Ugyan minek híresztelni, hogy csökkent a magyarverések száma a Délvidéken?! – mondja indulatosan egy elegáns középkorú asszony Zenta főterén. – Ünnepelni semmi okunk, amíg akár egyetlen embert is megpofoznak nemzeti hovatartozásáért. Nézzenek csak körül a magyar Zentán: lassan többségbe kerülnek a szerb emlékművek! Az a mi bajunk, vajdasági magyaroké, hogy még mindig hajlunk a túlzott toleranciára: ahhoz a többséghez alkalmazkodunk, amelyik a legagresszívabban viszonyul kisebbségeihez.
Alig ötven kilométerre Szegedtől délre, a termékeny Bácska és a Bánság tiszai választóvonalán fekszik egy különleges kis település, amely községgé lefokozva még ma is őrzi parasztpolgári városiassága nyomait. Parkosított főtere, a magyar szecesszió iskolapéldáit őrző utcácskái, napsugaras oromzatú dél-alföldi portái, nagyravágyó hivatali épületei – és szellemileg talán még inkább becsvágyó értelmisége nem engedi feledni a ma már csak szűk húszezer lakosú, csaknem kilencven százalékban magyarok lakta Zenta történelmi jelentőségét. Szövevényes előadások az atonális zenéről és Schönberg világraszóló fontosságáról; építészeti kiskáté, különös tekintettel a századforduló lendületére; free jazz és kalotaszegi legényes; erotika és vérbő humor a magyar népmesékben – ha az embert házról házra cipelik zentai barátai, nagyjából ezekben a témákban hallgathat kötetlen beszélgetéseket zseniális kisvárosi polihisztoroktól, olykor zongoraszóval, dzsemízű barackpálinkával vagy málnás piskótával kiegészítve.
A balkáni háborúk alatt fiatal művészek, egyetemisták sokasága ragadt Szegeden, s rajzott ki onnan Budapestre és nyugat-európai nagyvárosokba. Van közöttük filozófia szakot végzett programozó matematikus, aki ma Norvégiában keresi kenyerét, tehetséges fotóművész meg mentőorvos, aki szabadidejében szaxofonzenekarban muzsikál, vagy táncokat gyűjt Erdélyben.
*
Szellemi kíváncsiság, kísérletező kedv, találékonyság: a hosszú hatótávolságú zentaiság ismérvei. Ettől talán korántsem független, hogy „Bácska Kánaánja” egyszersmind egyike azon magyar városoknak, amelyeknek a legkeservesebb a múltjuk – és amelyeknek nem felhőtlen a jövőjük sem.
– A zentai szellemiségnek mindig is az volt a lényege, hogy őrizni kell a polgári értékrendet és érdeklődést, amely lendületben tudja tartani ezt a közösséget – magyarázza kérdésünkre Hajnal Jenő, a belvárosban alapított Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója. – A zentaiak ma is szellemi felelősséget éreznek azért, hogy színházba, kiállításmegnyitókra járjanak. Ám a legnagyobb gond az iskolákkal van: olyan pedagógusgeneráció nőtt fel, amely már nem érzi az anyanyelvi oktatás fontosságát. Zenta megmaradási esélye az volna, ha meg tudná őrizni etnikai arányait, amely biztonságérzetet ad az itt élőknek, hogy szabadon gondolkodjanak és kommunikáljanak abban a környezetben, amelyben a szerbek is úgy érezhetik: jó zentainak lenni.
