Kórház a romváros szélén

Banda Aceh, a legnyugatibb indonéz település a repülőgép ablakából majdnem olyan, mint az elhíresült műholdfelvételeken: a világhálóról ma is letölthető, milyen volt a több százezres lélekszámú nyugat-szumátrai muzulmán város a cunami előtt, s mi maradt belőle utána. Az öbölparti lapályon több kilométernyi sávban gyakorlatilag mindent letarolt a huszonöt-harminc méter magas szökőár – s aki majd három év után gépen száll a katasztrófa sújtotta település fölébe, csak találgatni tudja, melyik vízfelület a megszokott mocsár, mi a közelmúltbeli áradások, s mi a 2004 karácsonya másnapján pusztító cunami eredménye.

(Banda Aceh)
Ha az ember nem a saját szemével látja, nem tudja elképzelni azt a dúlást, amit a tengerrengés okozta szökőár a parti sávban végbevitt. A pusztulás nyomai ma is lépten-nyomon szembetűnnek, de az újjáépítés is látványos méreteket öltött: manapság a közvetlen vízparttól kezdve egészen a három-négy kilométer széles totálkáros zóna széléig félkész és kész házak állnak. Azt az irányelvet egyáltalán nem sikerült betartani, hogy a veszélyeztetett övezetbe ne költözzenek vissza a túlélők: egyrészt a jelentős ingatlanárak szorították rá az érintetteket az itteni építkezésre, másrészt bíznak Allahban.
A Meuraxa kórház eredetileg alig néhány száz méterre működött a tengerparttól, ám a masszívnak látszó emeletes épületegyüttesből csupán romos falak maradtak. Kertjében ma tömegsír található, amit tábla is jelez: a szökőár levonultával ide temették el számolatlanul, műanyag zsákokban az előkerült holttesteket. Az újjáépült házak s olykor egész telepek – amelyek az arab, maláj és európai segélyekből emelkednek újra a mocsaras-lápos területen – azonban nem tűnnek sokkal szilárdabbaknak, mint azelőtt lehettek: jobbára válaszfaltéglákból falazzák fel őket. Európai szemmel elképesztő kavalkádját adják a bizakodásnak és a rothadásnak: jó néhány hajó azóta is az iszapban fuldokol, másokat az úttestre vagy egy háztetőre tett le az ár, s miközben a gyorsan újraaszfaltozott műutakon szigorúan indonéz gyártmányú motorkerékpárok és fedett oldalkocsik tömege közlekedik, a benzint kannával merik az üzemanyaghordóból, a halpiacon sűrű légyraj dongja körül a zsákmányt, a megkopasztott csirkék pedig annyira feketék, hogy az érzékenyebb gyomor alapos kételyeket támaszt fogyaszthatóságukkal kapcsolatban.
Az a százötvenezer áldozat, akit Aceh tartományból elragadott a cunami, szinte egyetlen itteni családot sem hagyott érintetlenül a gyásztól. Ma is meghatódottan szorongatják annak a magyar önkéntesnek a kezét, aki az első mentőcsoporttal érkezett, s a legkeményebb hetekben kísérelte meg a segítséget. A csupasz betonon aludtak, sóleten és kekszen éltek. Filmbe illő jeleneteket idéz az emlékezet: egy négytagú család például motorkerékpárra pattanva menekült az ár elől a közeli hegyek felé, mindig tíz-húsz méter előnnyel a biztos halál előtt. Egyébként a cunaminak köszönhető, hogy egyáltalán megnyitották az addig zárt katonai területnek számító tartományt a külföldiek előtt: korábban a szakadár gerillák küzdelmei polgárháborús övezetté tették Szumátra nyugati csücskét. Időközben megtörtént a kiegyezés, és az elszakadási harc egykori vezetője ma a kormányzó, elismert politikus, s a jakartai központi vezetéssel abban is sikerült megalkudni, hogy az ország erőforrásainak negyedét szolgáltató tartomány az addigi öt-hat százaléknál sokkal többet kapjon vissza a központi büdzséből.
