Gyűrű és kapszula

Kilencszáznegyven nyarán Hitler és Reinhardt Spitzy, Ribbentrop segédtisztje közt már órák óta tartott a megbeszélés. Lehet, hogy Lengyelország megszállásáról esett szó vagy a nyugati frontról, esetleg arról, milyen remek hadászati ötlet volt a Maginot-vonal megkerülésével rohanni le a franciákat. De kémeik révén jelentést kaphattak akár De Gaulle híveiről is, akik Portugáliában már szervezkedtek, nem tudván belenyugodni Franciaország német megszállásába. Vagy Beneš került volna szóba, aki éppen ez idő tájt, 1940 júliusában alakította meg cseh és szlovák politikusokból az emigráns kormányt? Nem tudjuk. Arról viszont ismerünk egy följegyzést, hogy a teljhatalmú diktátor és Ribbentrop segédtisztje közt a megbeszélést félbeszakította egy váratlan incidens. Fiatal, hullámos hajú, szőke nő viharzott be a tárgyalóterembe, bemutatkozás és különösebb skrupulusok nélkül duzzogva szólt: „Jaj, kérlek, Adolf, most már igazán muszáj ebédelnünk!”
A hölgy nyilván türelmetlen volt. Ne gatyázz már, Adolf, éhesek vagyunk – mondhatta volna ezt is. Mérgelődött, mint egy vidéki jegyző otthonában a ténsasszony, aki már kiszólt a cselédnek, hogy teríthet. „Mi lehet olyan fontos ezeknek, hogy nem ebédelhetünk?” – kérdezhette magától Eva Braun kisasszony, mielőtt benyitott a komor férfiakhoz. Mert őróla van szó, Hitler szeretőjéről. Akit a „sasfészekben” titkárnőként tartottak nyilván, hogy minél kevesebb embernek szúrjon szemet a vezérhez fűződő kapcsolata. (Közben persze mindenki tudta, miért őrzi a Führer kalitkában Eva Braunt.) S akivel a diktátor, bukása tudatában, 36 órával közös öngyilkosságuk előtt törvényesítette kapcsolatát. Nem kapkodta el.
Hitler mindvégig rejtegette Evát a nyilvánosság elől. Ismeretségük kezdetén még csak-csak előfordult, hogy egy-egy koncerten, vendéglőben mutatkozott vele, de később már nemigen. Sőt az is előfordult, hogy mások előtt keresztülnézett rajta, mintha nem is ismerné. Hitler ugyanis a saját imázsát mindennél előbbre valónak tartotta. Azt akarta, hogy minden német asszony és férfi úgy érezze: ő Németországé. Az ő szíve kizárólag a birodalomért dobog. Tetszett neki az elhivatottság póza, az, hogy ő mindenki fölött álló, különleges képességekkel bíró lény, aki fölsőbb hatalmakkal tart kapcsolatot, hogy a német népet, az „árja fajt” megmentse. Úgy döntött, mellette nem festene jól egy feleség, gyerekekről meg aztán szó sem lehetett. Kortársaitól tudjuk a groteszk igazságot: az, aki a tiszta fajiság eszméjének hódolt egész életében, félt attól, hogy „hibás génű” gyermekeket nemz. Fölmenői és rokonai közt ugyanis elég szép számban fordultak elő fogyatékos elméjűek. (Paula nevű húgát Hitler szintén rejtegette a nyilvánosság elől, sőt rávette, hogy vegye föl a Wolf nevet.) Hitler alighanem rettegett attól, hogy gyerekében ez a családban gyakran előforduló terheltség valami módon megismétlődik, s akkor aztán vége a magasabb rendű faj és az egészséges német vér őáltala megtestesülő mítoszának. Akkor neki befellegzett.