Hajnal Jenő hangsúlyozza: a XIX. században számos neves szerb írót, alkotót adott ez a közösség – s ez arról árulkodik, hogy itt a szerbeknek is alkotói szabadságuk volt. Amikor végigballagunk a novemberi Tisza-part vadgesztenyés sétányán, a rozsdásodó lombok alatt úgy tűnik, a városka szerb művelődéstörténete mindennél lényegesebb: e neves XIX. századi alkotók szobrai, emlékházai uralják a terepet. A lehető legjobb helyen vannak: Zenta zaklatott történelmének lenyomatai valóban a Tisza-parton szemlélhetők meg. A város széle felé tartva rábukkanunk a világtörténelmi jelentőségű, éppen 310 esztendeje lezajlott zentai csata emlékművére, amely a rendkívül kegyetlen, több tízezer török fejébe és a magyarországi oszmán uralom bukásába került ütközetet örökíti meg. Arrébb, a folyó kanyarulatában a napokban leplezték le egy későbbi és jóval érthetetlenebb vérengzés emlékművét: az 1944–45-ös magyar genocídium áldozatainak állított kopjafacsoportot. Negyvennégy októberében itt lőtték a Tiszába szerb partizánok és zentai népőrök azt a 64 embert, akiket előbb a városháza pincéiben kínoztak félholtra. „A zentai híd alá és a fürdőházhoz hajtották őket, térdig érő vízbe, s golyószórókkal kaszálták áldozataikat. Amíg csak valaki mozgott, lőttek” – idézi a szemtanút Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvében. A nép ma is úgy tartja, ezen a helyen, ahol „elúsztatták” őket, mindig nő virág. S ahol ma fű sem nő: a főtéri Szentháromság-szobor hűlt helyét már csak kevesen tudják azonosítani azzal a műemlékkel, amelyre a szerb martalócok magyar polgárok fejéből építettek – pontosabban magyar polgárokkal építtettek – piramist 1849-ben, amikor fölprédálták, és kiirtották Zentát.
Ezen a településen, erre a bácskai történelemre alapozva szervezett tehát konferenciát Hajnal Jenő a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a budapesti Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének összefogásával november elején – a történelmi tudat és a kulturális emlékezet kérdéseit feszegetve. Talán a legjobb helyen és a legjobb időben, vad vitákat és fájdalmasan illúziómentes következtetéseket is kiváltva. Mennyire ragaszkodik – különösen 2004. december 5. után – a délvidéki magyar anyaországához? Milyen stratégiák szükségesek a megmaradáshoz, az asszimiláció fékezéséhez? Milyen szerepe lehet egy magára hagyott pusztai romtemplomnak a nemzeti emlékezet fenntartásában, avagy a történelemhamisításban? Hogyan árulta el 1945 után Magyarország a kitelepítésre váró vagy már kivégzett nemzettársait? Miért tűnik mindezekkel együtt a legdinamikusabban fejlődő magyar kisebbségnek a délvidéki? – többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ helybéli és magyarországi kutatók, néprajzosok, szociológusok, kulturális antropológusok, történészek.
Nem mást, mint a Délvidék létkérdéseit firtatva.
Nem könnyű történelmi tudatról beszélni olyan régióban, amelyik a török rabló hadjáratoknak köszönhetően olyannyira elnéptelenedett, hogy akkoriban kétheti járóföldön belül nem lehetett teremtett lelket és élelmet találni. És amelyet ezek után a magyar királyság, illetve a német nyelvterület legkülönbözőbb vidékeiről telepítettek be, hogy a XIX. századi szabadságharc, majd a második világháborús népirtás ismét megtizedelje lakosságát. A történelmi tudathoz folytonosság kell, amely errefelé nem igazán volt adott.
– Gazdátlan a történelmünk, mert a délvidéki magyarság nem találta meg gyökereit a török hódoltságot követő újratelepítés óta – mutat rá Mák Ferenc óbecsei helytörténész. – A török kor eltörölte az itt élők hagyományvilágát, ugyanakkor az idetelepítettek sem őrizték meg a hozott tradíciókat, így légüres térbe kerültek. Kérdés tehát, hogy fölépíthető-e súlyos kiesések után a kulturális emlékezet. „Ami örökölhető volna, az lötyög rajtunk” – idézi Kalapis Zoltán délvidéki művelődéstörténészt Mák Ferenc, hozzátéve, hogy a trianoni döntést követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt Délvidék magyarsága végképp kiszorult történelméből. Az elkövetkező nyolc évtized során előbb a nacionalizmus, majd a baloldali diktatúra miatt nem vehetett részt sorsa alakításában – végül a délszláv háborúk akadályozták meg abban, hogy szerepet vállaljon a régió történelmének visszahódításáért folytatott politikai és polgári mozgalmakban. – Újra kell kezdeni a helyi emlékezet építését – vonja le a következtetést a helytörténész.
