Vajon hány honfitársunk tudja: miért nevezetes nap a holnapi? Hányan tudják, hogy július 11. a nyugati szerzetesség atyja, az Európa fővédőszentjének nyilvánított Szent Benedek apát ünnepnapja? És vajon hányan emlékeznek, hogy 1848-ban éppen ezen a napon ajánlotta meg a képviselőház – Kossuth Lajos pénzügyminiszter indítványára – az önálló magyar hadsereg felállításához szükséges pénzösszeget, s ez a híres esemény lett a szabadságharc szimbolikus nyitánya? Azt talán többen tudják, hogy holnap lesz a népesedési világnap – de azt is, miért?
Az ENSZ 1989-ben nyilvánította népesedési világnappá július 11-ét, hogy felhívja a figyelmet a globális népességnövekedés mértékére és az ezzel járó problémákra. Miért éppen e napot? Mert demográfusok becslései szerint két évvel korábban ekkor érte el az emberiség létszáma az ötmilliárd főt.
Akkor tényleg indokoltnak tűnt figyelmeztetni a Föld túlnépesedésének veszélyére, hiszen míg 1800 körül még csak egymilliárdan voltunk, és több mint egy évszázad kellett a második milliárd eléréséhez (1927), majd harminchárom év a harmadik milliárdhoz (1960), az utóbbi fél évszázadban felrobbant a „demográfiai bomba”: 1974-ben elértük a négy-, 1987-ben az öt-, 1999-ben a hat-, 2011-ben a hét- és 2022-ben a nyolcmilliárd főt. Vagyis az utóbbi ötven évben átlagosan tizenkét évenként lettünk egymilliárddal többen, ami példátlan jelenség fajunk történetében! Az optimista előrejelzések szerint azonban ezután már lassulni fog a népességnövekedés üteme:
szakértők szerint 2037-ben érhetjük el a kilencmilliárdot, majd 2060 körül a tízmilliárdot, s valamivel afölött jósolják – vagy inkább remélik – az emberi populáció létszámának tetőzését a 2080-as években.
A kép ennél azért differenciáltabb: míg Afrika jelentős részén, néhány közép- és dél-ázsiai, valamint latin-amerikai országban a népesség továbbra is dinamikusan nő, a legtöbb kontinensen és régióban egyre nagyobb mértékben csökken. Ezt én jó néhány évvel ezelőtt úgy fogalmaztam meg, hogy
Földünkön egyszerre tapasztalható a demográfiai dagály és apály. Ez utóbbi elsősorban Európát sújtja: kontinensünkön a teljes termékenységi arányszám (a szülőképes korú nőkre adott évben számított hipotetikus gyermekszám) régóta nem éri el a természetes reprodukcióhoz szükséges 2,1-es értéket,
sőt egyre inkább közelít az egyes számhoz, ami már demográfiai összeomlással fenyeget.
Míg tehát fél évszázada Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák biológus nem indokolatlanul nevezte a civilizált emberiség nyolc halálos bűne közül az elsőnek a túlnépesedést (és vele együtt a természetes élettér elpusztítását), az idei népesedési világnapon már a népesség gyorsuló fogyása és elöregedése miatt kell kongatni a vészharangot. Paradox módon a meteorológiai nyár közepén szembesülünk a demográfiai téllel, különösen Európában. Szakértők szerint gazdasági-demográfiai paradoxon, hogy
minél magasabb egy ország jövedelmi szintje, annál alacsonyabb a termékenységi arányszám, azaz a gyermekvállalási hajlandóság. Jellemző, hogy a fejlett piacgazdasággal rendelkező 38 OECD-ország közül már csak Izraelben és Törökországban haladja meg a 2,1-et a születési ráta, ezzel szemben a világ húsz legmagasabb (öt–hét közötti) termékenységű országa közül tizenkilenc (mély)szegény afrikai állam.
Az egyik gyakori magyarázat szerint a magas jövedelmű országokban a gyermekvállalás az oktatás, a karrier, az önmegvalósítás miatt szorult hátrébb. A fiatal generációk individualista és hedonista mentalitása, életmódja következtében egyre több nő legfeljebb egy vagy egyetlen gyermeket sem hoz világra élete folyamán. Egy másik magyarázat szerint az emberek leginkább gazdasági, lakhatási gondokra és a jövőtől való félelemre alapozzák azt a döntést, hogy kevesebb gyereket vállaljanak. Egy harmadik nézet szerint az a fő probléma, hogy a liberális kormányok nem tartják fontosnak a népesedéspolitikát, és nem ösztönzik, illetve támogatják kellőképpen a családalapítást, a gyermekvállalást és gyermeknevelést.
Bár mindhárom felfogás tartalmaz részigazságot, szerintem van még valami más is, ami az utóbbi időben drámai módon visszavetette a gyermekvállalási kedvet. Már nem először írom e hasábokon, hogy
az ukrajnai háború negatív demográfiai fordulatot idézett elő egész Európában, így hazánkban is.
Az utolsó békeévben, 2021-ben az EU-ban még 1,53 volt a termékenységi ráta, ami 2023-ra 1,38-ra zuhant (ennél frissebb adat még nincs, de azóta vélhetően tovább csökkent). Magyarországon 2021-ben (a KSH adatbázisa szerint) még 1,61 volt a teljes termékenységi arányszám egy nőre becsült értéke, ami 2022 óta csökken: tavaly már csak 1,39 volt, az idei év első öt hónapjában pedig 1,27. A zuhanás a hazai élveszületések számát tekintve még aggasztóbb: 2021-ben (kerekítve) 93 ezer gyermek jött világra, tavaly már csak 77,5 ezer, az idén május végéig pedig csupán 29 ezer, ami hetvenezernél kevesebb újszülöttet vetít előre 2025 egészében.
A magyar nagystratégia egyik legfőbb elemének a demográfiai hanyatlás megállítását nevezte Orbán Viktor egy évvel ezelőtti bálványosi előadásában. Úgy fogalmazott: „Jól indultunk, de most elakadtunk. Új lendületet kell venni.” Igen, őszintén kell beszélni a demográfiai válságról,
annak külső és belső okairól, összefüggéseiről és a népességfogyás megállításának, sőt megfordításának lehetséges módjairól és eszközeiről. Ehhez szükséges, de nem elégséges a nemzeti kormány által 2010 óta kiépített, európai viszonylatban egyedülálló, folyamatosan bővített és továbbfejlesztett családtámogatási rendszer, melyre a jövő évi költségvetésben már a GDP öt százalékát fordítják.
Azonban
a gyerekekért vívott csata elsősorban nem a zsebben, hanem a fejben dől el. Pontosabban a közgondolkodásban, a fiatalokat befolyásoló véleményklímában.
Azt kell közösen, társadalmi összefogással úgy formálni, hogy a család, a gyermek megint a központi érték és cél legyen. Az európai háborús pszichózis és a gazdasági, megélhetési válság ellenére is. Mert nincs más választásunk, ha nemzetként szeretnénk megmaradni.