A tárgyalóba belibbenő szőkeség bizalmaskodó hangja hallatán Ribbentrop segédtisztje elképedt. Naplójában így ír: „Meg voltam döbbenve, hogy mer így beszélni vele [Hitlerrel] ez a társadalmilag nem létező személy? Odamentem a főhadsegédhez, és azt kérdeztem: »Ki ez a – nem mondtam, hogy hölgy – nő, Oberführer?« Ő meg erre: »Jól figyeljen, Spitzy. Amit itt látott, azt sürgősen elfelejti […], mert a mi Führerünknek is joga van a magánélethez, és ez a nő a szeretője.«”
Reinhardt Spitzy ekkor vaslogikával arra jutott, hogy Hitlernek nyilván olyan nőre van szüksége, aki „nem szól bele a politikába”. És Eva nemcsak hogy ilyennek tűnt – ilyen is volt.
n
Nem könnyű eldönteni, hogy ki kelt nagyobb félelmet, ki ördögibb: a démon, amelynek jól látható patái teszik egyértelművé szörnyetegségét, vagy inkább az, aki embernek látszik, holott ezer okból vált méltatlanná arra, hogy annak tartsuk. A második világháborúban a közkatonának egyszerűbb volt az ölés, ha úgy érezhette, az ellenség nem ember. A háborús propaganda lényegét – ideológiáktól majdhogynem függetlenül, mindkét oldalon – éppen az jelentette, hogy aki legyőzendő, az csak látszatra ember. Valójában ártó szándékú kreatúra, életét elvenni nem bűn. Hitler legyőzése, majd a nürnbergi perek után a vesztesek minősítése még mindig ezen a nyomon haladt tovább. A skála szélesedett: a háború sarától szabadulni akarók akkor is összekapkodtak egy köztisztasági csomagot, amelyben voltak tisztogatások, lakosságcserék a tiszta fajú nemzetek, a még mindig homogén nemzetállamról álmodók nagyobb dicsőségére (Beneš-dekrétum), így aztán míg a győztesek igaz hazafiként öltek, addig a vesztesek maradtak piszkos nacionalisták, esetleg „kollaboráns népek”, „bűnös népek”, és vezetőik is nyilvánvalóan két lábon járó szörnyetegek voltak.
Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy „az ember mögötti szörnyeteg”-féle koncepciótól a történészek, monográfusok eljussanak a „szörnyeteg mögötti ember” koncepciójáig. Pedig gyümölcsöző ez is: krimiírók régóta pontosan tudják, amivel a pszichológusok még régebb óta tisztában vannak: jobban borzongunk a példás családi életet élő, jótékonysági bálokon részt vevő kéjgyilkostól, mint a Lombroso-arcú bűnözőtől.
Hannah Arendt Eichmannról írt könyve annak idején sokakból megbotránkozást váltott ki. Pedig amikor a „gonosz banalitását” elemezte, nagyon fontos dologra irányította rá a figyelmet. Arra, hogy a gonosz szeret mindennapi formát ölteni, megjelenése nem különös, és hiába is próbáljuk utólag azzá tenni, mert a démonikus gonosz inkább kivételes, mintsem jellemző. „Az ügyészség minden erőfeszítése ellenére mindenki számára világos volt, hogy ez az ember [Eichmann] nem egy »szörnyeteg«, viszont valóban nehéz volt nem arra gyanakodni, hogy pojáca” – így szól Arendt egyik legtöbbet vitatott, szellemes mondata.
Több mint fél évszázaddal a történések után az a szerző, aki Hitler barátnőjéről, Eva Braunról ír könyvet (Angela Lambert: Eva Braun elsüllyedt élete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007), nem cövekelhet le sem a démonizáló, sem a relativizáló koncepció mellett. Egyszerre kell megmutatnia a szörnyeteget és az embert, mert az élettények nem is engednek neki mást. Hitlerről még csak lehet állítani, hogy szörnyeteg, de mi legyen Eva Braunnal, mi legyen ezzel a szeretője kedvéért időnként keményített drindlit öltő, jókedvű, kedves mosolyú lánnyal?