Kósa László néprajzkutató is azt hangsúlyozza, hogy a délen rekedt művelődéstörténeti töredékek, mint az ide is kötődő huszita Biblia vagy az aracsi pusztatemplom emlékezetéből utólagosan konstruálták meg a régió középkorát. Éppen utóbbi, az aracsi műemlék körül alakult ki a legindulatosabb vita a konferencia résztvevői között, ami jól érzékeltette mind a délvidéki értelmiség polarizáltságát, mind a történelmi tudat csapdáit.
Óbecsétől nem messze, az országúttól csak hepehupás földúton megközelíthetően – esős, havas időben reménytelenül elzárva – állnak az aracsi templom festői romjai – a megszakadt történelem mementójaként. Arra a világra emlékeztet a pusztaszentély, amely ma már lakóival egyetemben a szántók, települések mélyrétegeibe süppedt. Többnyire csak félvad pásztorok meg kóbor cigányok járnak a környékén, néha-néha helyet szorítva magyar zarándokoknak is. De az anyaországiak számára többnyire ismeretlen ez az izgalmas, csonka istenháza, a török dúlás előtti kevés építészeti emlékeink egyike.
Szűgyi Ferenc fiatal zentai néprajzkutató e templom történetének hullámvölgyeiről és -hegyeiről számol be, mindjárt leszögezve, hogy alapításának időpontja bizonytalan: a köztudatba az István király féle, 1030 körüli építés került be. Az impozáns épület osztozott a térség sorsában: török fosztogatás, pestisjárvány, elnéptelenedés; a helybéliek elhordták a tégláit házépítésre. A rendszerváltáskor fedezte föl újra a magyar nemzeti érzület azt, ami megmaradt belőle, magyarázza Szűgyi. Az aracsi romok között gyerekeskedő Vajda János mozgalmat indított a romtemplom megmentéséért. Hagyományvédő társaságok, társadalmi szervezetek alakultak, amelyek törekednek megóvni az épületet, és megemlékezéseket tartanak a boltívek alatt. A néprajzkutató megjegyzi, hogy a december 5-i népszavazás után furcsamód megnőtt a magyarországi érdeklődés Aracs iránt, és valószínűleg az igennel szavazók jönnek, mintegy bocsánatot kérve a többiek nevében.
– Aracs nemzeti zarándokhellyé vált, ahogy az erdélyi Gyimesbükk szélén, az „ezeréves határon” álló Rákóczi-vár is – von párhuzamot Szűgyi Ferenc. – Többen szülőföldjük, magyarságuk és kereszténységük jelképét látják benne. „Bánsági tájból kiszakadó felkiáltójel”, „árva magyarságunk zászlóhordozója”, „rommá sűrűsödött csönd” – efféle metaforákkal övezik a maradványokat. Nem csoda, ha a politikusokat is érdekelni kezdte, s többen pártcélokat szolgáló szimbólumot igyekeztek faragni a templomból. A Vajdasági Magyarok Szövetsége, így Kasza József retorikájában is megjelenik a folytonosság igénye Aracs kapcsán: ide kötődünk, nem kívánunk sehová sem menni – legfőképpen Magyarországra nem!
Miután a katolikus hívek újra birtokukba vették a romokat, megjelentek a reformátusok és az evangélikusok is, akárcsak a csíksomlyói búcsún: Aracs így vált néhány év alatt össznemzeti jelképpé, amelynek kialakulását mind alulról, a közvélemény, mind felülről, a politika oldaláról támogatták – összegez Szűgyi Ferenc.
– Elítélendő és nevetséges az a hamisítás, amely az Aracs körül formálódó kultuszt jellemzi – dorongolja le a néprajzkutatót Raffay Endre, Budapesten élő zentai származású művészettörténész, aki tanulmányokat írt a templomról. – A kutatások bebizonyították, hogy a fennmaradt romok nem Szent István korából származnak, az épületet a XIII. század elején emelték. Jó példa az efféle hamisításokra a Szent Korona is, amely ugyancsak nem köthető István királyhoz, csupán szándékos történelemhamisítással, amely István szentté avatásával van összefüggésben.
