Kurdok földje, Irak

Javier Solana, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője figyelmeztette Törökországot, hogy az Irakban élő kurd lázadók elleni támadás tovább rontaná a konfliktusokkal terhelt ország biztonsági helyzetét. „A biztonság továbbra is Irak stabilitásának alapvető kérdése. Azt hiszem, bármi, ami tovább bonyolítaná Irak biztonsági helyzetét, elfogadhatatlan, és ezt közöltem is török barátainkkal” – mondta Solana egy múlt heti sajtókonferencián. Az Európai Bizottság ugyancsak kifejezte abbéli reményét, hogy Törökország figyelembe veszi Irak területi sérthetetlenségét, és nem végez hadműveleteket a területén. A megjegyzések azt követően hangoztak el, hogy a török légierő a kurd felkelők egyik bázisát támadta az iraki határ közelében. Ez az európai megfigyelőkben azt a félelmet keltette, hogy előjátéka egy nagyszabású, az Irakban élő kurdok elleni támadásnak. Az Egyesült Államok ismételt kérése ellenére – Törökország tartózkodjon iraki területek támadásától – az ankarai kormány azon az állásponton van: semmilyen más útját nem látja annak, hogy véget vessen a Kurd Munkapárt (PKK) szeparatista tevékenységének, amely részben iraki területről készíti elő támadásait. Bár a PKK-t mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió terrorista szervezetnek tekinti, illetve Törökország és Irak megegyezett, hogy küzdenek ellene, Bagdadnak kevés eszköze van ahhoz, hogy az északi autonóm Kurdisztán tartományban bujkáló lázadókat ellenőrzése alatt tartsa. Tegyük hozzá, ez még Szaddám Huszeinnek is csak üggyel-bajjal – a 200 ezer halottat követelő Anfal-hadműveletben – sikerült, bár halálos ítéletében a mindössze 148 áldozattal járó dudzsaili síiták esetét említették, ami egy Szaddám ellen irányuló sikertelen merénylet után történt.
A kurdoknak nincs szerencséjük a történelemmel. Bár több ezer éve élnek ezen a területen (első említésük Krisztus előtt 2400-ra datálódik), önálló államot csak ritkán sikerült alakítaniuk, mert hol a médek, hol a rómaiak, hol az oszmán törökök foglalták el a földjüket. Az Ottomán Birodalom első világháború során történt összeomlását követően már majdnem elnyerték függetlenségüket – legalábbis ez volt a szövetségesek szándéka –, amelyet azonban Kemal Atatürk keresztülhúzott, amikor a szövetségeseket kiverte a török területekről és elfoglalta a kurdok lakta délkelet-anatóliai területeket is. A török sikereket a lausanne-i békében elismerve, a szövetségesek a maradék kurd területeket felosztották a brit és francia mandátum alatt álló Irak és Szíria között, míg a történelmi Kurdisztán fennmaradó része Iránhoz került. Az iraki kurdoknak 1970-ben sikerült elérniük az autonómiát, de ezt követően is folytatták a függetlenség elnyerésére irányuló kísérleteiket, amelyek az Öböl-háborút követően az 1991-es felkeléshez, majd annak leverése után mintegy másfél milliós menekültáradathoz vezettek. A kurdok jelentős eredményt csak Irak amerikai megtámadása után tudtak elérni, amikor is a Szaddám Huszein-rezsim összeomlása és az országban kialakult káosz nyomán az általuk lakott területek gyakorlatilag függetlenekké váltak. Ez az, ami leginkább nyomasztja a törököket, mert Irak kurd területein a törökországi kurd lázadók menedéket találnak, és előkészíthetik a Törökországban végrehajtandó merényleteiket.
Az Európai Uniónak nincs határozott álláspontja a kurd kérdésben, mint ahogy minden nemzeti kisebbségi kérdésben is viszolyog ettől, legyen szó akár a baszk, akár a korzikai, a katalán vagy bármilyen más kisebbségi problémáról. Úgy tűnik, az általános elvi állásfoglalások mellett a konkrét álláspontokat aktuálpolitikai helyzetértékelés dönti el, míg a kisebbségeknek egyre inkább meggyőződésévé válhat, hogy eredményt csak erőszakos cselekmények révén tudnak elérni.