De ahhoz is kell indíték, hogy valaki éppen Eva Braun életrajzírójává, Hitler mellett végzetessé váló sorsának kutatójává váljék. Angela Lambert úgy döntött, megfejti a rejtélyt: mi indít arra egy életvidám, fiatal nőt, hogy szeretőjéül válasszon egy komor, nehéz kedélyű, bár sokszor érzelgős, rettentő dühkitörésekre hajló, zsarnoki természetű, nála évtizedekkel idősebb férfit, aki a világot akarja birtokolni. Angela Lambert nem titkolja, hogy Eva Braunnal személyes okokból kezdett foglalkozni: édesanyja német származású volt, egyidős Hitler barátnőjével. Eva is 1912-ben született, éppúgy, mint Ditha Schröder, a szerző édesanyja, aki a háború éveit Hamburgban töltötte. Angela Lambert még annak is jelentőséget tulajdonít, hogy anyja és Eva Braun „azonos meséket hallgattak”, mielőtt elaludtak volna, szüleik ugyanazokat a német dalocskákat dúdolták nekik. Lambert, meglehet, kicsit eltúlozza a Schubert-dalocskák, a Jancsi és Juliska horrorja és A rémkirály hatását, mégis izgalmas az a nyomkereső munka, amellyel a náci misztikára való össznépi fogékonyságot elemzi. Kutakodása a művelődéstörténetben igen szórakoztató, és nem eredménytelen, bár a Grimm-mesék helyett talán kicsit többet foglalkozhatott volna azzal a hatalmas jóvátételi kötelezettséggel, amellyel a győztesek sújtották Németországot az első világháború után, s aminek következtében német családok tömegei szegényedtek, adósodtak el. Ez tette porhanyóssá a talajt egy fanatikus számára, aki az össznépi megalázottságban a hamis megváltó szerepében tetszeleghetett.
Minden lelkiismeretes monográfusra két nagy veszély leselkedik. Az egyik, hogy nincs benne empátia, és könyve száraz tényhalmaz lesz. A másik veszély, hogy a szerző nagyon is empatikus alkat, ezért a választott kornak és a megörökítendő személyiségnek túlzottan a hatalmába kerül.
Bizonyos közelségből mindenki részvétet érdemlő esendő lény, szerethető teremtmény. Angela Lambertben, Eva Braun monográfusában működik az empátia. A megismeréssel párhuzamosan megszereti hősnőjét, komolyan veszi érzelmeit, megérti őt, és részvéttel van iránta. Eközben persze érzi a csapdát, ezért komoly és méltányolandó erőfeszítéseket tesz, hogy tárgyilagos maradjon. És az eredmény azt mutatja, hogy ez nagyrészt sikerül is neki. Eva Braunról szóló könyve a helyenkénti ismétlésektől eltekintve azért kifejezetten érdekes olvasmány, mert nem cinikus és nem demagóg. Eva sorsának megismerésével fokonként tolja félre a kliséket. Nem bélyegzi Evát sem könnyűnek, sem butának. De nem állítja azt sem, hogy okos volt, vagy hogy nem kellett volna sokkal tájékozottabbnak lennie. Ha szenvedésről tanúskodó naplójegyzeteket olvas, nem vonja kétségbe a sorok őszinteségét. Nem tesz úgy, mint David Irving – akiről nem árt tudnunk, hogy nemcsak holokauszttagadásban jeleskedett, hanem a magyar ötvenhatos forradalom kapcsán Nagy Imre emlékét is sárba taposta, ami még Arthur Koestlert is jegyzetre ingerelte –, aki szerint Eva csak „tréfának” szánta Hitler miatti második öngyilkossági kísérletét. Öngyilkosságot, nagy mennyiségben bevett gyógyszerekkel, meg lehet kísérelni számításból – de viccből?
