Reményteli fiatalok

A reform ismérve, hogy utána nem mehet semmi úgy, ahogy előtte. Vagyis: nem lehet visszacsinálni akkor sem, ha rossz. Legfeljebb ki lehet mondani, hogy rossz, és meg kell reformálni. A Magyar Rádióban kétségkívül lezajlott a reform. Az elküldött munkatársak nem térnek vissza, legfeljebb néhány „túlélő” megszüntetett műsor vándorolt el más rádióba. E reform eredményeként nemcsak a közrádió szól másként, hanem a hallgatók is másként viszonyulnak hozzá. Vannak, akik úgy döntöttek, lemondják virtuális előfizetésüket, elpártolnak, mások meg örülnek, hogy megváltozott a hang. A Petőfi átalakítása egyértelmű siker. A hallgatók dicsérik a zenét. Más kérdés, hogy a csupa zene nem közszolgálati, hanem kereskedelmi műsorelem. Zajlik a rádió zenei együtteseinek reformja is. Viccnek tűnik, de nem az, hogy az intézmény vezetésében felmerült, a hárfás tanuljon meg több hangszeren játszani, mert nem elég hatékony, és megkérdezték azt is, miért megy az egész zenekar egyszerre szabadságra. A Stúdió 11 már elrepült, az énekkar és a zenekar leépítése folyamatban. Púpot jelentenek egy olyan intézmény hátán, amelyiket kikiáltottak ugyan közszolgálatinak, csak épp nem kap e feladatokhoz pénzt. Vagy másra költi. Vajon mennyibe került az új arculat és reklámkampány? Mennyibe az elbocsátások? Belég-kilég viszonylatban valóban nehéz elhelyezni a rádiózenekart és énekkart. Mi a jobb: a gyors ítélet vagy a lassú halál?
Reform után van a rádiókabaré is. Farkasházy nem először lett kirúgva. Először Csúcs László küldte el, most a Such-csapat. Akkor, a kilencvenes évek elején egészen más helyzetben találta magát a kabarészerkesztőség, mint most, hiszen Farkasházy elvitte magával a stábot, vándorprodukciót szervezett belőle. Tudta, hogy eljön még az ő ideje, visszatérhet még a Bródy Sándor utcába. Talán még emlékeznek a hallgatók, miként próbált a maradék erőkből produkciót gründolni szegény Szuhay Balázs.
Most viszont nagyon más a helyzet. Most ugyan Farkasházyval elment a régi szerzők egy része, de már nem szerveznek demonstratív vándorkabarét. Tudják, hogy nincs több visszatérés. Ugyanakkor kinyílt a tér az új humoristageneráció előtt. Ott voltak már egy ideje, csak most más lett a státusuk. Reményteli fiatalokból derékhad. Harminc körüli mindahány. Sinkó Péter ül a bakon, és próbálja tartani a fogatot. Nincs könnyű helyzetben, hiszen az ifjaknak nem a tehetségükkel van baj, hanem az ízlésükkel és az intellektusukkal. Nem buták, csak csiszolatlanok. Nem mindig tudják, mit illik, és műveltségük is szűk spektrumban mozog. Többségük egészséges vidéki fiú egészséges vidéki humorral. Beszédállapotuk elkeserítő, történeteik olykor kedvesek, olykor érdektelenek, csak még azt nem tudják, hogy a dumaszínháznak, amelynek művelői, nem az a lényege, hogy az ember levegővétel nélkül beszéljen. Nagy Endre, Darvas Szilárd és Kellér Dezső is dumaszínházat művelt, de ők nemcsak beszéltek, hanem mondtak is. És mertek olykor gondolatszüneteket tartani. Lehet, persze, hogy a kereskedelmi televíziók pörgéshez szoktatott népe ma halálosan unná őket. Azért néha egy kis gondolatot ki kellene próbálni.
(Rádiókabaré, Kossuth rádió.)