Majd fél évszázad elteltével is fülembe cseng a dal, ahogy boldogult úrfikorom egyik legendás együttese, a Mini karizmatikus vezetője, Török Ádám kiabálva énekelt az ősrégi Bem rakpart 6.-ban:
Barátom, kell hogy emlékezz…, Fogadj újra el, és őszintébb leszel, mert kell a barátság, add tovább! Kell a barátság, hej, add tovább!
Talán mindenki, akinek középfokú történelmi műveltsége van Kárpát-Európában, hallotta már a híres lengyel mondást:
Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.
Azaz: lengyel, magyar két jó barát, a szablyáig és a pohárig. (Más változatban: együtt harcol, s issza borát.) A közkeletű magyar fordítás két barátot emleget, holott a bratanki szó inkább testvéreket jelent, ami szorosabb, rokoni kapcsolatra utal a két nép között. Ezt már a XVII. században így fejezte ki Jeremi Wisniowiecki vajda, az I. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez érkező lengyel követség vezetője:
Nincs nép, nincs nemzet, mely a lengyelekkel szokásaira és természetére nézve annyira egyezne, mint a magyar; ugyanolyan fegyvereik vannak, egyforma a harcolási módjuk, életmódjuk is azonos, sőt néhány évvel ezelőtt ruházatuk is olyan volt, mint aminő most a magyaroké.
A két nép ezer éven át volt egymás közvetlen szomszédja. Első, keresztény királyaink, Vitéz Boleszláv és Szent István nemcsak kortársak és szövetségesek voltak, hanem rokonságban is álltak egymással, s utánuk a Piast-dinasztiát és az Árpád-házat évszázadokon át rokoni kapcsolatok fűzték össze. Ezek később, az Anjouk és a Jagellók idején is folytatódtak – a lengyel–magyar barátság története azonban több, mint dinasztiák kapcsolata vagy szomszédos államok érdekszövetsége. A lengyel és a magyar nép testvérisége legjobban, legszebben egymás hősies szabadságküzdelmeinek lelkes támogatásában és a balsors által tépett rokon önzetlen, önfeláldozó megsegítésében mutatkozott meg a XIX. és a XX. század folyamán.
Öt hónap múlva lesz húsz éve, hogy az akkori lengyel és magyar államfő, Lech Kaczynski és Sólyom László átadta a lengyel–magyar barátság első köztéri emlékművét, és a győri nyilatkozatban deklarálták a két nép közötti barátságot, amit a két ország parlamentjének határozata alapján minden év március 23-án megünnepeltünk. Az orosz–ukrán háború kitörése óta, a háborúhoz és az Ukrajna uniós csatlakozásához való eltérő, sőt ellentétes viszonyulásunk miatt sajnos jócskán megromlottak az állami, politikai kapcsolatok. De
egy ezeréves, kipróbált, vérrel megpecsételt, Szentlélekkel keresztelt barátság semmilyen nézeteltérés, nehézség, pillanatnyi politikai konfliktus okán sem mehet füstbe. Főleg, ha az több, mint barátság…
Megdöbbentő, hogy mégis vannak, akik manapság mindent megpróbálnak, hogy ezt a barátságot végképp eltöröljék. A hat évtizede Magyarországon élő lengyel költő-író, történetíró, Konrad Sutarski – aki hosszú évekig az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat választott elnöke volt – a Magyar Nemzetben idén márciusban megjelent publicisztikájában nem először hívta fel a figyelmet Donald Tusk és az általa vezetett lengyel kormány Magyarország kormányát sértő megnyilvánulásaira.
Miután a magyar miniszterelnök a márciusi uniós csúcson egyedül vétózta meg az Ukrajna további támogatásáról szóló szövegtervezetet, Tusk a Leónidász spártai királyt és katonáit a perzsáknak eláruló „torzszülött göröghöz”, Ephialtészhoz hasonlította Orbán Viktort.