Jó, hogy a dolgok megértésére vágyó nő szemszögéből olvasunk Eva Braunról. Jó, hogy a szerző elénk tárja a szeretőstátust elfogadó lány egész életét, és segít őt megismerni anélkül, hogy el akarná velünk fogadtatni. Azt is jól teszi, hogy bevezet minket a megírás hétköznapi misztériumába: lejegyzi, miként bámulta esténként a Berghofban ugyanazokat a csodálatos hegygerinceket, amelyeket Eva nézegethetett. Ha szerzőnk ezt nem teszi, ha csak a könyvtárban-levéltárakban üldögél, és nem hagyja hatni a helyszíneket vagy akár Eva naplójának szavait, kevésbé lett volna érdekes a könyve. Akkor le sem tudta volna írni Eva bezártságának, ideges reakcióinak értelmezéséhez azt a nagyon egyszerű, mégis kulcsjelentőségű mondatot, miszerint az ember végül is nem tölthet el egy életet magas hegyek bámulásával. Eva sorsát Angela Lambert tolmácsolásában az unalom és az alig viszonzott érzelmek miatti frusztráció határozta meg. A Berghof üvegburájában élt, újságot nem olvasott, rádiót nem hallgatott.
Bármilyen hihetetlen ez ma nekünk, de Eva Braun – és még számos nő – szerelmes volt Hitlerbe. A Führert nemcsak ostoba libák, hanem az előkelő társasághoz tartozó nők is bálványozták, többen (!) öngyilkosságot követtek el miatta, globális uralomra törő terveiben nem a sátánt látták, hanem a világhódítót. Angela Lambert lelkiismeretes elemzésében az égvilágon mindenre kitér, ami befolyásolhatta Eva személyiségét. A Grimm-mesék borzalmaitól kezdve a szigorú katolikus apán át Hitler világoskék szemének átható sugaráig minden előkerül, csak az marad a háttérben, ami a nyilvánvaló lényeg lehetett: a nőkre maga a hatalom gyakran hat erotikusan. Nemünk ezt alighanem az ősközösségi hordáktól örökölte meg. Lehet, hogy nem a törzsfőnök volt a legszebb férfi, de ő volt a legvonzóbb, mert tőle függött a vadászat kimenetele. Ha sorra elemeznénk a világtörténelemben jelentős szerepet játszó politikusok magánkapcsolatait, meglepődnénk, hogy feleségeik és barátnőik közül milyen sokan küszködnek énhiánnyal, énkomplexusokkal, miközben többé-kevésbé bevallottan rabjai valamiféle „nagyember”-illúziónak. (Ennek szomorú karikatúráját néha föllelhetjük a „minden áldozatra kész”, akár a gyerekvállalásról is lemondó művészfeleségekben is.)
De mindez érvényes fordítva is, mert a férfiak, amikor hatalomra törnek, igen gyakran szerelmi-emberi kudarcaikon akarnak túl lenni, erotikus énjüket akarják megerősíteni, „kipótolni”. A frusztrációbajnok Hitlerre mindez fokozottan érvényes lehetett. Ne felejtsük el, hogy a „lábam előtt hever a világ”-féle törekvés alján a lábhoz omló nők iránti vágy is ott van.
Egy másik kiváló történésznő, Brigitte Hamann – aki mindent kiderített Hitler ifjúkori éveiről, amit csak lehetett – könyvéből (Bécs és Hitler – Egy diktátor tanulóévei. Európa Könyvkiadó, 2000) megdöbbentően kirajzolódik, hogy az ifjú Hitler kudarcot kudarcra halmozván olyan gyűlöletgyúanyagot halmozott föl önmagában, amellyel tényleg lángba boríthatta volna a világot. Angela Lambert is hangsúlyozza, hogy Hitler első ifjúkori sikerei a beszédeihez köthetők. Fel tudta rázni hallgatóságát, s még ellenségei is elismerték, hogy elképesztő hatású szónok volt. Ma mindebből azért érzékelünk oly keveset, mert a sokszor látott híradófelvételek szinte mindig csak a már eltorzult arcú, őrjöngő Hitlert mutatják, és nem látjuk, hogyan juttatta el hallgatóit a „csúcsra”. Ha valaki erotikus áthallást érez szavaimban, annak oka van: Hitlernek több kortársa is leírta, hogy szónoklatai végén a Führer „valóságos verbális orgazmust” produkált.
