Soha nem vitt magával jegyzetfüzetet, s ha nem volt elkerülhetetlen, nem használt mikrofont sem, mégis az alábbi jellemzést írta róla 1971-ben a Magyar Rádió Krónika rovatának vezetője: a műsor legtehetségesebb és legszorgalmasabb vidéki tudósítója László Lajos. Nevét sokan a hetvenes években nagy port felvert Uránbányászok című riportkönyve nyomán ismerték meg. A nyolcvanharmadik életévében járó riporter csaknem ötven évet dolgozott a rádióban – főként a pécsi szerkesztőségben, de bedolgozott a Kossuthhoz is –, a mikrofon közelébe mégis csak a véletlen folytán került.
– A főiskola után, 1953-ban az irodalmi osztályra irányítottak, lektori állást ígértek – mesél László Lajos a kezdetekről. De másképpen alakultak a dolgok, mint tervezte, lektorra ugyanis éppen nem volt szükség, ellenben felajánlották neki, legyen riporter. Ez a fajta munka azonban mindig is messze állt a természetétől: soha nem szeretett „odafurakodni” riportalanyaihoz. „Inkább szemlélődő ember voltam – idézi fel azt az időszakot –, aki levonja a maga következtetéseit.”
– De nekem akkor már volt két lányom, a feleségem betegeskedett, valamiből pedig meg kellett élni, így hát készítettem a hangos riportokat – teszi hozzá.
Első kötetei tulajdonképpen álriportok voltak. Mindig az egzotikumot, a szélsőséget kereste: heteket töltött például a Mohácsi-szigeten azért, hogy az ott élők – a hivatalos kultúrpolitika által rejtegetett – világát megismerhesse. Mint mondja, akkoriban hatezren éltek arrafelé, egyszerre borzasztó nagy gazdagságban és szegénységben. Sokan együtt háltak a teheneikkel.
– A kötetet úgy írtam, hogy éjszakánként együtt iszogattam az emberekkel a kocsmában, meghallgattam őket, de elsősorban a benyomásokra figyeltem, az így leszűrt tapasztalataimat formáltam végül egységes egésszé – emlékezik László Lajos.
A mohácsi-szigetiekről írott könyve, a Busók földjén után ugyanezt az eljárást követte a hatalmas botrányt kiváltó, 1976-ban megjelent Uránbányászok című könyvének megíráskor is (a műből írt drámát be is mutatták Pécsett). Ám ez már korántsem volt anynyira veszélytelen vállalkozás, mint az ezt megelőző. Az uránbánya létezését ugyanis sokáig tagadták, s bár a hetvenes évekre ez megváltozott, a bánya még akkor is hadiüzemnek számított.
– Hatalmas felhajtást rendeztek már csupán azért is, hogy leszállhassak a mélybe, odalent azonban csak a brigádvezetőkkel beszélhettem, de nekem nem ők kellettek. Elmentem hát a munkásszállóra, ahol sok-sok különös sorssal találkoztam, ám ezek az emberek egyáltalán nem a „szocialista embertípust” testesítették meg. Majdnem sajtóper lett belőle, sőt az is a levegőben lógott, hogy a szovjet hadbíróság elé visznek.
Végül az mentette meg, hogy a bánya mérnökei kiálltak mellette, mondván, egyetlen hadititkot sem árult el, ráadásul a megyei bíróság elnöke is úgy látta, nem érdemes perelni, hiszen a kötet hősei álnéven szerepeltek. A nyilatkozó munkások magukra ismerhettek ugyan, ám az általuk elmondottakat nem szó szerinti idézetben olvashatták a könyv oldalain.
Az idős László Lajos ma már úgy látja, akkoriban azért tört ki a botrány, mert az írás óriási presztízsveszteséget jelentett a brigádok és az üzem irányítói számára.
Az egykori rádiós szerkesztő írói pályafutása nem a riportokkal kezdődött. Első, sokat támadott, de elismert írása – doktori dolgozata – az 1948-ban betiltott Sorsunk folyóiratról szóló tanulmánykötete volt, amellyel akadémiai díjat is nyert. László Lajos a könyv írásakor már Pécsett dolgozott, az akkoriban létrehozott körzeti rádióstúdióban, s ahogy meséli, a periodika számait úgy kellett kilopnia a könyvtárból. Éjszakánként dolgozott, napi penzumnak százhúsz sort tűzött maga elé.
– Hogy meg tudjak élni, rádióznom kellett, de bennem inkább az írói véna dominált, ez pedig a napi munkámon is meglátszott – mondja. – A riportalanyokat nem kérdezgettem, hagytam, hadd mondják azt, amit szeretnének. A műsorok önmagukat alakították, dokumentumértékük így is megmaradt. Amúgy a párt még a vasárnap reggel elhangzó egyházi anyagaimat is el-eltűrte, azok ugyanis nem voltak dogmatikusak, lágyságukra szükség volt a szikár, egyszínű termelési riportok között.
A morális tartásról, a család fontosságáról szóltak Családi szőttes című műsorának egyes darabjai is. Erkölcsi megfontolásból nem lépett be sosem a pártba, ezért is maradt mindig másodhegedűs. Talán, vélekedik, ez is közrejátszhatott abban, hogy nem fogadták be az akkori szépirodalom zárt világába.
Különállásáért és a megfeszített munkáért infarktusok sorával fizetett, s bár előfordult, hogy írása miatt a Népszabadságból a már kész kefelevonatot vették ki – mondván, ez az ember jóban van papokkal, ergo klerikális ellenség –, mégsem gyűlt meg a baja a főnökeivel, munkáját elismerték. Jellemző azonban a kor szellemére, hogy egykori – Olasz István tanulmánykötetében is közölt – káderjellemzésében ez áll: „Soha nem mondták meg hibáit, hogy gondolkodásmódjában kispolgári szemlélet uralkodik, és nem segítették, hogy szakítson idealista világnézetével.”
– Valahol a háttérben pokoli rosszindulat izzott bennük, de mára lezártam ezt a szakaszt, nem maradt bennem keserűség.
Eddigi utolsó alkotása tavaly jelent meg: a Lézer lidércek egy szabálytalan történetekből összeálló családregény formájában idézi fel a László família sorsát. Dédnagyapjától – a negyvennyolcas szabadságharc jobbágyfelszabadító grófjának, Bezerédjnek az inasától – vezeti végig az olvasót a szekszárdi emberek életén generációkon keresztül.
– Heten voltunk testvérek, az első világháborúban három meghalt, két fivérem pedig a második világégésben vesztette életét – emlékezik László Lajos. – A háború után édesanyám összeomlott, legkisebb gyermekként pedig rám maradt idős szüleim támogatásának feladata, s szeretett Szekszárdomat is voltaképpen a munka miatt voltam kénytelen elhagyni.
Ám nemcsak a honvágy maradt meg benne a lankák és szőlők után, de Babits Mihály, a „poeta doctus”, azaz a tudós költő eszméje is: az írásban a költő igényes szigorúsága jelenti a mércét.
Horvátország
Jön a kötelező sorkatonaság a horvátoknál