– A máriapócsi könnyező Máriáról sem jutott eszébe egyetlen néprajzosnak sem, hogy azon filozofáljon, a másolat, a „hamisított” Mária is sírt-e, vagy sem – vágja rá indulatosan Beszédes Valéria szabadkai néprajzkutató. – A művészettörténész feladata, hogy datáljon, az pedig nagyon is hasznos, ha a néprajzos megmutatja a kultusszá válás folyamatát. Ha az itteni magyarság számára ez a kultusz elfogadható lesz – még ha leleplezi is a művészettörténész a „hamisítást” –, akkor is oda fognak menni a romokhoz az emberek, mert ott meghallgatta őket Szűz Mária vagy Szent István. Az a lényeges, hogy hány ember hajlandó elzarándokolni Aracsra, úgy érezvén, hogy az az épületmaradvány a magyarságát fejezi ki. A politika pedig majd lekopik erről a jelenségről is – jelenti ki Beszédes Valéria.
– Félreértés történt, én nem a néprajz módszertanát bíráltam – magyarázza Raffay Endre. – Az a nevetséges, hogy felülről jön az ötlet, például Kasza József fejében megszületik, hogy Aracson Szent István-kultusz van. Ez részben kultúrpolitika, részben történelemhamisítás.
– Aracs a jelképpé válás folyamatáról szól – zárja le a vitát Mohay Tamás néprajzkutató. – Az a dátum válik szimbolikus jelentőségűvé, amelyet egy közösség elfogad. Minden kultuszhelyet kitaláltak: valamikor valaki azt mondta, hogy legyen például Aracson egy templom. Az egész történelem arról szól, hogy bizonyos dolgokat valakik kiötlenek, mások pedig elfogadják őket. A Szent István-i korona kultusza is XVIII. századi, és kultusznak köszönhető a Rákóczi-fák tömege is, meg hogy hány helyen fordult meg Petőfi. Számtalan jelenség akad, amelyet a kritikus történelemtudomány nem igazol – de hát édes istenem…
Nem mindennapi élmény a nyugat-bácskai Zombor régi vármegyeházának dísztermében üldögélni, Erdély, Dalmácia, Szlavónia és Horvátország régi címerpajzsai alatt, királyi méretű és eleganciájú Zsolnay-kályhák között. S Eisenhut Ferenc 1896-ban készült óriás festménye előtt, amely a zentai csata öldöklését, néhány kicsavarodott testű oszmán hullát és Savoyai Jenő hadvezért ábrázolja tisztikarával. Miközben egy finom mozgású, öltönyös úriember, a városi testület sajtófőnöke szellemes előadásban ecseteli a kép esztétikai jellegzetességeit, a csata körülményeit és a Habsburgok hősiességét, természetesen egyetlen szót sem ejtve – vagy csak nyelvbotlásból – arról a királyságról és népéről, amelynek területén és amelyért ez az ütközet folyt. Rólunk. A délvidéki meg magyarországi tudósok és megfigyelők pedig udvariasan vele nevetnek, ha igényli, előzékenyen segítenek egy-egy magyar vonatkozású név kiejtésében, és el vannak ragadtatva, hogy itt és csak nekik… Csupán néhányan morognak a bajszuk alatt.
„1918. november 13-án a szerb katonai egységek felszabadítják Zombort, amikor a Szerb Királyság, az anyaország területe lesz.” (Kinek az anyja?) „A második világháború után, 1944. október 21-én szabadítják fel Zombor várost a magyar megszállás alól” – ezek a várostörténeti sorok olvashatók szerbül és derék módon magyarra is lefordítva a vármegyeháza kapualjában. A második „felszabadításról” csupán annyit, hogy Cseres Tibor adatai szerint csak a zombori lóversenytéren 2500 magyart végeztek ki és földeltek el, olykor elevenen is, ha elvétették a célt. Sokakat partizánnők vertek véresre, vagy izzó parázson futtattak csapatosan, mielőtt legéppuskáztak volna. Helybéli plébánosok szerint összesen 5650 magyar vált Zomborban és környékén a partizán felszabadítás áldozatává.