Aztán hazament, és a bájos Eva ölébe hajtotta fejét, hogy kipihenje libidinális erőfeszítéseit.
n
Kell-e nekünk sajnálni Eva Braunt? Ez is kérdés. Kell-e sajnálnunk azt a nőt, aki merő magánérzelmektől indíttatva segédkezett abban, hogy egy fanatikus diktátor sikereket érjen el? Azt ugyanis senki nem vonhatja kétségbe, hogy Eva Braun fontos volt Hitler számára. A férfi – milyen szokatlan ez a szó itt – ugyan mindent megtett érte, hogy szeretője bizonytalanságban maradjon, sokszor megalázta, semmibe vette hívását, megvárakoztatta, hetekig felé sem nézett, amikor meg behurcolta az obersalzbergi lakba, megtiltotta neki, hogy illusztris vendégei előtt megjelenjen. Evának alighanem az eshetett legrosszabbul, amikor a walesi herceg, VIII. Edward és a kétszeresen elvált Wallis Simpson immár windsori hercegnéként meglátogatták a Führert. A walesi herceg botrányáról az egész világ tudott. Evát különösképpen érdekelhette az az asszony, akit, bár az udvari protokoll szerint elvált asszony volta miatt nem lehetett vállalni, de a szerelme, igaz, mellékállásban walesi herceg, mégis kiállt mellette, majd el is vette.
A hercegi pár látogatása idején azonban Eva a szobájából sem jöhetett ki. Egyszerűen eldugták a vendégek elől. És ez így ment hétről hétre, évről évre. Eva tűrt, mert szeretett. Hagyta, hogy megalázzák, mert ha öntudatos, akkor elveszíti a szeretett férfit. Eva ebbe az önfeladásba bele is torzulhatott volna, elgonoszodhatott volna. Mindenesetre, ha Eva a kijátszottságát kijátszottságként élte volna meg, akkor a bukás előtti órákban elmenekül, mint Hitler titkárnői vagy mint Speer, az építész, aki Von Stauffenberg gróf véleménye szerint „a sok pszichopata közt az egyetlen épelméjű embernek látszott”. Eva szerelmét Hitler színes gyöngyökkel honorálta, amelyeket ráadásul valamelyik tisztje választott neki. A „nagy ember” nem bajlódik ajándékvásárlással. A sors fintora, hogy azok a tisztek úgy húztak el Hitler bunkerének közeléből, az égő Berlinből az oroszok bevonulásakor, mint a vadludak. Eva volt az, aki maradt… Így áll össze a kép: önkéntes halála igazolja, hogy Evát nem az ékszerek, nem költséges ruhatára érdekelte. Ő érzelmeket akart. Hitler azonban ritkán ért rá ilyesmire, könnyebb volt tisztjei útján színes gyöngyöket szórni Eva lábai elé, mint megajándékozni gyerekkel, netán vállalni őt a világ előtt. Hiszen még feleségül is csak akkor vette, amikor már teljesen mindegy volt. Ahhoz némi stílusérzék kellett volna, hogy ugyanazzal a mozdulattal nem húzok jegygyűrűt egy nő ujjára, amellyel a tenyerébe nyomok egy méregkapszulát.
