Hívták, s ő úgy érezte, szükség lesz szakmai tudására, azoknak az értékeknek az átadására, amelyeket az egyetemi, kutatói körökben, a közéletben, a politikai életben megismert. Volt egy időszak, amikor hallgattak a hazai gazdasággal kapcsolatos tanácsaira, ami viszont az utóbbi néhány évben történik, homlokegyenest ellenkezője nézeteinek. Gyakori amerikai tartózkodásai során nemcsak szakmai előadásokat tart, hanem igyekszik több évtizedes közéleti, baráti kapcsolatait is ápolni. Ez azért is fontos – bocsátja előre –, mert egyáltalán nem igaz, hogy Magyarországot „leírták”. Ami a közeli napokat illeti, Washingtonban november 15-én, csütörtökön veszi át a Truman–Reagan Emlékérmet. Ezt minden évben azoknak a személyeknek ítélik oda, akik életútjukkal, következetességükkel minden körülmények mellett a szabadság, az emberi méltóság, a demokrácia értékeit védték. Történelmi és emberi tapasztalatairól kérdeztem ennek kapcsán. A múltról, a jelenről, a jobbítás esélyeiről, s persze arról is, hogy közelgő útjára elkíséri Orbán Viktor és felesége is.
– Ön a német megszállás alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, ezért halálra ítélték. Csodával határos módon menekült meg. Aztán 1947-ben már a kommunistáknak volt útjában, négy évet töltött börtönben. 1956-ban, a Nagy Imre-kormány idején a gazdasági újjáépítési tanács elnöke volt. A forradalom leverésekor reménykedve küldték ki az Egyesült Államokba, hátha segítséget kapunk. Kényszerűségből vált emigránssá. Éveken át dolgozott azért, hogy a magyarok ügyét ébren tartsa. Mindezeket ismerve talán számíthatott is erre az elismerésre.
– Ilyesmire nem lehet számítani. Érzéseim szerint nem én vagyok a fontos, hanem azok a történelmi állomások, amelyeket Európának e szegletén annyian megszenvedtek. Persze benne van mindebben a folyamatosság, azok a morális és szellemi értékek, amelyek a kivégzés árnyékában, majd a börtönévekben megtartottak. Nagy megtiszteltetésnek érzem ezt az emlékérmet, amelyet magyar emberként először Orbán Viktor vehetett át. És jó arra is gondolni, hogy a posztszocialista országokból Václav Havel, Lech Walesa is ebben az elismerésben részesült.
– Külföldi elismertségét, mozgásterét ismerve nem megy a fejembe, hogyan tud a mai politikai légkörben levegőt venni. Mert 1997-ben nemcsak hazatelepült, hanem egy év múltán belépett a Fideszbe, s immár a második képviselői ciklusát tölti… Nem érzi úgy – különösen az elmúlt két évre visszanézve –, hogy mindaz, amit egykoron itt megélt, bizonyos elemeiben visszaköszön?
– A közélet iránti elkötelezettség a véremben van. Gazdaságpolitikus vagyok, s úgy éreztem, szükség van rám. Csak emlékeztetőül jegyzem meg, hogy fiatal közgazdászként 1946-ban munkatársaimmal sikerült a rendkívül súlyos inflációt megfékezni. A hazai társadalom többségének rossz közérzete és kiábrándultsága számos okra vezethető vissza. Ezek egyike, ami ma a diktatúrákra emlékeztet, a Kádár-korszakban megismert, elterjedt félelem, sunyítás, ügyeskedés. Ami pedig a történelmi tanulságokra vonatkozik, azokat a jelenleg hatalmon lévők egyszerűen nem veszik figyelembe. Még mindig zavarja őket a valódi, az igazi történelmünk. És ha tehetnék, mindörökre elsüllyesztenék. A gyűlölet, az emberek félrevezetése, egymás ellen való kijátszása, a tudatlanságban tartás ugyancsak jól jön annak a politikai elitnek, amely mindenáron hatalmon akar maradni. Szomorú látni, hogy mindez miként mérgezi az emberi kapcsolatokat.
– Kétszer is említette a politikai elit kifejezést. Noha nem a hatalmi oldalon, de ön is ennek az elitnek a része. Ez nem zavarja?
– Igen, én is egyike vagyok azoknak, akik a parlament padsoraiban ülnek. Tehát érzem a felelősségem, s látom azokat a hiányokat, hibákat, amelyek alól mi, ellenzékben lévők sem vagyunk mentesek. De bármely oldalon tapasztalok arcpirító dolgokat, nyilvánosan kérdezem meg: képviselőtársaim, hogyan számolunk el a lelkiismeretünkkel.
– Amikor az Egyesült Államokban az akkori világgazdasági folyamatokat elemezte, kutatásokat végzett, mit gondolt, eljön-e az az idő, amikor itt is piacgazdaság lesz?
– Természetesen bíztam benne. Az akkori irányzatokat, törvényszerűségeket megismerve tudatosan kerestem azokat a pontokat, amelyekről úgy gondoltam, hasznosíthatók lennének Magyarországon. Persze, ezek a gazdaságpolitikai elvek csak egy nyitott társadalomban képesek megvalósulni, fejlődést hozni.
