Az utolsó polab

Kihalás szélén áll és még ebben a században eltűnhet a világon beszélt nyelvek fele, prognosztizálja a Living Tounges Institute. A National Geographic Society megrendelésére készült tanulmány szerint átlagosan kéthetente hal ki egy nyelv. A legveszélyeztetettebbek az észak-ausztráliai bennszülött, a latin-amerikai dzsungelbeli, a texasi és új-mexikói indián, valamint a kelet-szibériai őshonos nyelvek, amelyek közül sok nyomtanul tűnhet el, mivel nincs írásbelisége.
Nem könnyű meghatározni, hány nyelvet beszélnek a földön. Egyesek hétezer fölé, mások „csak” hatezer-hétszáz körülire teszik a számukat. Ez a különbség az önálló nyelvek és a nyelvjárások megítélése közötti felfogásból ered. Bár a Living Tounges Institute tanulmányának megfogalmazása – kéthetente hal ki egy nyelv – nem nélkülöz némi bulvártúlzást, arra alkalmas, hogy érzékeltesse a baj mértékét. Meglehet, bulvárosan hangzik az is, hogy egy nyelv akkor tekinthető kihaltnak, ha az utolsó beszélője is eltávozik a földi világból, a szakemberek mégis ezt az eseményt tekintik a folyamat végének. A veszélyeztetett nyelvek kutatásával foglalkozó intézet tanulmánya rögzíti, hogy az észak-ausztráliai amurdag törzs nyelvét már csak egyetlen ember ismeri, és hogy egy sor olyan nyelvet tartanak számon, amelyiknek a legfiatalabb beszélője is elmúlt már hatvanesztendős.
Ha a szigorúbb számlálási adatokat vesszük figyelembe, Ázsiában beszélik a legtöbb nyelvet (2165), ez a teljes nyelvállomány 32 százaléka. Utána következik Afrika (2011) harmincszázalékos részesedéssel, a Csendes-óceán térsége (1302) tizenkilenc százalékkal, a sor végén áll Európa (225) a maga három százalékával. A népesség négyötöde a legelterjedtebb 83 nyelv valamelyikét beszéli, a kisebb nyelvek közül pedig 3500-on osztozik két ezrelék. A nyelvek felének nincs írásbelisége, így eltűnésükkel az érintett kultúra is véglegesen elvész.
– Nyelvkihalás mindig volt – mondja Fodor István nyelvész, a Világ nyelvei című vaskos lexikon szerkesztője (Akadémiai Kiadó, 1999) –, de kétségtelen, hogy a folyamat a globalizáció hatására felgyorsult. Van olyan nyelv, amelyiknek ismerjük a pontos kihalási dátumát, és van olyan, elsősorban a harmadik világban, amelyikről csak sejtéseink vannak. A dalmát nyelv például a XIX. század második felében halt ki az utolsó beszélővel, a polab szláv nyelv a XVII. század első harmadában, és ha egy Henning nevű lelkész nem írja le e nyelvet, semmit nem tudnánk róla. Vannak persze ellenkező folyamatok is: a kelta nyelvek például kihalófélben voltak a XVIII. században, majd a nemzeti reneszánsz jegyében ismét megerősödtek. Az újjáélesztés persze néha csak laboratóriumi kísérlet marad. Az írek 1916-ban nyerték el függetlenségüket, és hivatalos nyelvnek nyilvánították az írt. Ám egynyelvű ember nem nagyon él az országban, legfeljebb néhány halász az északi tengerparton, és egyre kevesebben tanulmányozzák a nemzeti nyelvet az egyetemeken is, ami azt jelzi, hogy az értelmiséget nem érdekli a sorsa. Ez pedig a kihalás előszobája.
– Az értelmiség kezében van tehát egy nyelv sorsa?
– Ha egy nép elveszíti erős nemzeti tudatát, és fontosabbnak tartja megtanulni a nagyobbak nyelvét, mint ápolni, használni a sajátját, a nyelve kihal. Nigériában 350 nyelv van, közöttük írottak és írásbeliség nélküliek, de ezeket ma már alig használják. Jön az angol, és győz. Nemcsak itt, máshol is. Ha a lakosságot nem érdekli a saját nyelve, ha annak már nincs érzelmi hagyománya, ha nincs fejlett írásbeli kultúrája, akkor hiába erőltetik. Nyelvrokonaink közül a nyenyecek csupán 30 ezren vannak, de tudatosan művelik a nyelvüket, van anyanyelvi irodalmuk. A többi szamojéd nyelv azonban, ma úgy tűnik, életképtelen az orosszal szemben. A svájciakban is igen erős a nemzeti öntudat, így a svájci német igen jó állapotban van. A rétorománt 30–40 ezren beszélik, ragaszkodnak hozzá, államnyelv is, persze használói ismerik a környező nyelveket is.
– Bár azt mondja, erőltetni nem lehet, mégis vannak olyan példák, amelyek bizonyítják, olykor bele kell és sikerrel bele is lehet avatkozni egy nyelv életébe, fejlődésébe. Ma erről két ellentétes álláspont van: hagyni szervesen fejlődni, esetleg visszafejlődni vagy művelni, ápolni. Lehet-e igazságot tenni?
– Claude Hagege kollégámmal szerkesztettük azt a hatkötetes nyelvi lexikont, amelyik magyarul a Nyelvek a múltban és a jövőben címet viselhetné (Réformes des languages, histoire et avenir). Ebben 144 cikkben elolvasható az is, hogyan és mikor tartotta érdemesnek egy-egy nemzeti közösség, hogy beleavatkozzon anyanyelvének fejlődésébe. Vannak érvek, amelyek a nyelvújítás mellett szólnak. Itt van például a kecsua nyelv, amelyik államnyelv Peruban és Bolíviában, és jó állapotát a tudatos ápolásnak, fejlesztésnek köszönheti. A szuahélit akadémiai szinten gondozzák.
– A veszteségek elkerülhetetlenek. De talán a ma kihaló nyelvekről pontos tudományos leírás marad.
– Ma már valóban tudományos nyelvrögzítés folyik, bár azért vannak kétségeim is. Mivel a gyors eredmény fontos és látványos, nem egy professzor a tanítványait küldi el a terepre anyagot gyűjteni, majd ő maga írja meg a szintézist. Ki így, ki úgy.
– Mi a jövő? Születhetnek-e esetleg új nyelvek az új, globalizált kultúra nyomán?
– Az irodalmi nyelvek többsége bizonyosan megmarad, sok nyelv pedig beolvad, eltűnik. A nyelvészek persze szánják a nyelveket, szeretnék, ha megmaradnának. Ami pedig a születést illeti: itt vannak a pidzsin és a kreol nyelvek, amelyek két-három nyelv keveredéséből keletkeztek. A keveredés folyamán az alapot adó nyelv alaktana egyszerűsödött, a hangrendszer a honi hangtanhoz igazodott. E nyelvek által a kevert nyelvű emberek is megértették egymást. Amikor néhány évtized múlva egy pidzsin nyelv a következő generációk anyanyelvévé válik, már kreolnak hívjuk. A két nyelvfajta száma százötven körül van a világon, Közép- és Dél-Amerikában, az óceániai szigetvilágban, Ausztráliában és Afrikában találhatunk belőlük. A haiti kreolt például 1982 óta már tanítják az iskolában, fontos szerepe van a tömegtájékoztatásban, és a szépirodalma is fejlődik. Ha pedig egy nyelvnek írói, költői vannak, akkor életképes.