Persze hogy eltörpül emellett a csataképek nagystílű elemzése.
Zomborból a romjaiban is lélegzetelállító bácsi várhoz, illetve egy török kori mecset nyomait őrző egykori ispotályhoz-templomhoz, Bogyán bizánci légkörű ortodox kolostorához és Doroszlóhoz, a délvidéki katolikus magyarság körében népszerű Mária-kegyhelyhez vezet utunk. Itt a magyar csoport tagjai körbesereglik az ősidők óta álló „szent kutat”, és telemerik kólás pillepalackjaikat a csodatévő erejűnek tartott vízzel.
Bár Doroszló a magyar szigetvilág része, feltehetően részben erre a községre és a Délvidék tekintélyes térségeire is igaz lehet az, amit Szőke Anna kishegyesi néprajzkutató mond a vajdasági tartomány ellenkező szegletében élő, bánsági szórványmagyarságról és a vallás összetartó erejéről. A szerb–román határ közelében fekvő Versec város és a környékbeli települések, például Temesvajkóc, Nagyszered vagy a palóc szokásokat őrző Udvarszállás magyarságtudata erősen hanyatlik. Ezen a hatalmas területen összesen alig négyezer magyar él, ebből 1600 Versecen, s közülük is csak elenyésző számban beszélik az anyanyelvet. A misék háromnyelvűek, nincs iskolájuk – önmagukat számolták föl. Ugyanakkor nagyon szoros a valláshoz kötődésük. A „sehová se tartozom” identitásból próbálja az egyház kiemelni a híveit, s a nemzeti kultúrával való azonosulásra nevelni.
– Magyar értelmiség és intézmények hiányában a katolikus és a református egyház az egyedüli intézményesített tényező, amely a nemzeti tudatukat vesztett emberek megmentésén fáradozik. Az egyházak a rendszerváltás óta nyitottnak bizonyulnak erre a feladatkörre is: például testvértemplombúcsúkat szerveznek távolabbi településekre. Nagyszered magyarjai eljutottak a káposztásmegyeri templom szentelésére, családoknál voltak elszállásolva. Gyümölcsöző zarándokút volt ez, azóta is tartják a kapcsolatot az anyaországiakkal, sőt legtöbbjüknek ez az egyedüli kapocs a külhonnal – mutat rá Szőke Anna.
A kutató hozzáfűzi, a nyelv teológiai eszköz lehet a nemzeti kultúra kiépítésében: a hit „hallásból van”, ezért nagy a magyar szó szerepe az igehirdetésben. És: „az ének az anyanyelvünkön zeng a legszebben”. Szőke Anna Gyurics László plébánost idézi, aki szerint a bibliai összetartozás fogalma átültethető a nemzetre: ahol a nyelvi beolvadás szinte elkerülhetetlen, nem őrizhetik-e meg a magyar kultúrához tartozást éppen az etnikai eredetű egyházak? – teszi fel a kérdést. – Hiszen sok példa van erre a világban, mint az íreknél vagy a hollandoknál – fűzi hozzá Szőke.
A doroszlói csodakút vizéből kortyolva azonban eszünkbe jut a radikális ellenpélda is, amely szintén a magyar történelmi tudat és kulturális emlékezet bonyolultságát szemlélteti: egy másik csodakút históriája, amely kivételesen nem délvidéki, hanem a messzi Moldvából származik – s az erdélyi származású, Szegeden tanársegéd Peti Lehel tehetséges fiatal néprajzos tárta fel a konferencia résztvevői előtt. Ez a példa éppenséggel azt szemlélteti, hogyan lehet az egyház a beolvadás élharcosa.