A kormányzó igen népszerű: a helyiek nagyokat kacagnak humoros beszólásain a hosszan elnyújtott kórházavató ünnepségen. A Meuraxa kórházat immár a biztonságos sávban, magyar és osztrák adományokból építették újjá: ennek az átadási ceremóniája zajlott ünnepélyes keretekben. Az osztrákok végül csökkentették a korábban tervezett ágyszámot (bár nyilván nem ezért keverték össze őket a szónokok három ízben is az ausztrálokkal), a Magyar Vöröskereszt viszont az általa felépíttetni vállalt gyermekkórházat az eredeti formátumban és méretben adta át használatra az indonézeknek. Amint Habsburg György elnök a szónoki emelvényről jelentette: a vállalást teljesítették; külön kiemelte, hogy az a magyar nép adományozott önzetlenül 750 millió forintot a cunami károsultjai javára, amelyből egyetlen áldozatot sem követelt az alattomos szökőár. Áldozatvállalásukat tábla őrzi a klinika falán, ahol folyamatosan fényképezkedtek a helyiek a jótét vendégekkel. Ebből a jelentős összegből ráadásul félmilliónyit a magyarországi nevelőotthonok lakói – köztük szellemi fogyatékos gyerekek – adtak össze a zsebpénzükből: az új gyermekkórház folyosóit az ő bekeretezett rajzaik díszítik. A megvásárolt kórházingatlan egyébként 15 ezer négyzetméteres, a városi stadion és a németek által épülő főiskola közelében helyezkedik el. A felnőttkórház kétezer, a gyermekklinika ezerötszáz négyzetméter alapterületű, s ehhez járul csaknem kétezer négyzetméternyi közös helyiség és egy négyszáz négyzetméteres játszótér. A kórtermek, a röntgenhelyiség, a konyha, a mosoda és az irodák egy 140 méter hosszú folyosóra fűződnek fel pavilonos elrendezéssel. A komplexumban található négy egyágyas fizikoterápia, ambuláns műtő és elkülönítő is. A létesítményt a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva többször át kellett terveztetni – például menet közben kiderült, hogy a mocsaras altalajon a hagyományos alapozási technológia nem alkalmazható, s a pavilonokat vasbeton pillérekre kellett helyezni. A cölöpös megoldás eleinte ellenkezést váltott ki a mélyen vallásos helyiekből (ők mindenáron a földön akartak maradni), de végül statikai érveket bevetve sikerült megegyezésre jutni velük. A beruházási költségeket végül még csökkentette is, hogy nem volt szükség az eredeti szigetelési munkálatokra a talajvíz és a víznyomás ellen. A folyosó tetejét is megnyitották, így annak természetes szellőzése a XIX. századi alföldi parasztházakéra emlékeztet. A magyar adományokból szerelték fel a gyermekkórházat orvosi műszerekkel is: az inkubátorok, a defibrilláló és a többi életmentő berendezés is jobbára magyar cégek gyártmánya.
A Magyar Vöröskereszt – a Srí Lankán májusban átadott közösségi ház mellett – immár a második „természetes” adományt hozta tető alá a cunami által sújtott térségben, ebből Banda Acehban csaknem félmilliárd forint értékben. Fontos szempont volt, hogy lehetőség szerint ne készpénzben történjen a segítségadás, hiszen a térségben itt az egyik legmagasabb a korrupciós index. Ezt az óvatosságot az indonézek nem feltétlenül vették jó néven, de az ördög nem alszik. A korrupció ugyanis az újjáépült városrészekben kézzelfogható valóság, hiszen nemcsak telepek és barakkok nőttek ki a földből közel három esztendő alatt, de a világ bármely szegletében luxusszámba menő villák is – a segélyiparnak szemlátomást szép számmal vannak ügyeskedő helyi haszonélvezői is.
Banda Acehban van olyan árvaház, ahol magyar nevelési módszereket alkalmaznak, az UNICEF által frissen átadott iskolában nemcsak a gyerekek, hanem a tanárnők is uniformist viselnek, s még az illemhelyre való belépés előtt is szertartásosan leveszik a cipőjüket. Betegnek lenni Indonéziában nem tanácsos: a módosabbak Szingapúrba járnak kezeltetni vagy megműtetni magukat. Noha a Meuraxa kórház a bonyolult közgyógyellátási rendszerben a szegényebb rétegek számára is deklaráltan elérhető, az egészségügyi szolgáltatásokért – miként az iskoláztatásért is – busásan fizetni kell. Nem csoda, hogy a kormányzó ki is fejtette a hivatalos tisztelgő látogatást tevő Illés Mihály nagykövetnek: a cunamikárosultak után a polgárháború árváinak is jól jönne némi jótét európai segítség, hogy a gerillaözvegyek legalább a tanszert meg az iskolai egyenruhát meg tudják venni a gyermekeiknek…