Krúdytól, Dosztojevszkijtől tudjuk: a hódító típusú férfi nem finnyás, kövérben és soványban, idősben és fiatalban, azaz minden nőben meglátja a Nőt. Hitler csak a fiatal nőkre bukott. Még életében mendemondák keringtek ifjú, mutatós külsejű unokahúgáról, akinek aktját Hitler többször is megfestette, s aki Eva Braun előtt a szeretője volt. Angela Raubal – vagy ahogyan a családban nevezték, Geli – először elfogadta Hitler gyámkodó segítségét, belement az ellenszolgáltatásokba is, majd beleszeretvén egy fiatal sofőrbe, föllázadt a nagybácsi zsarnokoskodó szenvedélye ellen. Lázadása tragikusan, a halálával végződött. Geli öngyilkossága körül csak úgy burjánzanak a legendák, mindenesetre feltűnik, hogy Hitlert még magánéletében is úgy követte a halál, mint a tulajdon árnyéka. Egy angol nő, bizonyos Miss Unity Mitford is öngyilkosságot kísérelt meg, miután reménytelen szerelmével hiába üldözte a Führert.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a náci nő- és családeszménytől milyen messze volt Hitler magánéletének közvetlen valósága. Miközben a birodalom kéjjel fürdött a fanatikus tételek gyors megvalósításának illúziójában, s a náci plakátokon ott terpeszkedtek a tiszta vérű, festetlen, szőke Brünhildák, Hitler fura nőügyekkel spékelt magánélete mintha még a weimari Németország „dekadenciájában” tocsogott volna. A náci nőeszmény a megtestesült természetesség volt, tehát arcfestéket, szájrúzst, púdert nem használt – Eva viszont imádta a sminket. A Brünhildák nem cigarettáztak – Eva ontotta a füstöt, de csak Hitler háta mögött. A német családeszmény értelmében a nő otthon nevelte számtalan gyermekét a második világháború vágóhídjára, amit hazafias kötelességnek becéztek. De sem Geli, sem Eva nem reménykedhetett abban, hogy gyermeket vállalhat. A náci nőeszmény megvalósításában Hitler egy dologban tűnt következetesnek Eva irányában: időnként szemrehányást tett neki a karcsúsága miatt. De Eva hajthatatlan volt. Imádott sportolni, biciklizni, síelni, s mint a kortársak visszaemlékezéséből kiderült: tudatosan étkezett, és nagyon vigyázott elegánsan karcsú alakjára.
Miért nem lépett ki Eva a bűvös-gyilkos körből? Miért nem mentette az egyetlen életét? Válasz persze ezerféle adódik, s az elsők közt kell megemlítenünk a győztes orosz katonák által a német nőkön tett erőszakot és mindenféle megaláztatást. (Néhány rémtörténettől Angela Lambert sem kímél meg bennünket.) De lehet, hogy Eva Braun azért nem menekült el a lángoló Berlinből, mert igazán soha nem volt Hitler hatalmi körének a része. Kizárták az előkelők társaságából, még Magda Goebbels is lenézte. És ezzel a kizárással bezárták a kalitkába, mint egy szép kis trópusi madarat, akiben csak néha érdemes gyönyörködni, mert különben roppant idegesítő. Amikor Hitler mellett maradt, s a kezét nyújtotta a reszkető, kezdődő Parkinson-kórjával küszködő, a sorjázó vereségekbe félig beleőrült diktátornak, akkor lett része annak a világnak, amely sosem fogadta be. A Führer feleségeként abban a pillanatban vált a hatalom részévé, amikor ez a hatalom szétporladt, amikor ez a vezér már csak arról tudott rendelkezni, hogy tetemét égessék el.
Hitler fiatal szeretőjének személyisége nem azért érdekes, mert rendkívüli volt, hanem éppen ellenkezőleg: azért, mert átlagos volt. Igen, Eva Braun a megtestesült átlagosság, banalitás. Angela Lambert könyvének elolvasása után, Eva fényképeit nézegetve, mosolyán eltűnődve, megismerve családi körülményeit, döntéseit, szokásait, naplójegyzeteit, különös hűségét, rajongó szeretetét s végső kitartását Hitler mellett, már nem lesz könnyű elhinnünk, hogy torz és gonosz volt, netán megfélemlített butuska vagy züllött metresz. Ilyet csak azok állíthatnak, akik elvakultan hiszik, hogy egy emberben a jó és a rossz nem vegyül, hogy a jók kasztja elválik a rosszakétól, mint olajtól a víz. A középkor boszorkányüldözői nem meditáltak volna Eva Braun lelkén és cselekedetein, máglyára küldték volna az emlékét is.
De a gyors ítélet tüzében nemcsak a test ég el, hanem a megismerhető igazság is.