nagy ágyútornyában kiállítás látható a végvári harcok történetéről, a bástyáról remek kilátás nyílik a hegyes-erdős környékre. A vár alatt, a ferencesek régi klastroma közelében lévő étteremben tűrhetően főznek, s mindenütt jó, olcsó sört kapni. A közeli Ajnácskő szintén XIII. századi várából nem sok látnivaló maradt, azonban a magyar határon lévő Almágy temetődombján ritka szép Árpád-kori templomot találunk. Középkori eredetű református temploma van Serkének, és lépten-nyomon régi kastélyokba, kisnemesi udvarházakba ütközünk a környék falvaiban. Az elhagyott épületek szánni valóan romosak, a gömöri magyarok pedig alig kőhajításnyira a magyar határon kívül, de most is elzártságban élnek.
Két népesebb város, Losonc és Rimaszombat régi épületeit 1849-ben a cári csapatok pusztították el, a legfontosabb gömöri város, Rozsnyó képét pedig a szocializmus tépázta meg. Az Árpád-kori alapítású, szabadalmas királyi bányaváros tágas, négyszögletű főtere mégis megúszta a buldózeres városrendezést, sőt az utóbbi évek szakszerű műemlék-helyreállításai csinos, felvidéki hangulatú piacteret formáltak belőle. Középen ódon, sisakos óratorony őrködik, a tér felső sarkánál található, 1304 előtt épült Szűz Mária-templom fő látnivalói a Bakócz Tamás érsek által 1507-ben készíttetett kápolna és egy remek gótikus oltárkép 1512-ből. Rozsnyón több újonnan – helybéli magyarok által – nyitott, kellemes panzióban és vendéglőben lehet megszállni, illetve étkezni. Kitűnő túraútvonalak indulnak innen a közeli, 1000 méter feletti hegyekbe.
Kétségkívül a legfestőibb történelmi magyar várak egyike a Krasznahorka falu fölébe magasodó szép hegyen (a hely szláv neve ezt jelenti) álló tornyos várkastély. Az 1300-as évek elején emelték a csetneki és pelsőci Bebek nagyurak. A XVI– XVII. században ez volt Gömör megyeszékhelye, II. Rákóczi Ferenc is lakott benne. A császárhű Andrássy család birtokába kerülvén 1711 után is épségben maradt, s a főúri família nem fukarkodott a vár és a környék „ingatlanfejlesztésével”. A közeli Betléren remek angol kastélyt építettek, a vár alatti faluban családi mauzóleumuk és műterem-villájuk szintén megtekinthető. Gróf Andrássy György kezdte meg a modern vaskohászatot a szomszédos falvak hutáiban, Dernőn készültek a Lánchíd alkatrészei. A falu szélén még láthatók az öntőműhely téglafalai. A tüneményes szádelői völgy felső kijáratához vezető barkai úton, Lucska falu fölébe magasodó, fallal kerített, romantikus templomromtól fenséges körkilátás tárul elénk; Krasznahorkáról észak felé előbb az 1230 méteres Pipitke-hegyet mászhatjuk meg, majd a déli Szepesség – Mecenzéf, Gölnicbánya, Stósz-fürdő – felé kanyarog tovább az öreg szerpentinút. Áthaladva a Szádelő szurdokán, Torna várának romjainál érünk ki a Bódva völgyébe, s onnan Miskolc irányában léphetjük át az országhatárt. Rozsnyótól délnyugatra, a Domica cseppkőbarlangnál lévő közúti határátkelő felől érkezünk meg Aggtelekre.
Dél-szlovákiai barangolásunk során sem tolmácsra, sem úti szótárra nem szorultunk, a krasznahorkai vármúzeum hivatalos szlovák „történelmi” ismertetéséből pedig jobb, ha egy szót sem értünk.