A megrázó erejű kisfilmben bemutatott történet főszereplője Benedek Márton csángó orvos, afféle „szegények doktora”, akit a kommunizmus éveiben titkon ferences pappá szenteltek, és akit aztán rejtélyes körülmények között gyilkoltak meg a nyolcvanas évek második felében. Feltehetően a Securitate börtönében verték halálra. Önmagában nem volna semmi egyedi ebben a történetben, hiszen ezreket kínoztak a végsőkig ilyen falak között identitásuk és vallási eltökéltségük miatt, csakhogy Benedek Márton, akit már életében is csodadoktornak tartott a csángó nép, halála után megmagyarázhatatlan jelenségeket „idézett elő”. A trunki háza udvarán álló kút vize betegek erejét adta vissza, akárcsak a sírjáról elhordott göröngyök. Testvére alig győzött nap mint nap földet hordani a hantra; a hatóságok pedig először vegyszert zúdítottak a kútba, hogy fogyaszthatatlan legyen a csodavíz, amelyért akkoriban már ezrek zarándokoltak a falusi házhoz – végül lezárták a kávát. Ám ma is van víz a kútban, és Benedek doktor kultusza is egyre elevenebb. Olyannyira, hogy a moldvai katolikus egyház is megjelent a színen, ahogy Peti Lehel mondja, nem másért, mint hogy szimbolikusan birtokba vegye a múltat.
– A moldvai római katolikus egyház beemeli a népi vallásosságban termelődött kultuszokat, mágikus gyakorlatot – mondja kérdésünkre a néprajzkutató. – A társadalmi emlékezet adminisztrátoraként lép fel. Sokkal inkább nép közeli magatartást képvisel, mint például az Erdélyben működő katolikus egyház, s ez hozzájárul ahhoz, hogy pozíciója megerősödjön. Benedek Márton tisztelete a rendszerváltás után sem halványult el a csángó közösségek emlékezetében; így e nagy érzelmi töltetű kultuszt is kisajátítja a katolikus egyház: emlékházat avattak az orvos szülőházában, szobrot emeltek neki. A kultuszteremtés következő fázisa, hogy megpróbálják Benedeket szentté avatni. Érdekesség, hogy a szobor alkotója az az olasz szobrászművész, aki a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások emlékművét is tervezte, ráerősítve másik mítosszal is erre a csángó történetre.
Peti Lehel felhívja a figyelmünket az emlékházban található vendégkönyvre, amelybe a csodás gyógyulásról szóló beszámolókat jegyzik föl a látogatók – kivétel nélkül románul.
– A moldvai csángókra jellemző, hogy stigmatizáltnak érzik nyelvüket, tulajdonképpen nem is tekintik nyelvnek a csángó magyart, azt csak a mindennapi helyzetekben, az intim szférában használják, a hivatalos közegben automatikusan románra váltanak, és alapvetően román írásbeliséggel rendelkeznek – magyarázza a kutató. – A püspök, aki először jegyzett be az emlékkönyvbe, magától értetődően román nyelvet használt. Ha értéket tulajdonítanak a nyelvnek, ha a hatalom, a tudományos szféra is elismeri, akkor alapvetően presztízse lesz. Előrelépés történt azonban a csángó falvakban a magyar nyelv oktatásában, ami növelheti e nyelv presztízsét. Az egyház azonban kizárólag román nyelvűséget és asszimilációs tendenciákat támogat – érthető módon.
Bár Moldva igencsak messze van a Délvidéktől, a csángósodás folyamata az itteni végeken sem ismeretlen. Hiszen a csángósodás érinti szinte valamenynyi határon túli magyarlakta területet. Sőt. Vannak színmagyar falvak például a Szerémségben, ahol már csak dadognak magyarul, ha nagyon muszáj, és a hatvanas években megszüntetett magyar iskolát ma sem pótolja semmi. A szülők nem engedik gyermekeiket a „tömbmagyar” területeken – például Zentán – található anyanyelvű iskolákba és kollégiumokba, mivel maguk is szégyellik járatlanságukat és asszimilációjukat. Maradnak hát identitásválságuk fogságában generációról generációra, amíg át nem billennek a túloldalra. Szőke Anna hangsúlyozza: kimozdulás lehet ezekben a falvakban az is, ha az egyház megtartó ereje vallásos célú utazásokban nyilvánul meg, amelyek során a szórványban, nyelvvesztésben élő emberek közösen tapasztalják meg hovatartozásukat.
Szerencse, hogy akadnak még doktorok és kutak, amelyek köré odagyűlhetnek a nyelv zarándokai.
(Folytatjuk)
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