– A nyitott társadalom fogalma leginkább Soros György nevéhez kapcsolódik. Ön hogyan értelmezi?
– Számomra a hétköznapi életben, az üzleti világban, a tudományos életben az emberek egymás iránti bizalmát jelenti. Az őszinte érdeklődést a másik iránt, akkor is, ha más színű, vallású, világnézetű. A durvaság helyett a mosolyt. A közéletben a nyugodt, higgadt eszmecserét. Azt a biztonságot, hogy ha a politikai színtereken az ellenfelek csatáznak is egymással, annak negatív hatásait az állampolgár a saját életében nem érzi. Nem mérgesedhetnek el olyan mértékben az emberi kapcsolatok, mint ahogyan manapság itt tapasztaljuk.
– Kétség sem fér hozzá, ön évtizedek óta a piacgazdaság híve. De ez nálunk lassan felér egy szitokszóval, hiszen az emberek tudatában a széles társadalmi rétegek elszegényedésével kapcsolódik össze. Mit szól hozzá?
– Tőlem is sokan kérdezik, mi az oka, hogy ide jutottunk. A magyarázat egyszerű. Itt nem gazdasági szükségszerűségről, nem valódi piacgazdaságról van szó.
– Hanem miről?
– Arról, hogy a rendszerváltozás előtti pártállami monopóliumot most másik, egy meghatározott csoport gazdasági, vagyonosodási monopóliuma váltotta fel.
– Mondhatnánk, hogy az utódoké?
– A különbség az, hogy most nem a világforradalomra szerveződtek, hanem arra, hogy magukat és érdekeltségeiket gazdagítsák. A saját hasznukat nézik, rövid távon gondolkodnak. Ezért csikorog minden, és ezért érzi a magyar társadalom azt, hogy kifosztották.
– És mi van a globális gazdaság könyörtelen törvényeivel, amelyekkel szemben egy ilyen „kis ország” polgárai úgymond tehetetlenek?
– Hamis érvelés. És nagy baj, hogy az emberek elesett állapotukban ezt elhiszik. Miért van az, hogy minden normális gazdaságban harcolnak a monopóliumok ellen, és nálunk éppen ez jön be? Miért nem gondolkodunk úgy, hogy a nyitottság, a szabad kereskedelem kitágítja egy ország lehetőségeit? Nincsenek „globális gonoszok” szarvakkal és ördögpatákkal, csak esélyek, amelyekkel nem élünk. És tény, hogy az említett érdekeltségbe tartozók akadályozzák is, hogy a legoptimálisabbakat válasszuk. Azokat az utakat, kereskedelmi, tőkebevonási lehetőségeket, amelyek az egyént és az országot egyaránt gyarapítanák. Ennek egyik következménye az önfeladás, amikor a magyar ember már nem hisz a tehetségében, értékeiben. A másik pedig a gazdasági válságsorozat, ami jó ideje tapasztalható. A takarékosságnak csúfolt megszorítások, a folyamatos adóemelések, a reformnak titulált állami sarcok éppen hogy visszavetik a gazdaságot. Magam annak a híve vagyok, hogy csökkenteni kell a közterheket és minden módon támogatni a hazai vállalkozókat, ezáltal lehetne erősíteni a középréteget és munkahelyeket teremteni. Bevált ismert megoldásokról van szó. Nem véletlen, hogy az említett hazai monopóliumok hallani sem akarnak ezekről a javaslatokról.
– A diagnózisa nem túl felemelő. És ön mégis azt mondja, nem szabad kishitűeknek lennünk, ki lehet kerülni ebből az állapotból. De hogyan? Amikor azt mondják, akárcsak hajdanán, hogy Magyarországot a nagyhatalmak „leírták”.
– Ez nem igaz! Az én tapasztalataim nem ezt mutatják. Nem a szóbeszéd számít, hanem az, hogy mi mit gondolunk magunkról, mire lennénk valójában képesek. De legalább ilyen fontos, hogy megértessük magunkat, keressük a kapcsolódási pontokat azokkal, akiknek ismereteim szerint fontosak vagyunk. A jeles eseményen túl, amit Orbán Viktorral osztok meg, ezért kerül sor más, a politikai és a gazdasági folyamataink iránt érdeklődő személyiségekkel való háttérbeszélgetésekre. Sajnos, az idő rövidsége miatt most nem tudunk találkozni az amerikai magyarság igen rétegzett civil szervezeteivel, ezek későbbre maradnak. Viszont nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy az amerikai politika alakítóival, tehát a kormányzati, törvényhozási, elemző tevékenységet végző csoportok képviselőivel legyen módunk a gondolatainkat kicserélni. Szeretnénk, ha ezúttal a mai magyar helyzetet a mi szemszögünkből jobban megismerhetnék. Tudom, hogy a személyes beszélgetéseknek, az ismerkedésnek, ami nem kötelez semmire, adott szituációkban, bizonyos döntéseknél komoly jelentőségük van. Mindenképpen meg szeretnénk értetni, hogy az Egyesült Államoknak nem a mai, bizonytalanságokkal teli helyzet az érdeke, hanem egy gazdaságilag megerősödő, jó közérzetű Magyarország.
Lajkó Fanni
Magyar Péter egyedül maradt
